Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-22 / 4. szám
Duba Gyula (Rácz Olivér hatvanéves) Előbb ismertem meg az embert, mint a költőt, mert a véletlen folytán előbb találkoztam a tanárral, mint az irodalmárral. A kassai magyar tannyelvű ipariskola negyedikeseinek magyar tanára ezerkilencszázötven- négyben sovány, fekete hajú fiatalember volt: Rácz Olivér. Hogyan tudhattuk volna róla, hogy már akkor kötetnyi verse volt? Mintha valóságunkat jellemezné: egymás ismeretéig megkésve érünk el. Pedig ahogy most utólag visszagondolok rá, a valamikori fiatal magyartanárt érezhetően körülvette az iro- dalmiság, pontosabban szólva a költészet játékos légköre. Gépészeti szakiskolában nem könnyű irodalmat tanítani, mert a fő tantárgyak, a matematika és fizika, az alkalmazott mechanika és gyakorlati hőtan tényei, a gépelemek ismeretének logikája nem az emberi lélek titkainak az irányában, hanem a természeti erők vas- törvényei felé tágítják a képzeletet. Ilyen szellemi közegben az érdeklődés területét az anyagi valóság törvényei határozzák meg és nem a szárnyaló és szabadságát kereső képzelet lehetőségéi. Az elsajátítandó ismeretek tömkelegét növelő irodalmi anyag tehertételnek tűnhet, felesleges koloncnak, melyet könnyen és felelőtlenül nélkülözne az éretlen diákész. Aztán az irodalomtanítás témája és anyaga nevek, születési és elhalálozási adatok és száraz tények érdektelen halmaza is lehet (mint ahogy néha sajnos az is!) Az ő óráit nem ez jellemezte, a negyedikesek magyaróráin tananyag és hallgatói figyelem tevékenyen találkozott. Ma már ennek a titkát is könnyebb megfejteni: nem csupán a fegyelmezett, pontos és érdekes előadásmódban volt. Hanem abban, hogy Rácz Olivér magyartanár minden megnyilvánulásában szinte kihívó tökéllyel és megejtő meggyőző erővel képviselte az emberi kultúra egyetemes összetevőit, s számunkra azt a tudásanyagot és magatartást nyújtotta érvényesen, melyet humán műveltségnek nevezünk. A nyelvi kifejezőerő szépségét és gazdagságát, régmúlt korok történetiségének mély átéléséből fakadó szellemességet és a játékosan kalandozó képzelet helyzetteremtésre való képességét. öntudatlanul is megéreztük, hogy ő az évezredes gyökérzetű humanista kultúra elkötelezettjeként és követőjeként van köztünk jelen. Ezzel egyben felfedtük írói-költői egyénisége lényegét. S mindezt végiggondolva most törvényszerűen uralkodik el rajtam a felismerés okozta meglepetés: hittük — s részTóthpál Gyula felvétele ben még hisszük! —, hogy az ötvenes évek elején, az irodalmi újrakezdés korában néhány itt maradt idősebb írónk — Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla — voltak azok, akik a hiteles múlt képviseletében élték a jelent, és volt számos fiatal kezdő író csoportja, akik a múlt ismerete nélkül akarták és igenelték a jövőt. A két csoport között tér és idő különbözősége, szakadék. De most kiderül, hogy a helyzetfelmérés pontatlan, mert a nemzedékeket elválasztó árok felett, járható pallóként nyúlt a partok között Rácz Olivér — és még az idejekorán elhunyt Tóth Tibor — felnőtt és kiteljesedett kultúrérzé- kenysége és irodalmi műveltsége, mely pallón a nemzetiségi múlt megtartó öröksége folyamatosan áramolhatott a jelenen át a jövő felé. Mert Rácz Olivér mögött ekkor már haladó főiskolai mozgalmakban való részvétel s az ebből adódó társadalmi érdeklődés és szociális telítettségű va- lőságszemlélet állt, mely alkalmassá tette gondolkozását arra, hogy múlt és jelen között integráns közvetítőerő lehessen. Első verskötete, a Kassai dalok is bizonyítják, hogy ez így igaz: az éppen csak tájékozódó, alig fél évtizedes szlovákiai magyar lírában egyszerre halk-borongősan, de annál megejtőbben belép a történelmi múlt, politikai programversek időszakában helyet és előjogokat kér magának a nyelvi szépség igénye, a valóságalakítás kemény sürgetésében szót kap a jó és termékeny álmodozás. Csengő-bongó rímek mezében felvillannak az ősi Kassa régvolt árnyalakjai, szép Rimái Sára és Tinódy Sebestény, Jakab városbíró és Husz- szein bég, mesélni kezdenek a Miklós börtön kövei és a „Piactér táján Simplicius deák tört lovag-lándzsát ...