Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-11 / 24. szám
Teljes tíz éve nem láttuk egymást. Egy hotelszobában találkoztunk, melyet már akkor foglaltam, mikor szülővárosomba jöttem konferenciára. Különös érzés abba a városba jönni, ahol az ember született és felnőtt és egy szállodában kell laknia. Nyikolaj este jött el hozzám. Eleinte úgy tűnt fel, hogy egy cseppet sem változott. Pontosan olyan volt, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor még együtt jártunk iskolába. Megöleltük és megcsókoltuk egymást. Erre erősen megszorította a kezemet: — Másenka! Én meg: . — Azt gondoltam, hogy már soha nem találkozunk. Valójában persze tudtam, hogy még találkozunk. — Te mindig egyforma vagy, egyáltalán nem változtál. Leültünk a fotelokba a kör- alakú asztalhoz, amelyen piros terítő volt, és hallgattunk. Katonai egyenruhát viselt, mint akkor. Ez meglepett. Már nem emlékeztem rá pontosan, hogyan váltunk el, viszont nagyon világosan emlékeztem mindenre, ami azóta történt. A legszebb ruhámban ültem vele. Készültem a találkozásra. Még ki is aludtam magam — amit ritkán engedek meg magamnak —, hogy szépen fessek. Nyikolaj bal szemében elpattant egy ér, véres volt a szeme. Mi változott a külsőjén? Ezt nem vettem észre azonnal. Talán a haja. A haja ritkult és elvesztette fényét, de' különben jól nézett ki, mint mindig. — Mesélj, Másenka — mondta —, szépen, aprólékosan. Megszorította a kezemet és a szemembe nézett. Rajta kívül engem soha senki sem nevezett Másenkának. Eltűnődtem, Nyikolajra néztem és hallgattam. Nagyon akartam tudni, hogy milyen most, mit csinál, hogy jól él-e — de főleg, hogy milyen: olyan-e, mint azelőtt, vagy más? Milyen ez az idegen élet, mely valamikor az összes közül nekem a legközelebbi volt? Megkérdezte: — És mi volt aztán ...? Meséltem neki, hogy mi volt azután. Nagyon szerényen és röviden; életem legjelentősebb eseményeit. Panaszkodtam, hogy milyen nehezen megy a munka. Különböző laboratóriumokban végzek kísérleteket, s ezzel eltöltők egy csomó időt. Kimerítenek a szolgálati utak. Gyakran járok Minszkbe és Ogyesszába. Tulajdonképpen ez minden. Újra megfogta a kezemet és megkérdezte: — Boldog vagy? Ez őt már nem érintette. Kapitány. Akkor csak hadnagy volt. — A rangjelzéseimet nézed? Tudod, a tábornoki rangig nem jutottam el. — Eléred azt is — nevettem. — Nehezen. — Sok munkád van? — Topográfiát adok elő ... — Nem értem: bányamérnök vagy és topográfiát adsz elő ... hisz matematikát akartál tanulni! —■ horkantam föl. — Igen, Másenka ... akartam ... de az élet másképpen döntött... — Tehát úgy! Nevetve mondta: — Ez nem olyan egyszerű. Igen. Nem olyan egyszerű. Felesége és gyermeke van. Tudtam róla. — A kislányod már nagy? — kérdeztem. — Már iskolába jár. — A feleséged dolgozik? — Igen, földrajzot tanít. Tudtam, hogy a felesége fiatalabb nálunk, legalább három évvel, szép és kontyot hord. Nekem is volt valamikor kon- tyom. . — Még mindig ott laksz? — Igen! Elképzeltem az ő barátságos lakását, melyet nem tudtam barátságossá tenni. Szívesen látnám, hogyan fest most. És a kislánya már iskolába jár ... Tíz évvel ezelőtt, mikor kiránduláson voltam, azt írta, hogy mást vesz el. Addig házastársaknak nézett bennünket mindenki, annak ellenére, hogy nem esküdtünk ösz- sze és nem voltunk beírva a városházán. Egyszerűen együtt éltünk. Csak esténként találkoztunk, mikor hozzá jártam. Nyi- kolaj" az egyetemi vizsgáira készült, én a természettudományi karra jártam. Diákok módjára éltünk. Nekem akkor úgy tűnt, hogy a családi boldogsággal még várnunk kell. Ez volt az én hibám. Otthon keveset tanultunk. Féltékeny volt rám, én pedig rá — máig sem tudom miért. Minden apróságon veszekedtünk, haragudtunk, kibékültünk és újból összevesztünk. Nyikolajnak rengeteg barátja volt az egyetemen. Csaknem mindennap jött valaki és mindenki az ő legjobb barátja volt. „Én és ő, Másenka ...