Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-11 / 24. szám

TUDOMÁNYI TECHNIKA Oiabb felfedezések a mikrovilág csodálatos birodalmában Csehszlovákia és Bulgária gazdasági, valamint tudományos­műszaki kapcsolatai a barátsági, együttműködési és kölcsö­nös segítségnyújtási szerződés 1946. április 23-án történt aláírása óta számos területen eredményesein kibontakoztak. Az együttműködés egyik érdekes példáját valósítják meg a prágai Automatizálási Kutatóintézet dolgozói, akik a bulgáriai Sestrino vízlépcső számára csatlakoztatott sza­bályzórendszert fejlesztettek ki, amely három vízi erőmű berendezéseinek egyidejű, automatikus irányítását teszi le­hetővé. A berendezésbe 24 órás programot lehet beállítani, melynek teljesítését IS perces időközökben egy további automatikus rendszer ellenőrzi. A gépek indítása és leállí­tása az irányitóközpontból teljesen automatikusan történik, az utasításokat drótnélküli rendszer továbbítja. A csehszlo­vák kutatóintézetben kifejtett berendezés jelentős munka­erő-megtakarítást eredményez, emellett elősegíti a vízlépcső optimális kihasználását. A felvételen Ladislav Sapara és FrantiSek Stary mérnökök a szabályozó automatikus be­rendezés rezgésszámmérőjének működését ellenőrzik. (A CSTK felvétele) Az a gondolat, hogy az anyag legkisebb, oszthatatlan része az atom, (az atom görögül osztha­tatlant jelent), csaknem 2400 évvel ezelőtt született, s az ókori tudomány egyik legna­gyobb alakjától, DémokritosztóJ származik. Az anyagról alkotott elméletének zsenialitását mi sem bizonyltja jobban, mint hogy több mint 2200 éven ke­resztül senki sem kételkedett hitelességében. Elsőként Faraday 1834-es kí- sóletei folyamán feltételezte, hogy az elektrolitekben pozitív és negatív töltésű elemi ré­szecskék. ionok haladnak az anód és katőd felé, tehát létez nek bizonyos elemi részecskék az atomon kívül. Az angol Rut­herford csaknem hetven évvel később, 1906-ban felállított atommodelljében feltételezte először, hogy az atom nem oszthatatlan, hanem kisebb ele­mi részekből, pozitív töltéseket tartalmazó atommagból és nega­tív töltésű elektronhéjból áll. Ezt követően már természetsze­rűleg feltételezték a fizikusok, hogy e két elemi részecskén kívül esetleg mások is léteznek. Az atomok tüzetesebb vizsgála.- tából hamarosan kiderült, hogy a mag súlya jóval nagyobb, mint a protonok száma szerint várni lehetne, tehát a magban más részecske is helyet foglal. Mivel az atom kifelé semleges, ezért ennek a részecskének is semlegesnek, töltés nélkülinek kell lennie. Valóban, 1932-ben fel is fedezték a neutront. A fizikusok egy része már el is könyvelte, hogy a mikrokoz­mosznak elnevezett atomi vilá­got már fel is derítették, a ke­délyeket azonban alaposan fel­kavarta egy fiatal angol fizikus. P. A. M. Dirac 1929-ben közzé­tett ún. kvantumelmélete. A szerző azon igyekezetében, hogy elméletét összhangba hozza Einstein relativitáselméletének alapjaival, arra a következtetés­re jutott, hogy az ismert elekt­ronokon kívül szükségszerűen létezniük kell más elektronok­nak, amelyek töltése pozitív, miközben anyagi jellegük is más, a rendes elektronnal va­ló találkozáskor mindkét ré­szecske megsemmisül, energia­kisugárzás kíséretében. Felté­telezése szerint ezek a pozitron­nak nevezett részecskék egyen­letesen elosztódva teljesen ki­töltik a vákuumot, végtelen ki­terjedésű, ún. Dirac-óceánt