Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 2. szám

% HONOR — Hiszel az álmokban? — Már nem. — Miért? — Mert álmaim asszonyát vettem el feleségül. A tanító néni megkérdezi Pis­tikétől: — Ha a nagybácsid lelőtt egy nyulat, másnap kettőt, akkor összesen hány nyúl volt? — Akkor? Ahogy a nagybá­csimat ismerem, akkor hat nyu- lat, két rókát és négy őzikét lőtt... Az igazgató benyit a szobáié­ba, ahol egy munkás dolgozik. — Mit csinál az én szobám­ban? — Nem látja az igazgató elv­társ? Az ajtótól a karosszékig fehér csíkokat húzogatok. Ez a zebra. — Minek ide zebra? — Hogy a gyalogiárók is el­juthassanak az igazgató íróasz­taláig. Hirdetés egy presszóban: „Ná­lunk mindig a vendégnek van igaza. Ha lönnek az a szokása, hogy a hamut a csészébe veri, akkor szóljon a pincérnőnek, és a hamutartóba fogja felszolgál­ni önnek a feketét.“ — Köszönöm szerelmiem, hogy végre enyém lettél! — Boldog vagyok, ho>gy bol­doggá tehettetek. Holnap mi­kor találkozunk? — Miért találkoznánk? ... Azt mondta egy „gondolko-' dó“: — Olyan sok jó ötletem van, hogyha csak a felét mtegvalósí- tanám, életem végéig sem ke­rülnék ki a börtönből. Lord Arisztid: — Jean, hozza a látcsöve­met, temetésre megyeki — De miért van szüksége látcsőre? — Egy távoli rokonom halt meg ... Egy fiatalember megkérdez egy öreget: — Milyen hónapban legjobb nősülni? — Mortóberben. — De hiszen ilyen hónap nincs a naptárban! — Éppen azért! — Hogy halad a hétvégi ház építése? —- Ne is kérdezd! Ebben az évben még egy influenzám sem volt, hogy legalább az alapot befejezhettem volna! 0 Két kecske betéved a falu mozijába. Ott egy tekercs fil­met találnak, az egyikük fel­falja. * — Milyen volt? — kérdezi a másik. — Nem rossz, de a regény jobb volt. © Az idegenvezető már nagyon fáradt. Az egyik csoportból megkérdezi valaki: — Mennyit nyomhat egy ilyen hegy? — Fákkal, vagy anélkül? 1978. 1. 8. 19 — Két fiam állandóan verek­szik. A napokban a szobájukból klasszikus zenét hallottam, Meglepetésemben benyitottam. Hát, megint püftölte egymást a két kölyök. Megkérdeztem: Mi ez? Minek a bokszoláshoz Bach- zene? — Rájöttünk, hogy egy tétel pontosan három percig tart. Kö­vetkezik a második menet. — Kedves szarvas, írhatod a végrendeletedet — szólt a be­képzelt vadász, és lőtt. — Biztosan papírért szaladt! — mondta a lövés után a má­sik vadász. — Ne pazarolj, nem az üzemben vagy! (Jezs) Vilii Breinholst: Az én jó öreg kabátom M ég soha az életben nem volt olyan kényelmes ruhadarabom, mint ez az öreg tweed kabát. Va­lósággal mennyei boldogságot éreztem benne, olyan ész­revétlenül engedelmeskedett minden mozdulatomnak, oiyan puha és kényelmes volt, s akkor sem sértődött meg különösen, ha valamivel bepiszkoltam. Sok évig hűségesen szolgálta gazdáját. Most pedig nincs többé. Csak sirathatom a pótolhatatlan veszteséget. Olyan jól megvoltunk együtt — az én öreg kabátom és jó­magam. Marianne viszont egyszerűen nem tudta elvi­selni. Hogy mi kifogása volt ellene, azt nem tudom; csak azt tudom, sohasem mulasztott el egyetlen alkal­mat sem, hogy ki np fejezze tiltakozását, amikor felöl­töm ezt a kabátot.-- Nézzék meg ezt a madárijesztőt! Valóban ebben a kabátban akarsz a városba menni? Milyen gyakran tiltotta meg a feleségem, hogy ebben az „ócska rongyban“ lépjek ki a házból! Többnyire sikerült átosonnom a családi kordonon és kereket olda­nom. De előfordult az is, hogy Marianne olyan heves ellenállási fejtett ki, hogy beadtam a derekamat; és felvettem az új halszálkamintás zakómat, amely úgy állt rajtam, mintha kikeményített furnérlemezből ké­szült volna. Szörnyű érzés volt! Minden kedvező alkalommal ledobtam ezt a zakót, és megint belebújtam az ócska tweed kabátomba — és valósággal újjászülettem! Az ujja időnként kidör- zsölődött, én azonban mindannyiszor gondosan bőrfol­tot raktam rá, s a zakó ettől még szimpatikusabb lett. Egy szép napon azonban, amikor kinyitottam a szek­rényt, észrevettem, hogy a fogas üres. — Hol a kabátom? — kérdeztem Mariannetől. — A kabátod! — felelte a feleségem megvető mo­sollyal. — Sehogy sem tetszik nekem, hogy azt te ka­bátnak nevezed. Ha arra a rongyra gondolsz, amelyet mindennap nagy üggyel-bajjal magadra húzol — hát azt odaadtam az ócskásnak. Sokkal jobb volna, ha... K iszaladtam az utcára, és az ócskás után rohan­tam, aki nyugodtan haladt háromkerekű kisko­csijával. — Magánál van a kabátom? — kérdeztem lihegve, és turkálni kezdtem a kupacban. — Várjon, várjon, ne siessen annyira! Mindaz, ami itt fekszik, én törvényesen vittem el! Ezeket a holmi­kat kidobták az ajtó elé. — Egy tízest kap, ha visszaadja a kabátomat! —• Tízest egy ilyen rongyért? — vont vállat az ócs­kás. — Szívesen ... Marianne viszont, számomra ismeretlen okból, más­nap reggelig szóba sem állt velem. Én pedig felvet­tem a hűséges kabátomat, és munkába mentem. Két hét múlva a kabát megint eltűnt. — Hol a kabátom? — üvöltöttem fel, hogy az egész ház visszhangzott tőle És akkor észrevettem: ott lógott a konyhakertúnkben, mint valami madárijesztő. Azonnal levettem a rúdról, megtisztítottam a madártolltól és még valamilyen piszoktól, s megint belé bújtam. De azután katasztrófa történt. A fogas hamarosan megint üresen árválkodott. — Hol a kabátom?! —■ kiáltottam fel. — Ki vitte el a kabálomat?­V álaszul egyetlen hang sem hallatszott. Tűvé tet­tem a házat, és lassanként már elveszítettem a reményemet. V'égre-valahára az udvaron, a trágyakupac tetején egy kis hamucsomóra bukkantam. Kotorászni kezdtem benne — még nem aludt ki egészen — és egy épségben maradt szövetdarabka feltárta előttem a szörnyű igazságot. Amikor kis idő múlva berontot­tam a konyhába, annyira dühös voltam, hogy Marianne rémülten a sarokba bújt. — Hadd magyarázzam meg! — kiáltotta. — Hallgass végig! Ne bánts, hadd mondjam el! Nem tehetek róla! Én a fogamat csikorgattam, és hallgatást erőltettem magamra. — Ki akartam szellőztetni a kabátot — kezdte Ma­rianne —, és elmentem a trágyakupac mellett, ott pedig, szerencsétlenségemre, egy benzines kanna állt, és egy­szerre csak felborult, és meg ijedtemben elejtettem a kabátot, azt pedig nyomban átitatta a benzin... És akkor a cigarettából, amelyet szívtam, egy szikra a kabátra hullott... így igaz! Ez a színtiszta igazság! — De hiszen te már két éve nem is dohányzói! — kiáltottam. . — Igaz — fakadt sírásra Marianne —, nem do­hányzóm, de a te kabátod olyan büdös volt, hogy kénytelen voltam rágyújtani, hogy valamivel elfojtsam azt a bűzt! Meg kellett volna fojtanom ezt az asszonyt, gyenge­ségemben azonban nem tettem meg. öt év telt el azóta. Hozzászoktam a halszálkamintás kabáthoz. A hajtókája kicsit kopott, az ujja majdnem kidörzsölődött a könyökén, a bélése is megfakult, és két gomb hiányzik róla. Egészen pompás kis kabát lett. Apropó, mindjárt fel is veszem. Ott lóg a . .. A kabátnak azonban hűlt helye volt. — Marianne, hová tetted a kabátomat?! GELLERT GYÖRGY fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom