Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-18 / 25. szám
SZIGETORSZÁG ÁZSIÁBAN: JAPÁN (II) ACÉL ÉS OLAJ A PEKING—TOKIÓ ÜZLETBEN • AMIKOR A MÉRLEGTÖBBLET OKOZ PROBLÉMÁT • ERŐS YEN, NAGYOBB FEGYVERSZÁMLA AMERIKÁBAN • A KÉZSZORlTÁS HÁTTERE a ymnmu WLATOGmS Takeo Fukuda miniszterelnök fehér kesztyűben (A. Hascák — CSTK felvétele) T okió mindig is piacot keresett árui számára és manapság, amikor az Egyesült Államok és a Közös Piac a maga protekcionista intézkedéseivel mindinkább erőteljesen szorítja rá a japánokat a kivitel visz- szafogására, nagy várakozással tekintenek Peking felé. Nemrégiben, amikor a világgazdaság szakemberei elemezni kezdték annak a nyolc évre szóló kereskedelmi szerződésnek a lehetőségeit, esélyeit, kilátásait, amelyet nemrég kötött meg Peking Tokióval, a „Businnes Week“ megírta: „Japán kihasználja a kínai külpolitikában mutatkozó olvadást, abban a reményben, hogy a nyugati világgal jolyó kereskedelem növekedésének nagyrészét megkaparinthatja magának. A japánok átal újabban aláírt megállapodások nyolc év alatt 10 milliárd dollárral gayrapíthatják forgalmukat Kínával. Az Egyesült Államok vállalatai irigykedve szemlélik ezt a fejleményt, de elzárja lehetőségeiket, hogy a Peking Washington közötti kapcsolatban még akad néhány rendezetlen probléma.“ Minden komoly világgazdasági szakértő' feltűnőnek tartotta, hogy a már említett japán—kínai kereskedelmi egyezmény megkötésében — és abban. hogy a szerződés határideje a szokásos öt év helyett nyolc esztendő, — Josi- hiro Inajama játszotta a főszerepet. Inafama, aki a Nippon Steel elnöke, pontosan tudta, hogy abban a nagy üzletben, amely Tokió és Peking között a következő években kialakul majd, az acélé a legfontosabb szerep. Kínában manapság legfeljebb 25 millió tonna az acélgyártó kapacitás, holott a szükséglet közel jár a 40 millió tonnához. Tokió pontosan erre az igényre épített, amikor a kínaiak felhívására vállakozott arra, hogy Sanghajban hamarosan felépít egy vertikális acélművet és két régebbi nagyüzemet korszerűsít. Ráadásul sikerült olyan megállapodást létesíteni a japán és a kínai gazdasági vezetőknek, hogy az új üzemért és a gyárkorszerűsítésért Peking olajjal fizet. 1978-ra a kínaiak 30 millió tonna olajat ígértek Tokiónak és ez jelentős könnyebbség lesz a japán energiaigények kielégítésében. Van azonban Tokiónak még egy nagy lehetősége a Kínával kapcsolatos kereskedelemben. Ha növelni akarják a kínai olajtermelést, Pekingnek meg kell valahonnan vásárolnia a legmodernebb kutatási és fúrási technológiát. A jelenlegi előírások nem teszik lehetővé, hogy a kínaiak ezt az Egyesült Államoktól vegyék — jó néhány nagy nyugati szaklap szerint japán vásárolja majd meg a fúróberendezéseket és adja át Kínának, így kerülve ki a még a múltból származó amerikai előírásokat. Ezek a témák is szóba kerültek május első napjaiban, amikor Fukuda Takeo japán miniszterelnök az Egyesült Államokban járt és a többi között — jó néhány nem túlságosan reklámozott gazdasági jellegű megbeszélés után — Washingtonban Carter elnökkel is kezet fogott. A kommentátorok, szinte a kézfogásnak a képernyőn való megjelenését követő percekben megjegyezték, hogy ezt az eseményt japánban voltaképpen „a tokiói belpolitikai színpad fő eseményének szánták; a japán kormányfő úgy gondolta, hogy a találkozó, amely a konjunktúra egyre világosodó körvonalainak kulisszái előtt zajlik majd le, szimbólum lesz a jövőre és toborzó hatása lesz a belpolitikára“. Ám a dolgok másként alakultak. Kiderült, hogy a japán kormányfő nem egészen jól számolt, — kihagyott néhány közbejött eseményt, japán gazdaságpolitikai helyzete egyáltalán nem javult annyira, hogy határozottabban léphessen fel Washingtonban. Az a különös helyzet, hogy Japánnak éppen az a gondja, hogy több milliárd dollárnyi pozitív kereskedelmi szaldója van az Egyesült Államokkal szemben és csak akkor lehet remény egészségesebb japán-amerikai gazdasági kapcsolatra, ha ez csökken... Más történt, amit Fukuda várt: „Az USA-val folytatott kétoldalú kereskedelemben nem tapasztálhatók olyan fejlemények, amelyekre Fukuda számított. A dollár gyengesége és a yen váratlanul magas árfolyama új helyzetet teremtett. A tény, hogy az amerikai importőr mind többet kénytelen fizetni a japán árukért, újabb csapás a kereskedelmi mérlegre, január és május között Amerika adó- ságtömege több mint ötvenmillió dollárral nőtt. Így mindazok a kísérletek, hogy a japán—amerikai kereskedelmet kiszabadítsák jelenlegi helyzetéből, kudarcot vallottak“ — jegyezte meg a minap a Neue Züricher Zeitung. A Fukuda-látogatás után Washingtonban nem adtak ki közös közleményt, de a japán külügyminisztérium szóvivője szerint ,/iz Egyesült Államok elnöke kifejtette, hogy Washington változatlanul erősen érdekelt abban, hogy fenntartsa ázsiai-csendes-óceáni politikai és katonai jelenlétét és tiszteletben tartsa a térségben vállalt kötelezettségeit“. A szóvivő ehhez hozzátette: ez nyilvánvalóan mindenókelőtt az amerikai— japán biztonsági szerződésre vonatkozik. Fukuda még úton volt hazafelé, amikor a baloldali ellenzék erőteljes hangú nyilatkozatban fejezte ki súlyos aggodalmát a japán kormányfő washingtoni megbeszélései miatt. Azt hangoztatták ebben a nyilatkozatban, hogy mivel Washington haderejének további növelésére, fejlesztésére ösztönözte Tokiót, Japán most az eddiginél is jobban elkötelezte magát a közös amerikai—japán stratégia mellett és beleegyezett abba, hogy „nagyobb katonai felelősséget vállal“. Ez pedig nagyobb fegyveíkezési kiadásokkal jár — az ellenzéki nyilatkozat éppen ezt kifogásolja. Részben a nyilatkozat, részben az azóta megjelent japán elemzések céloznak arra is, hogy a sokmilliárdos japán kereskedelmi többlet jórészét Tokiónak amerikai fegyverek vásárlására kell költenie. A Kyodo hírügynökség május 2-án készült közvéleménykutatása szerint (és ez a közvéleménykutatási eredmény a többiekhez képest rendkívül kedvező a miniszterelnök számára!} a lakosság 58 százaléka ellenzi Fukuda általános politikáját. Minden második ellenző a gazdasági politika miatt fordul szembe a kormányelnökkel. Az egyetértők aránya lecsökkent 38 százalékra. Könnyen lehet, hogy azért, mert a miniszterelnök elfogadta Kurisu Hiroomi tábornok idézett, hirhedt elveit, amely szerint Tokiónak „elrémítő fegyverzetre van szüksége“. GÄRDOS MIKLÓS Adalékok a neutronbomba és a szárnyas rakéta történetéhez Nevill Sweet ausztrál írónak negyedszázaddal ezelőtt, a hidegháború tetőfokán megjelent Patron című regénye jut az eszembe. A regény témája: a világ egy váratlan atomcsapás után. A kontinenseken áthatoló sugárzás minden élőlényt elpusztít. Az épületek, az utcák, a pályaudvarok, a járművek érintetlenül maradnak. Holt városok a meggyötört földön. Az emberi őrület félelmetes emléke... Sweet fantazmagóriája 1977-ben — távol az irodalomtól — a konkrét érdeklődés előterébe került. A Pentagon stratégiái reális közelségbe hozták a valamennyi élőlényt megsemmisítő, ám az anyagi értékeket érintetlenül hagyó neutronbomba gyártását. Ez a tény kimeríti a világméretű bűntett fogalmát! Az Egyesült .Államokban a neutronbomba gyártására a hadiipari komplexum három óriását szemelték ki: a Los An&eles-i Rockwell International repülőgép- és űrkutatási berendezéseket gyártó részvénytársaságot, a Montcento atomvegyészeti részvénytársaságot Saint-Louis-ban és a New York-i Bendix űrkutatási elektronikai részvénytársaságot. Ezeknek a korporációknak a vállalatai a Pentagon állandó szállítóinak a listáján szerepelnek. Hivatali apparátusaikban több tucat nyugalmazott tábornok, tengernagy, ezredes található. A Rockwell International 50 éve működik. E fél évszázad folyamán soha nem ért el akkora dollárjövedelmet és olyan gyorsan, mint az utóbbi években. A Rockwell forgalma 1955-ban 817 millió, 1975-ben pedig mintegy 5 milliárd dollárt tesz ki. A Rockwell International jövedelmének csodálatos növekedése az emberek tömeges megsemmisítésére alkalmas fegyverek: a stratégiai bombázók, a sugárhajtású vadászgépek, a rakéták gyártásával függ össze. A nyereség legnagyobb részét azonban az 1928-ban alapított részvénytársaság gazdái, a Du Pont és a Morgan dinasztiák viszik el. A Rockwell — az alumíniumszállítások területén — a Mellonokkal is bizonyos kapcsolatban áll. A Bendix korporáció ugyanazoknak a Du Pontoknak, Morganoknak és Mellonoknak az érdekszférájához tartozik. Ez idő szerinti soros elnöke, M. Blumenthal jelenleg az Egyesült Államok pénzügyminisztere. A neutrontöltet előállításának harmadik résztvevője a Montcento részvénytársaság, egyike azoknak a vegyi-harcászati anyagokat gyártó cégeknek, amelyek már a negyvenes években az atombomba bölcsőjénél álltak. Ugyanaz a Morgan-csoport alapította. A Montcento feje, C. A. Thomas állt akkor az első atomipari üzem élén Oak Ridge-ben, azután pedig a Nemzetbiztonsági Tanács tanácsadójává nevezték ki. Mint ismeretes, gyakorlatilag ez a Tanács határozza meg az Egyesült Államoknak egész katonapolitikáját és külpolitikáját. Az Egyesült Államokban a hatalom és a politikai befolyás tekintetében csupán egy fináncoligarchia csoport — a Rockefeller dinasztia — mérhető össze a Morganokkal, a Du Pon-tokkal és a Mellonokkal. Egyébként a Rockefeller dinasztia is kivette részét a grandiózus üzletből, a legújabb tömegpusztító fegyver gyártásából. Közvetve nekik szánták az első helyet a szárnyas rakéták eladása terén. A szárnyas rakéták gyártását pedig arra a Boeing konszernre bízták, amelyik valamikor a nehézbombázók, a ,jepülő erődök“ gyártására specializálódott. Az utóbbi években ez a cég kapott általános megbízást a Pentagontól a Minuteman III. interkontinentális ballisztikus rakéta gyártásához. Ismeretes, hogy annak idején a Boeing egyik igazgatója A. Heitz, az Egyesült Államok korábbi haditengerészeti miniszterhelyettese, alelnöke pedig J. B. Connally haditengerészeti miniszter volt. Itt is ugyanaz a jelenség figyelhető meg, mint a Rockwell International esetében: nem a Pentagon megrendelői állnak a magánvállalkozók fölött, hanem a vállalkozók a megrendelők fölött, a milliomosok az állam fölött. Így fest az amerikai alkotmány titkos lapja, amely a nyilvánosnál, az írottnál össze hasonlíthatatlanul fontosabb. Nehéz pontosan megállapítani, hogy Washingtonban ki adott megrendelést a Boeingnek a szárnyas rakéták gyártására. Az amerikai sajtó magát Henry M. Jacksont nevezi ineg, akit hosszú évek óta „Boeing szenátornak“ titulálnak, és aki sokat fáradozott azon, hogy akadályokat gördítsen a szovjet— amerikai gazdasági tárgyalások elé. Mit akarnak voltaképpen az Egyesült Államok hadiipari komplexumának hangadói? Pontosan megfogalmazható: kettős céljuk van. Az egyik: maximális profit kiaknázása minden katonai megrendelésből, a másik: a véget nem érő fegyverkezési hajsza. Az üzletemberek úgy tekintenek a fegyverpiacra, mint olyasvalamire, aminek nincs, és nem is szabad, hogy határa legyen. Politikai nyelvre lefordítva, az ilyen filozófia azt jelenti: csak semmiféle feszültség- csökkentés, semmiféle tényleges enyhülés, semmiféle békés egymás mellett élés! Az amerikai demokrata párt vezetője, A. E. Stevenson mondta 1960-ban: „Ha tovább folytatjuk munkánkat ezen a területen, akkor 1980-ban, de lehet, hogy már előbb is, a tudományos fejlődésnek olyan fokára jutunk, hogy egyetlen gombnyomással elpusztíthatjuk az egész földgolyót. Ez terven felüli öngyilkosság lesz ...“ Már régen megállapították, hogy a túlhaladott társadalmi rendszerek saját magukat hajszolják esztelen- ségbe. Ám az emberiség nem kíván elpusztulni. Előbb vagy utóbb leszámol az emberiség elleni összeesküvés résztvevőivel. ERNSZT GENRI (Megjelent a Szputnyikban)