“ — mondogatta Nyikolaj. Aztán ittak és beszélgettek. És soha nem volt semmi harapnivalóm. A barátaival jobban érezte magát, mint velem. Nélkülük nem tudott élni. És nem élveztem a bizalmukat. Én sem kedveltem őket. Elhatároztam, hogy elmegyek. Kolka egyedül akart lenni, hogy visszatérhessen a mindennapi élethez. Veszekedéseink gátolták őt a tanulásban, és nagyon akartam hogy a vizsgáit megcsinálja. És még valami: be akartam bizonyítani, hogy független vagyok. Éljen egy kis ideig nélkülem — gondoltam. Szüksége van rá. Hittem a szerelmében. És ha visszajövök — másképpen fogunk élni. Röviden: befejezem tanulmányaimat, dolgozni fogok, ő pedig tanulni. Miért mentem el? Csak most értem, akkor nem értettem. Azt írta: „Hagyj ott mindent, gyere vissza!“ Leveleit eltettem. „Gyere, nélküled elképzelhetetlenül nehéz!“ Nekem is nelwiz volt nélküle. Vidám, nyugodt levelekkel válaszoltam neki. Pár nappal a visszatérés előtt kaptam tőle az utolsó levelet, azt írta, hogy nősül. Nem hittem el. Az állomáson várt. És igazolta, hogy ez mind igaz. Megtörtént. Nagyon jól ismertem őt. Ismertem nyugtalan természetét. Nem csoda, szép volt, mindannyiunknak tetszett. Nyikolajt a nők rontották el. Valamennyien, kívülem. Azt állították róla, hogy Byronra hasonlít. Végül is elhitte. Megpróbáltam őt meggyőzni, hogy szép ugyan, de kicsit aránytalan arca van ... mint egy állatkának. Butaság volt! Miért tud engem ilyen köny- nyen elhagyni? A másik biztosan terhes — kérem. Nem tettem neki szemrehányást. És ő? Kiderült: semmit sem követel és semmire sem kér: talán annál előbb kell őt elvennie. Micsoda nagylelkűség! Én sem követeltem semmit és semmire sem kértem őt: talán nagyon szereti az a másik. Én is kiskorától fogva szerettem. Az állomáson akkor el is búcsúztunk. Sok boldogságot kívántam neki. Megjegyeztem az arcát: sápadt volt, szemében köny- nyek. A búcsúzáskor felvidítottam őt: „Ne szomorkodj, semmit sem tehetünk És elmentem. Milyen ember ül mellettem? Nem látszik boldognak. Hogyan került bele ez a fáradtság? Hiszen alig harmincéves! — Mit akarsz ezután csinálni — folytattam a kérdezőskö- dést. Megvonta a vállát: — Ebben az évben megpróbálom letenni a kandidátusi vizsgákat. A legvégső esetben a jövő évben. Sok időt követel a tanulás. Elgondoltam, hogy a vizsgákat megcsinálja, de az idő ... Az idő rohan. Mi gátolja őt ebben? A család? A család — hiszen az boldogság, ami nekem nincs. Az segítség. Lehet, hogy őt vonzza. — Na, Másenka, állj fel, nézzelek meg még egyszer kérlelt. — Karcsú vagy. De — így ez jobb! A felesége biztosan meghízott; azelőtt mondogatta, hogy föltétlenül „fel kell szednem“ egy-két kilót. Megkért, hogy mutassam meg az utolsó években készült fényképeimet. Eléje tettem néhány fényképet. Rá akartam gyújtani. Nyikolaj elvette a cigarettát. — Ne dohányozz! Mi köze hozzá? Rágyújtottam. Miért nem beszéltem neki arról, hogy valójában hogyan dolgozom? Hogy a laboratórium vezetőjévé való kinevezésem több kötelességgel jár. És hogy a legnagyobb ellenségem a nyelvem! Mellesleg ezt az utolsót nem is kellett volna mondanom, ezt ö is tudta. Diáktársainkról kezdtünk beszélgetni. Sokukról tudott és sokkal közülük találkozott is. Én mindegyiküket elvesztettem szemem elől. Egyrészt azért, mert elutaztam a szülővárosomból, de azért Is, mert voltak idők, mikor nem akartam velük találkozni. Tudtak mindent rólam és Koljáról. Órájára nézett. — Későre jár, Másenka — mondta és felállt. — De hiszen olyan ritkán találkozunk — feleltem tréfálkozva, és azt gondoltam, ideges, fél, hogy elkésik. — Hát jó — mondta és visz- szaült a fotelba. — És a tea ... — kifutottam a folyosóra teát rendelni. Visszafelé menet, benéztem a tükörbe. Égett az arcom. Az új ruha, melyet felvettem, alkalmatlannak tetszett. — Többet nem mondasz magadról? — kérdezte Nyikolaj miután visszaértem. —- Te nem mentél férjhez? Nevettem. — Senkit sem szeretsz? Azt mondtam, hogy van valakim. Meghozták a teát. — Kérsz egy kis vodkát? — kérdeztem. — Nem iszom, vagyis iszom, de csak nagy ünnepek alkalmából — mondta és mindjárt ki is javította magát: — Ma tulajdonképpen nagy ünnep van, hogy ennyi év után találkoztunk Legalább van ünnepem. De inni nem fogok. Nagy ünnep? És nekem bőgni való kedvem volt. Figyelmesen ránéztem. Elfordította a tekintetét. — Kolja! — Mi van, Másenka? — Semmi! — feleltem. Elhallgattunk. Hogy is van ez tulajdonképpen? Engem szeretett — és mást vett el. Matematikáról álmodott, matematikusnak született és topográfiatanár lett bányamérnöki oklevéllel a zsebében. Megint egy hely, ami nem vonzotta őt. „Hogyan lehetsz ennyire nyugodt, Kolja?“ — akartam kiáltani. De aztán csendesen mon- tam: — A mi városkánk nagyon megváltozott... — De azért ugye jól élsz, Másenka. Mindig mondtam, hogy te nem veszel el az életben — mondta Nyikolaj. — Hát. .. nem tudtam meg, hogy boldog vagy-e... — És te, Kolja? Te boldog vagy? — Én? Nem tudom. Talán ... Miért ne? Fél óra múlva felállt. Mondtam neki, hogy elkísérem. Nem akarta. Kezdte magát kibeszélni. — Nem, ne gyere! Már késő van. — Ne beszélj le engem, már megmondtam, hogy elkísérlek. Csak még kabátot veszek és leadom a szoba kulcsát. Azt mondta, a hallban megvár. Mire leértem, az utcán állt, kezében kopottas aktatáskával, hóna alatt két, újságpapírba csomagolt szendviccsel. A sarkon túl volt a ház, mely ben lakott. Újból az órájára pil lantott. Várták őt, félt, hogy későn megy haza. Titokban azt gondoltam, hogy megcsalja a feleségét. Nem szereti. — Hát akkor isten veled! — mondtam. — És kívánjunk egymásnak sok szerencsét. — Én kívánom neked — mondta —, hogy mindig kívántam .... — Én is neked — mondtam és megöleltem- őt. Ez szörnyű volt számomra, úgy éreztem, még egyszer becsapott. Az én első szerelmem. — Viszontlátásrd, már csakugyan késő van. — Nézz rám még egyszer, Másenka, meg akarom jegyezni örökre az arcodat. Viszontlátásra. Lassan elment. Állva maradtam. Sajnáltam őt. Tehát ez az az ember, akit valamikor annyira szerettem? Egyszer visszanézett. Lehet, hogy még egyszer meg akarta kérdezni: boldog vagy, Másenka? Letöröltem a könnyeket az arcomról. Ide soha többé nem utazhatom. Nem akarok szomorú lenni. MOZGAY BÉLA fordítása mZt%%a MARIA MINI* —■ Itt lakik Röhelin dajka? — Igen, tessék befáradni! — Talán magához a dajkához van szerencsém? — Igen, Röhelinné vagyok. — Tehát ön az a dajka, aki kisgyermek nevelését... — Úgy van, kisasszony, foglaljon helyet. Inkább itt, ez plüss szék. — Köszönöm. — A kisasszony saját gyereke, akit ki akar adni? — Igen. — És milyen idős? — Tizenkét napos. — Oh, aranyos kisasszonyka! ... — Belátom ... elég bajos dolog. * Mai finn elbeszélő. — Valóban az. — Tudja, állandóan utaznom kell, egy másik városban dolgozom. — Persze, persze. — De ugye, el tudja fogadni? — Lehet. Ne aggódjék. De azért mindennel nem láthatom el. — Hoznék ruhát, fehérneműt, és sok más szép holmit, csaik mindennek viselje gondját, és ha levegőre viszi, adjon rá sapkát, kivált, ha nyöszörög. Kedves Röhelinné, talán ... volt már dolga úri gyerekkel? — Ö ... úri gyerekkel — voltak nálam, nagyon derék, szép gyerekek, előkelő emberektől. Sokat hoznak ide a város szélére megőrzésre, néhányat eltartásra vagy etetni, szoptatni, de mindegyik ikörül van valami csalafintaság. Tudja, kisasszony, ez a romlott élet sok bajt okoz ám! — Hát, igen. — A férjem azt mondja, hogyha ezekkel bíbelődöm, nem is tudunk más foglalkozást űzni. Amellett, hogy én sokszor megmosom a kicsiket, tudja a tisztaság nagyon fontos, némelyiknél — megkövetem —, még féreg is előfordul... — Oh... — Bizony, látja, hölgyem, aztán még itt a koszt. Ha már elfogadom a kicsikéket, akkor jól etetem őket, hogy jó vérük legyen. Úgy aztán nem sírnak, és erősek. — No. és mindent beleértve mennyit fog kérni? — Azt .majd elrendezzük, hölgyem, jól elrendezzük, ön bizonyára tudja, mibe kerül a babakelengye ... — Kedves dajka, először ön mondjon árat. — Tudja, kisasszony, van, aki napszámban adja ki a gyerekét, s bizonyos összeget fizet. Egy másik, előkelőbb 33 hónapra adta ki a gyerekét, az ellátási díjban benne volt a tisztántartás, gondozás, tej és minden kellék. Aztán volt egy szegényebb is. aki kevesebbet áldozott, s ebből az következett, hogy a gyerek elsatnyult, és meg is halt. Ezért talán a kisasszony tehetne javaslatot. — Nem. — Akkor nem. De mit is akartam mondani — igen, akad olyan is, aki nem is bánja, ha az ártatlanka meghal — hivatkozva bizonyos életképtelenségre és más körülményekre — anélkül, hogy rosszra gondolna. Ki gondolhat rosszra? Dehogy is, persze, hogy nem. Vagy talán van olyan anya, aki saját gyermekének életét * venné, vagy kárát akarná? Egy se! Annak gyarló szíve volna, aki ilyet akarna, és ilyet el is tudna felejteni! — Ugyan, hogy is juthat ilyen az eszébe, kedves Röhelinné. — Sehogyan, kedves kisasz! szony, de nem ám! Ilyenről hallani se akarok. Erre nincs szükség. A dolog egészen másként áll. ön gondos, és áldozatot kell hoznia a saját boldogsága érdekében. A férjemnek is ez a véleménye, tudja, ilyenek a férfiak. — Igen, dajka. — Ja, talán másról is ejtsünk szót, miután ügyünket megbeszéltük. A kisasszony fiatal, és olyan szép, akár egy porcelánbaba. Ugye, anyagiakban nem szűkölködik? — Nem. — Bizonyára. Tudna-e, ikisasz- szony, fizetni egyelőre... háromszázat? — Igen. És másvalamire lesz még szükség? — Nem. De most fizessen. Különben majd írja meg a címét, nevét, és én részletesen fogok írni. Ugyanis, ha a gyerek meg találna halni... hisz még olyan picinyke, akkor koporsőruhát kell beszereznem, harangozást, papot kell fizetni... Igen, kisasszony, a kicsi még alig tizenkét napos. Én ebben járatos vagyok. Ahogy tisztán emberszere- tetből mindent elintézek, igazán mindent, a gyereket szépen gondozom, állandóan vele vagyok, s nagyon jól megértem. — Mindent megfizetek. Fő, hogy a gyerek jó helyen van, később is mindent megfizetek. Nézze, olyan piciny és bájos. És nevet! Nem hiszi? — De igen, drága kisasszony, a dajka elhiszi... SZABÓ ZOLTÁN fordítása