“ Vágyakozva, halk hangon szólt a szerelem, megelevenedtek a középkori házak, utcák és terek, mély érzésekkel telt meg egyszerre a szlovákiai magyar vers és az átlagosságból, a szürkeségből előlépett a költői forma magas szintű kultúrája: látnivalóan kész formaművész jelentkezett. Remek kötött verseiben hangulatait, személyes élményeit, a szubjektív énjét adja, túlfeszített társadalmi igények korában a költői lélek magánéletének a nyilvánosságát vállalja. A kritika bizony elégedetlenkedik: építőmunkánkhoz kérünk kézzel fogható segítséget s a költő — dalol? S még dekadenciát is emleget: „A borongás semmiképp se szerezzen az embernek olyan * örömet, amilyet a derűlátó előretekintésnek kell szereznie“— követeli a szigorú kritikus. De Rácz Olivér az egyetemes emberi kultúra értője és hordozója már ekkor a vers igazi értelmét érzi és vállalja: mély emberi érzéseket, lelki gazdagságot, lírai folytonosságot keres. Kritikusként is megnyilvánul, a kortárs műveket elemzi mélyrehatóan és gondolatgazdagon. Irodalmi műveltsége egységes és korokat átfogóan teljes. Nem korai debüt az első könyve, a költő 'már negyvenéves és a versciklusok két nehéz évtizedet fognak át: 1937-től datálódva érnek el a jelenig. A költemények mögött, valóságuk hátterében drámai történelmi tapasztalatok és tragikus sorsélmények állnak: háború, halál, némaság. Hogyne lenne ez a költészet közösségi, társadalmi és igaz? Persze hogy szocialista és mélyen emberi! De nem az ötvenes évek első felének közhelyes és felszínes hangján, hanem az egyszeri és átélt költői szó jogán és általa, jövőt idézőn. Már a Kassai dalok meggyőzően igazolják, hogy Rácz Olivér költői egyénisége nem csupán az emberi kultúra történetébe és értékrendjébe eresztett mély gyökereket, hanem semmivel sem gyengébb szálakkal kö- • tődik az emberi lét és a nemzetinemzetiségi sors múltjának a mélyrétegeihez is. A szombathelyi politikai jogház balladája című verse például nem csupán a kifinomult költői kultúrát (Oscar Wilde), hanem elsősorban a történelmi közelmúlt nagy emberi tragédiáit idézi. S az értékek sorrendjét is meghatározza: kell a vers, mert az emberért kell! A történelem pedig az értékesíthető és értékesítendő tapasztalatok okán fontos. Meghatározó erejű a kimunkált gondolatiság, a formai tökély, hogy szolgálja a népközösséget. Ilyen eszmei célkitűzések mellett törvényszerű, hogy néhány év múlva Hernádi Tivadar fiatal alakja már a próza nyelvén fogalmazza és teljesíti ki a közösségi sors hullámveréseit. A regény címe — Megtudtam, hogy élsz — nemzetiségi történelmünk metaforikus értelmű kulcsfogalmává vált: megtestesít szenvedést, vágyat, örömöt és reményt. Voltál nekem és megtudtam, hogy megmaradtál, élsz, hát újra vagy, bár sok minden megváltozott, s a két időhatár — múlt és jelen — között háború, pusztulás, csupa keserű tanulság — a történelem. És rajzolódó, jobb jövőlátomás. Első könyvünk, amely hozzáértően és felelősen kereste a kérdésre a feleletet: mi történt velünk? Bizony, az egykori kritikus tévedett, a „Jó tűnődni régi dolgokon ..megfogalmazás költői vállalásával és írói kiteljesítésével az író nem ,a „szalonköltészet“, hanem a történelmi tanulságok megjelenítése és levonása, a néppel szemben érzett felelősségvállalás irányában tört magának utat. Cáfolva már-már a „tűnődés“ fogalmát is. mert közben közéleti szerep- vállalással társult, gyakorlati feladatvégzéssel párosult. Az író tollából remek gyerekkönyvek — A Rezedacirkusz, Puffancs, Göndör és a többiek — fogalommá vált címei és valósága tágítják nemzetiségi önismeretünk fogalomrendszerét, hogy végül színre lépjen Hernádi remek testvérbátyja, Alom Tivadar, a második világháborúban szétkallódott magyar hadsereg humanista zászlósa a háború álomembere. Gazdagon árnyalt, kész irodalmi hős, egyszeri, felnőtt és befejezett. Érzelemgazdag lelkű, kissé melankolikus humorú, nem született lázadó, inkább olyan, aki tud tűrni és nagyon sokat elbír, de a hitét nem veszíti el: akalmas, hogy a rá kimért sorsot vállalja és betöltse, de arra sem gyenge vagy gyáva, hogy alakítsa azt. Egyszerre komoly és játékos kedvű, szép emlékek elkötelezettje és jó remények letéteményese, látszólag önmagának, befelé fordulva él, de tudatosan egy kis népközösség helyett. Az író alteregója talán? Mint ahogy Hernádi. Tivadar is bizonyára az lehetne? Valóban lehetnének azok, de így túl egyszerű lenne a megoldás! Alkotó és mű köl- csönviszonya jóval összetettebb és je- lentésgazdagabb. Tivadarék képesek arra,,hogy a maguk önálló életét éljék — ebben az írói teremtő erő!—, de egyben öntörvényű hordozói Rácz Olivér sorsélményének és élettapasztalatainak, vágyainak és elképzeléseinek, szocialista humánumának és a nemzetiségi népközösség sorsáért érzett felelősségének. Kassai dalok, Hernádi Tivadar, hiteles nevű terek és utcanevek, érezhetően élményemlékek, a névválasztás és a leíró valóságelemek a szülőváros-szülőföld képet rögzítik a történelem—haza—szocialista társadalom hármas életterében, ez a költői világ és prózakép a mi felföldi tájunk terméke, szorosan helyhez és néphez kötött. Mint ahogy az író számos műfordításai és újabb versei, központi szintű, magas tisztégekben való közéleti megnyilvánulásai is, egy közénk és értünk való alkotó egyre többet mondó és mind teljesebb életművének sok részegységből elénk táruló, szép épülete, amelyre életünkhöz egyre inkább és még sokáig szükségünk lesz. 197«. I. 22. Emberi mód, feltétel, lehetőség, kényszer, gazdagság, kockázat, kibúvó sugallat, tékozlás, forrpont, csapda, átmenet, örökkévalóság, látszat, romhalmaz, múlékonyság, gyorsulás, magánsziget, parttalanság — mi minden még az idő, a magánemberi, az egy személyre szabott, a betölthetetlen, az orcám verítéke és pirulása nélkül nem lehetek időmilliomos, az ejh, ráérünk arra még történelmi szégyenét is magával vonszoló, a nincs időm azonnali hatállyal, helyben hazugságot leleplező közhelytől a valamikor az elkótyavetyélt perceket is keservesen visszasíró késő bánatig, amely ugyancsak időpocsékolás immár, az oly szűkmarkúan mért emberi idő, amely nélkül a világegyetemnek ez a tere: a Föld, áttűnne a végtelen terek egysikú iszonyatába, a megvalósulás mérhető tényeivel terhes idő, az értelembe átbillenő pillanatot szülő csillagtörvények szerint moccantja előre emberi ellipszisén a megismételhetetlen teret, amelyen létrejön a magánidőket összegező társadalmi álhoz is, tömbökben épül gravitációs lebegésünk alá, újabb álmok kifutópályájául, világok tartóoszlopává, üresjáratok felfüggesztésére, tömör talapzattá eljövendő másodperceknek Parték Zoltán Időmérleg lapot, ami mindenkor az emberi állapot felmutatója, visszafelé immár szétbonthatatlan tényezők együttese, a pont, ahonnan a világ bármikor kiforgatható sarkaiból, hogy hasonlítson egy kicsit immár az ember álmai és századoknak, a Föld nonstop, huszonnégy órás napkeltéje elé, a munka folyamatos körmenete elé, mert az idő szűkmarkúságán, sőt az időkén is, az ember csak a munkával foghat ki, az értelem szükségszerűsége érdekében, a céltalanságban felismert célok gyöngéd védelmében, a majdnem lehetséges örökkévalóságért folyó küzdelemben — ha ebből a mindenki számára kiutalt emberi magánidőből naponta csak egy perccel, egyetlen- eggyel többet, gondolatgazdag felállással a másik emberre, a többiekre, országdolgára fordítanánk, cselekvést szülő gondolattal, tettet eredményező odaadással, és a többiek is ugyanígy érettünk és ránk pazarolva a legdrágábból nem többet, mindössze hajnaltól más hajnalig egyetlen perccel többet, a mérleg—idő—időmérleg hatalmas nyelve nyomban a táguló terek irányába lendülne ki, jobban megfénylene az Idők napóráján a mindnyájunk számára emberi állapot iránya. 9
