Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 2. szám
% HONOR — Hiszel az álmokban? — Már nem. — Miért? — Mert álmaim asszonyát vettem el feleségül. A tanító néni megkérdezi Pistikétől: — Ha a nagybácsid lelőtt egy nyulat, másnap kettőt, akkor összesen hány nyúl volt? — Akkor? Ahogy a nagybácsimat ismerem, akkor hat nyu- lat, két rókát és négy őzikét lőtt... Az igazgató benyit a szobáiéba, ahol egy munkás dolgozik. — Mit csinál az én szobámban? — Nem látja az igazgató elvtárs? Az ajtótól a karosszékig fehér csíkokat húzogatok. Ez a zebra. — Minek ide zebra? — Hogy a gyalogiárók is eljuthassanak az igazgató íróasztaláig. Hirdetés egy presszóban: „Nálunk mindig a vendégnek van igaza. Ha lönnek az a szokása, hogy a hamut a csészébe veri, akkor szóljon a pincérnőnek, és a hamutartóba fogja felszolgálni önnek a feketét.“ — Köszönöm szerelmiem, hogy végre enyém lettél! — Boldog vagyok, ho>gy boldoggá tehettetek. Holnap mikor találkozunk? — Miért találkoznánk? ... Azt mondta egy „gondolko-' dó“: — Olyan sok jó ötletem van, hogyha csak a felét mtegvalósí- tanám, életem végéig sem kerülnék ki a börtönből. Lord Arisztid: — Jean, hozza a látcsövemet, temetésre megyeki — De miért van szüksége látcsőre? — Egy távoli rokonom halt meg ... Egy fiatalember megkérdez egy öreget: — Milyen hónapban legjobb nősülni? — Mortóberben. — De hiszen ilyen hónap nincs a naptárban! — Éppen azért! — Hogy halad a hétvégi ház építése? —- Ne is kérdezd! Ebben az évben még egy influenzám sem volt, hogy legalább az alapot befejezhettem volna! 0 Két kecske betéved a falu mozijába. Ott egy tekercs filmet találnak, az egyikük felfalja. * — Milyen volt? — kérdezi a másik. — Nem rossz, de a regény jobb volt. © Az idegenvezető már nagyon fáradt. Az egyik csoportból megkérdezi valaki: — Mennyit nyomhat egy ilyen hegy? — Fákkal, vagy anélkül? 1978. 1. 8. 19 — Két fiam állandóan verekszik. A napokban a szobájukból klasszikus zenét hallottam, Meglepetésemben benyitottam. Hát, megint püftölte egymást a két kölyök. Megkérdeztem: Mi ez? Minek a bokszoláshoz Bach- zene? — Rájöttünk, hogy egy tétel pontosan három percig tart. Következik a második menet. — Kedves szarvas, írhatod a végrendeletedet — szólt a beképzelt vadász, és lőtt. — Biztosan papírért szaladt! — mondta a lövés után a másik vadász. — Ne pazarolj, nem az üzemben vagy! (Jezs) Vilii Breinholst: Az én jó öreg kabátom M ég soha az életben nem volt olyan kényelmes ruhadarabom, mint ez az öreg tweed kabát. Valósággal mennyei boldogságot éreztem benne, olyan észrevétlenül engedelmeskedett minden mozdulatomnak, oiyan puha és kényelmes volt, s akkor sem sértődött meg különösen, ha valamivel bepiszkoltam. Sok évig hűségesen szolgálta gazdáját. Most pedig nincs többé. Csak sirathatom a pótolhatatlan veszteséget. Olyan jól megvoltunk együtt — az én öreg kabátom és jómagam. Marianne viszont egyszerűen nem tudta elviselni. Hogy mi kifogása volt ellene, azt nem tudom; csak azt tudom, sohasem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy ki np fejezze tiltakozását, amikor felöltöm ezt a kabátot.-- Nézzék meg ezt a madárijesztőt! Valóban ebben a kabátban akarsz a városba menni? Milyen gyakran tiltotta meg a feleségem, hogy ebben az „ócska rongyban“ lépjek ki a házból! Többnyire sikerült átosonnom a családi kordonon és kereket oldanom. De előfordult az is, hogy Marianne olyan heves ellenállási fejtett ki, hogy beadtam a derekamat; és felvettem az új halszálkamintás zakómat, amely úgy állt rajtam, mintha kikeményített furnérlemezből készült volna. Szörnyű érzés volt! Minden kedvező alkalommal ledobtam ezt a zakót, és megint belebújtam az ócska tweed kabátomba — és valósággal újjászülettem! Az ujja időnként kidör- zsölődött, én azonban mindannyiszor gondosan bőrfoltot raktam rá, s a zakó ettől még szimpatikusabb lett. Egy szép napon azonban, amikor kinyitottam a szekrényt, észrevettem, hogy a fogas üres. — Hol a kabátom? — kérdeztem Mariannetől. — A kabátod! — felelte a feleségem megvető mosollyal. — Sehogy sem tetszik nekem, hogy azt te kabátnak nevezed. Ha arra a rongyra gondolsz, amelyet mindennap nagy üggyel-bajjal magadra húzol — hát azt odaadtam az ócskásnak. Sokkal jobb volna, ha... K iszaladtam az utcára, és az ócskás után rohantam, aki nyugodtan haladt háromkerekű kiskocsijával. — Magánál van a kabátom? — kérdeztem lihegve, és turkálni kezdtem a kupacban. — Várjon, várjon, ne siessen annyira! Mindaz, ami itt fekszik, én törvényesen vittem el! Ezeket a holmikat kidobták az ajtó elé. — Egy tízest kap, ha visszaadja a kabátomat! —• Tízest egy ilyen rongyért? — vont vállat az ócskás. — Szívesen ... Marianne viszont, számomra ismeretlen okból, másnap reggelig szóba sem állt velem. Én pedig felvettem a hűséges kabátomat, és munkába mentem. Két hét múlva a kabát megint eltűnt. — Hol a kabátom? — üvöltöttem fel, hogy az egész ház visszhangzott tőle És akkor észrevettem: ott lógott a konyhakertúnkben, mint valami madárijesztő. Azonnal levettem a rúdról, megtisztítottam a madártolltól és még valamilyen piszoktól, s megint belé bújtam. De azután katasztrófa történt. A fogas hamarosan megint üresen árválkodott. — Hol a kabátom?! —■ kiáltottam fel. — Ki vitte el a kabálomat?V álaszul egyetlen hang sem hallatszott. Tűvé tettem a házat, és lassanként már elveszítettem a reményemet. V'égre-valahára az udvaron, a trágyakupac tetején egy kis hamucsomóra bukkantam. Kotorászni kezdtem benne — még nem aludt ki egészen — és egy épségben maradt szövetdarabka feltárta előttem a szörnyű igazságot. Amikor kis idő múlva berontottam a konyhába, annyira dühös voltam, hogy Marianne rémülten a sarokba bújt. — Hadd magyarázzam meg! — kiáltotta. — Hallgass végig! Ne bánts, hadd mondjam el! Nem tehetek róla! Én a fogamat csikorgattam, és hallgatást erőltettem magamra. — Ki akartam szellőztetni a kabátot — kezdte Marianne —, és elmentem a trágyakupac mellett, ott pedig, szerencsétlenségemre, egy benzines kanna állt, és egyszerre csak felborult, és meg ijedtemben elejtettem a kabátot, azt pedig nyomban átitatta a benzin... És akkor a cigarettából, amelyet szívtam, egy szikra a kabátra hullott... így igaz! Ez a színtiszta igazság! — De hiszen te már két éve nem is dohányzói! — kiáltottam. . — Igaz — fakadt sírásra Marianne —, nem dohányzóm, de a te kabátod olyan büdös volt, hogy kénytelen voltam rágyújtani, hogy valamivel elfojtsam azt a bűzt! Meg kellett volna fojtanom ezt az asszonyt, gyengeségemben azonban nem tettem meg. öt év telt el azóta. Hozzászoktam a halszálkamintás kabáthoz. A hajtókája kicsit kopott, az ujja majdnem kidörzsölődött a könyökén, a bélése is megfakult, és két gomb hiányzik róla. Egészen pompás kis kabát lett. Apropó, mindjárt fel is veszem. Ott lóg a . .. A kabátnak azonban hűlt helye volt. — Marianne, hová tetted a kabátomat?! GELLERT GYÖRGY fordítása