al­kotva. Ez az óceán mérőeszköz­zel nem mérhető, tehát nem is érzékelhető. A feltételezés sze­rint csak az óceánból „kifolyt“ részecskék, az ismert rendes elektronok észlelhetők. Azon­ban, ha nincs kifolyás, nem észlelhető semmi. Tehát a Dl- rac-óceán műszerekkel nem mérhető, így az azt alkotó sem­leges töltésű, de negatív ener­giájú és tömegű részecskék sem. Azonban — Dirac feltétele­zése szerint —, ha egy részecs­ke kirepül az óceánból, a he­lyén egy lyuk marad, amely azonos egy pozitív töltésű ré­szecske jelenlétével. Ez a tnű- szerrel kimutatható részecske a pozitron. Dirac elméletét meg­lehetősen elvontnak, a mindent átjáró, végtelen világóceánt pe­dig képtelenségnek tartották kollégái, emiatt meglehetősen kemény bírálatban részesítet­ték. Hamarosan kiderült, hogy a bírálóknak nincs igazuk, mi­vel 1932-J)fen az. amerikai Carl Andersson bejelentette, hogy felfedezte a Dirac által megjó­solt részecskét, a pozitront. Ez egy csapásra megszakította a bí­rálathullámot, főként azért, mert az elmélet minden fejtege-' tése megegyezett a kísérleti eredményekkel. A Dirac-elméletből követke­zik, hogy egy pozitron keltésé­hez egy negatív elektront el kell mozdítani az óceánból. Emiatt a pozitív és negatív elektronok együtt, párosával ke­letkeznek. Az elektron — po­zitron párképződés a földi lég­körben is lejátszódik, a kozmi­kus sugárzást kísérő gamma- sugárzás váltja ki. A párképző­dés ellentéte a pármegsemmi­sülés, amely elektron és po­zitron összeütközésekor törté­nik. A két részecske helyén gamma-sugárzás keletkezik. A diraci fogalmazás szerint ilyen­kor az elektron az „óceán“ ha­tárfelületén mozog, az egyen­letesen eloszlott negatív töme­gek között talál egy „lyukat“, abba belezuhan. A tudósok figyelme hamaro­san az antiproton felé fordult. Abból a feltételezésből kiindul­va, hogy elektron — pozitron párképződéshez 1,02 MeV (mil­lió Volt) energia kell, a proton tömege pedig csaknem kétezer­szerese az elektron tömegének, akkor a párkeltési energiának is ennyiszer kell nagyobbnak lennie, 4,4 GeV-nak (milliárd Volt). Végül 1955-ben a Berke­ley Egyetem sugárzási labora­tóriumában sikerült az antipro- tont előállítani. Ezt követte egy évvel később a semleges tölté­sű, negatív energiájú antineut- ron megtalálása. A következő, nagyon érdekes részecskét a radioaktív bomlás termékeit vizsgálva fedezték fel. Bármilyen elem bomlásakor a kirepülő részecskék számá­nak és a kisugárzott energiá­nak összhangban kell lennie a bomlás előtti állapottal. A ra­dioaktív béta bomláskor kez­dettől fogva gyanús volt a kuta­tók számára, hogy nincs rend­ben a bomlás energiamé’iege. A sugárzott elemből származó bé­ta részecskék nagy energiaszó­rást mutattak nullától egészen magas értékekig. A kísérletek sokszori megismétlésével és a tévedések kizárásával a kutatók arra a feltételezésre jutottak, hogy egy újfajta, eddig ismeret­len elemi részecske viszi magá­val a hiányzó energiát. Mivel a bomlás töltésmérlege rendben volt. semleges töltésűnek kel­lett lennie, valamint nagyon kis tömegűnek, mert semmilyen műszer nem jelezte a kirepü­lési, ill. a becsapódást. Ezért Enrico Fermi olaszul „kis sem­legesnek“, neutriőnak nevezte el. A részecske létezésének el­ső közvetett bizonyítékát a Be7 nem stabil izotópiának bomlá­sa szolgáltatta. Miközben ez az elem Li7 izotóppá alakul, neut- rio repül ki belőle. A kirepülő részficskét ugyan nem tudták regisztrálni, de lehetett követ­keztetni a jelenlétre, mivel a ikirepülés pillanatában a Be atom ellenkező irányban kimoz­dult. Csak jóval később, 1955- ben sikerült F. Reines és C. Co­wan Los Alamos-i kutatóknak csapdába ejteniük és közvetle­nül kimutatniuk a neutriótí A diraci elmélethez hasonlóan meghökkentőnek tűnt és értet­lenség fogta Hidekei Jukawa japán tudós 1935-ben közzétett elméletét, amely szerint a pro­tonok és neutronok közötti erős kötés valójában egy részecské­nek tulajdonítható. A legköny- nyftbb ezt úgy elképzelni, hogy a két részecske egy-egy sze­mély. Az egyikük kezében lab­da van, amelyet a másik kitép a kezéből, ez azonban nem hagyja magát és a labdát visz- szaveszi. A jelenet állandóan ismétlődik. Ennél a folyamat­nál a labda tehát lényegében a két részecske (személy) közöt­ti erőt testesíti meg. A görög „mesos“ (közötti) szóból az ún. kicserélődési erőt képvise­lő részecskét mezonnak nevez­te el. Két évvel később Carl An­dersson erős mágneses térben repülő részecskéket figyelve felfedezett mind pozitív, mind negatív töltésű ismeretlen ré­szecskéket, amelyek pályáját a tér jobban elhajliította, mint a protonokét, de kevésbé, mint az elektronokét. Mivel az elhaj­lás nagysága függ a részecske tömegétől, ebből kiszámította, hogy az ismeretlen részecske tömege négyszázszor nagyobb az elektron tömegénél és meg­egyezik a Jukawa által megjó­solt mezonnal. Később felfe­dezte, hogy kétféle mezon léte­zik: a légkör felső rétegeiben a kozmikus sugárzás hatására keletkező pi mezon (pion) és a pionból spontán bomlás fo­lyamán keletkező mű mezon (müon). Az elemi részecskék közül alig féltucat stabil, a többi na­gyon rövid életű, gyorsan el­bomlik. Ez a felismerés vezette a kutatókat arra, hogy nagy teljesítményű gyorsítókban, üt­köztetés útján állítsanak elő elemi részecskéket. A második világháboú után a részecskefi­zika annak jóvoltából indult ro­hamos fejlődésnek, hogy első­sorban a Szovjetunió, az Egye­sült Államok és néhány nyu­gat-európai ország nagy telje­sítményű gyorsítókat épített. Nemzetközi együttműködés ke­retében a dubnai Egyesített Atomkutató Intézetben hazánk tudósai is részt vesznek ezek­ben a kísérletekben. Az egyik leghatásosabb mód­szer az elektron — pozitron ütköztetésben alapszik. A két részecske nagy energiával csa­pódik egymásba, megsemmisülé­sük folyamán egy harmadik ré­szecske, rövid életű (virtuális 1 foton keletkezik, amely ű) ré­szecske — antirészecske párt hív életre. Az ily módon létrejött ún. C-pár nem repül szét, a két részecske egymás körül ke­ring.. Ezzel a módszerrel fe­dezték fel 1974-ben a pszi ré­szecske „családfáját“. A ré­szecskéket keringési távolsá­guk szerint osztályozzák, mivel különböző szintű pályák más­más állapotnak felelnek meg. A C-pár a keringés folyamán nem szakad szét, bármikor megsemmisülhet, vagy elekt­ron — pozitron párrá alakulhat vissza. Ezek a megfigyelések sokszor roppantul nehezek, meggondolva, hogy egy ré­szecske átmérője esetleg csak 10—15 cm (tizennégy nulla és aztán egy egyes centiméter! 1 élettartamuk néha csak 10—18 (tizenhét nulla után egyes) másodperc. Hamarosan felfe­dezték az ún. Ká részecskéket is. A részecskék világa szinte naponta tartogat valamilyen meglepetést a tudósok számára. Napjainkban kb. 200—300 ele­mi részecskét ismerünk, ami a mikrovilág fantasztikus gazdag­ságát bizonyítja. Ha meggon­doljuk, hogy ez több mint két­szerese a Mengyelejev-táblázat ismert elemeinek, tudatosítjuk, micsoda gazdag világ feltárá­sán dolgoznak a kutatók. A fel­fedezett részecskék mai tudá­sunk szerint három fő csoport­ra oszthatók: könnyű részecs­kékre (leptonok), hadronokra és mértékbozonokra. A leptonok sorába a legki­sebb kiterjedésű és tömegű, pontszerű részecskék tartoz­nak. Ezek közül legismertebbek az elektron, a müon, a kétféle neutrínó (amelyek tömege ta­lán zérus), „perdülete“ (spin­je): A hadronok összetett, kiter­jedt rendszerek, átmérőjük 10—12 centiméter. Ide tartozik a proton, neutron, pion, kaon, stb. A mértékbozonok eddig egyetlen ismert tagja az elekt­ronmágneses tér kvantuma, a foton. Elméleti megfontolások szerint számos egyes spinű mértékbozon létezik, amelyek a részecskék közötti (erős, elekt­romágneses, gyenge) kölcsön­hatásokhoz rendelhetők, azo­kat közvetítik. A tudósok számára gyanússá vált, hogy valóban ilyen sok a tovább már oszthatatlan elemi részecskék száma, ezért meg­kockáztatták azt a feltevést, hogy ezek még kisebb tömegű, egyszerűbb, kisszámú összetevő­ből állnak. Gell-Mann és Zweig 1964-ben elméletileg megjósol­ták, hogy az eleminek neve­zett részecskék kisebb összete­vőkből, ún. kvarkokból állnak. Feltételezték pl., hogy a proton és neutron három, a mezonok két kvarkból állnak. A kvarkok a leptonokhoz hasonlóan szin­tén pontszerűek és fél perdüle- tűek. Elméleti fejtegetések sze­rint az elemi részecskék építő­kockái a leptonok és a kvar­kok, a kötőanyagok a mérték­bozonok. A kvarkok azonban különböznek a leptonoktól, mi­vel az előbbiek erős kölcsönha­tásra is képesek, az utóbbiak csak gyengére és elektromág­nesesre. A kvarkok legmegle­pőbb tulajdonsága elektromos töltésük: az elméleti fizika mindeddig úgy tudta, hogy az elektron töltése egységnyi és oszthatatlan, addig a kvarkok töltése az elektron töltésének 1/3, vagy 2/3 része! Mint min­den feltételezést, ezt is sokan bírálták, míg Fairbank és He- bard be nem jelentette 1977- ben; a stanfordi elektronágyú­val végzett kísérleteik során megfigyelték, hogy a proton ki­sebb részekből, kvarkokból áll. Az elektronokkal bombázott protonmagok belsejéből visz- szapattanó elektronok mozgásá­ból és pályájából (szóródásá­ból) következtettek a kvarkok tulajdonságaira. Erős bombázás esetén a magból két kvarkból álló hadron repült ki. Ez ideig nem sikerült szabad kvarkokat megfigyelni, egyes tudósok sze­rint csak párokban léteznek, mivel nagyon erős kölcsönhatás van közöttük. (Kvarkbezárás el­mélete.) A három eddig ismert kvark mellett 1974-ben S. Ting és B. Richter felfedezte az ún. charmónium spektrográfia se­gítségével a negyedik kvarkot, a J-pszi részecskét, amely az ún. bájos (charmed) kvark és antikvark kötött állapota. A két tudós felfedezéséért 1976-ban Nobel-díjat kapott. A később felfedezett többféle ún. char- mőnia állapottal együtt ez idáig ötfajta kvarkot ismerünk. Elméleti feltételezések szerint 3 könnyű és 3 nehéz kvark lé­tezik. A kutatások napjainkban fokozott ütemben folynak, szin­te naponta várhatók olyan fel­fedezések, amelyek alapjaiban változtathatják meg a mikrovi­lágról, a természet alapköveiről eddig felállított elméleteinket, s lehetővé teszik az anyag leg­bensőbb titkainak megismerését és megértését. OZOGÁNY ERNŐ 1978. VI. 11, N zn 3 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom