Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-30 / 18. szám
> Egyszerű portré — avagy: utazás egy kéz körül 1978. IV. 30. Csorosz Vince ötvenéves. Nem írnak róla az újságok, nem kap kitüntetéseket, nem terítenek tiszteletére hosszú, fényes asztalokat, aki kezet szorít vele születésnapján, annak a keze ugyanúgy hasonlítható egy sziklafalhoz, vagy a régi kovácsok pörölyéhez, ha ökölbe rándul, mint az övé. Nem párnás ujjak találkoznak születésnapján, kérges bőr alatt áramlanak lélektől lélekig a szűkszavú köszöntők mögötti érzések, amelyek soha nem jártak csillogó finomítókban, más környezetben — keményedtek, s maradtak, amilyenek voltak a tejfogak idején, őszinték. Hát a körmök alatti tájak! Felülről nézve fekete félholdacskák. Bevilágítják a kezet. Csak fintorogjanak a finnyásak! Ezek az ujjak durvább testeken növekedtek, nem bársonyosakon, törékenyeken, fehéreken. Nem napóleont emeltek a szájhoz. Rumot. Négy. koronáért. Nézem Csorosz Vincének, ennek a szikár, inas embernek a kezét, amelyeket két éven keresztül szinte mindennap láttam és megcsodáltam. Irigyeltem. Már nem dolgoztam a nagyraktárban, amikor megrendítő hírt kaptam róla. A hozzája kötő emlékekből bizonyára sokat ködbe veszejtettek volna a későbbi esztendők, de .egy-egy ilyen hír mélyebb, tisztább és tartósabb képek rögzítésére kényszeríti emlékezetünket. Gyakran eszembe jutott Csorosz Vince alakja, az internátusbán, évek múlván albérleti szobámban, vagy a feleségem oldalán, amikor még hosszú, édes sétákra is futotta időnkből. Nem az ötven éve hívott most hozzá, hiszen én sem tudtam, mennyi idős. Hanem a keze, régóta. Az a kéz, amely szőlődombok alatt nyílott ki először, hogy aztán megmarkolja az életet. — Nem hagytam el a szülőfalumat, Szőllőskét. Szép, jó benne élni, van erdő, közel a Bodrog. Maradhattam volna a városban, a katonaságnál, javasoltak altiszti iskolára, küldtek volna akadémiára. Hazajöttem, hogy itthon alapítsam meg a fészkemet. Meg aztán féltem Is, magyar gyerek vagyok, ott meg csehül, ment volna minden. A katonaság előtt ácsnak tanultam, de nem fejezhettem be az iskolát, volt egy kis szegénységünk, abban kellett dolgozni, ötvenkettőben jöttem haza a katonaságtól, a sógorom révén kerültem ide, rakodómunkásnak. Anyámmal, -nővéremmel, öcsémmel éltünk. Szerettem volna új házat, kezdtem spórolni, követ, gerendát, szarufát vásároltam, mert csak úgy kaphattam engedélyt, ha megvan az anyag hetvennyolcvan százaléka, ötvenhétben kezdtem építkezni, közben megnősültem. Nagy hassal volt az asszony, de neki is segíteni kellett, mert nem volt elegendő ember. Őszre be is mehettünk a kony- hácskába. Két fiam van, az egyik most szerel le. Alig várom, hogy hazajöjjön. Ki nem várja a gyermekét?! Megvan a hajtásija, műhelykocsival járt, most páncélkocsit vezet, amelyik a vízen is elmegy. A házat nyolc évig építettük. Csorosz Vince, a királyhelmeci nagykereskedelmi raktár segédmunkása néhány héttel azután, hogy munkába lépett, beleszeretett a teherkocsikba. Egyre többet forgolódott közöttük, megérintette testüket, a sofőrökkel együtt gyógyította a hepehupákon szerzett sebeket. Olykor a kormánykerék mögé ült, próbálgatta, hallgat-e rá, engedelmeskedik-e neki is, aki vonzotta, mint a mághes. Látván ezt mások is, tanfolyamra küldték, 1953-ban kapta meg a jogosítványt, és még ez év végén első kocsiját, egy opelbliccet. Ettől a perctől két évtizedig tartó nagy szerelemben élt Csorosz Vince a gépkocsikkal. Szerette mindegyiket, a vétriesz- kát, a garantot, a tátrát, az erenkát, az eszpétécskát. Mint jó anya gyermekét, mindig rendben, tisztán tartotta őket, a rongy se lehetett akármilyen, amellyel mosta arcukat, nagy üvegszemüket. Láttátok volna, mily haragra lobbant, ha valamelyik társának kocsija, hátrafelé mentében, véletlenül, az övéhez koccant a szűk udvaron! Már az is beléhasított, ha karcolást fedezett föl valahol. Csorosz Vince erenkája, amelyben gyakran ültem mellette, a leghidegebb téli hajnalokban is fölbúgott, mozdult már az első érintésre, és indult a féderig érő hóból, meghúzni, beindítani öt társát, amelyek oly öregek voltak mint ő, a 05-18-as, ha jól emlékszem. És gyerünk a vasútállomásra, ahol néha öt vagonban sok-sok száz mázsa várta az embereket és a kocsikat. Csokoládé, ecet, pálinka, konzerv, liszt, cukor. Böhönc ládák, zsákok. A surányi liszt tizenkét kilós csomagokban érkezett. Ezek az emberek hatot emeltek fel belőle egyszerre, mégis egyenes gerinccel vitték a kocsikra, hogy az nyekkent, amikor letették a csomagokat. Versenyeztek az idővel, versenyeztek egymással, nemcsak a győzelemért, nemcsak a kicsivel több pénzért, hanem azért is, hogy elérjék a vonatot vagy autóbuszt, amely késő délután vitte őket a hajszából — falujukba, könnyűt álmodni a nehéz nap éjszakájában. Nekik kellett kiszállítani is az árut, az üzletekbe, a környező falvakba, öt-hat fuvart is megcsináltak naponta. A nagyraktárban ma is olyan kegyetlen körülmények között dolgoznak, amilyenek között talán sehol az országban. Ebben a hosszú, málladozó falak között nyújtózkodó udvarban nem korszerűsítették, nem gépesítették a munkát. Ide szív kell, ide tüdő kell, ide izom kell, ide Ember kell,'hogy az ötvenkilós ládákkal a hátán föl bírjon jönni a pincéből, á kopott lépcsőkön. Hogy bírja-e és meddig bírja az Ember, nem kérdezi senki. Látnátok csak Csorosz Vince kezét! Pedig évek óta nem fog kormánykereket, sem zsákot. Láttátok volna akkor, amikor Király Jóskával és a másik szolgálatos kocsi legénységével együtt ürítette a vagonok gyomrát éjszakába siető órákban! Mert gyakran érkeztek este is vagonok, amelyeket az egész napos A zsák is vitte le a gyenge bőrt hajsza után ki kellett üríteni, hogy mielőbb vihessék tovább a fürge lábú to- latók. — Nem volt itt könnyű a munka, de én a munkától sose féltem. Miért mentem volna el? Száz helyről szedjem ösz- sze az éveket? Maradtam, az után a szerencsétlenség után is. Éjjeliőrnek. ötvenévesen, egy olyan ember, aki kocsijával tengervizeken ment keresztül, és mindössze egy pálinkásüveg nyaka törött le, hogy az italból alig folyt ki, és egy doboz tésztát veszített el, de később azt is megtalálták a hófúvásban, ötvenévesen éjjeliőr egy olyan ember, aki ma is úgy közeledne kocsijához, munkában szépült kezével, mint felesége arcához közeledik. Nem láthatom őt többé sem a vagonok, sem az üzletek előtt, amint mélyre hajol a teherért és kiegyenesedik vele a kocsi tetején; amint nevet közben az eredeti tréfákon, pajzán történeteken. Nem láthatom többé átnedvesedett ingét, a homlokáról zuhogó verejtéket, amely olykor eloltotta a száj sarkában tartott cigarettát. Kilenc éve kilenc ujja van Csorosz Vincének. — Két hónapig diszpécserkedtem. Aztán ráhúztam még egyet, mert a diszpécsernek csapágyak után kellett járni, kiment öt kocsi csapágya. Kértem egy nap szabadságot, hogy néhány ölfát elfűrészelhessek. November harmadika volt, fél nyolckor láttam hozzá, fél tízkor levágtam a hüvelykujjam. Ami maradt belőle, mondta az orvos a helmed kórházban, ki kell venni csonkból. Mondtam, hogy hagyja meg, gondoltam, így majd jobban itudok fogni. Ártogatni fog, válaszolta. Március elején jöttem vissza, nem volt még teljesen rendben a seb. Másfél évig sofőrködtem még ezután, hordtam én is az árut, megkerestem azt a háromezret. Azért is vállaltam el újra a munkát, mert Ki nem várja a gyermekét?! GYÖKERES GYÖRGY felvételei együttéreztem a céggel, kellett az áru az üzletekbe. Részleges rokkanttá nyilvánítottak, segélyt kaptam. El akarták venni, mert hogy dolgozom. Így aztán abbahagytam a sofőrködést, egyébként is, ki tudja, meddig csinálhattam volna. Amikor megfázott a kezem, megfeketedett, nem tudtam vele írni, a zsák is vitte le a gyenge bőrt. Jobb kezemmel nem tudtam feltenni az anyát. Sokszor most is úgy érzem, mintha ötven tűt szúrnának belé. Néha meg rázni kell, mert elalszik. Hogy mire gondolok éjszakánként? Arra, hogy menjek hátra, szétnézni. Rozogák az ajtók, ha megfújja őket a szél, törnek befelé. Ha a haver hoz könyvet, olvasgatok. Otthon van hét-nyolc ár szőlőcs- kém, kertecske is van, járok a jószág körül. Még meg is főzök, ha az asszony nincs otthon. A borászati üzemben vagy a szőlőhegyen vállal munkát. Keveselltük a pénzecskét. Kocsit kéne venni, mondják a fiúk. Miből? A két gyerekre gürcölünk, cipő, nadrág, ilyen-olyan bőrkabát kell nekik. A henteshez ritkán járunk, ölünk disznót minden éven. Készen veszem. Amikor mindnyájan otthon vagyunk, egyszerre vacsorázik a család. Kezet fogunk, szorítom négy ujját, és az enyémek ropognak. Nem szólunk, csak mosolygunk egymásra. Büszke vagyok Csorosz Vincére! Viszontlátásra, köszönök, és bezárom magam mögött a zöld vaskaput. Nem nézek vissza, úgy is tudom, hogy az udvar végébe sétál, megérinteni a harmatos testű, lassan álomba szenderülő teherkocsikat. BODNÁR GYULA NAGYIDAI PÉLDA Bennem a sokpénzű, jól szituált ember többnyire gyanút kelt, a szellemileg gazdag viszont mindig tiszteletet ébreszt. Tisztelem azt is, aki minden ellenszolgáltatás nélkül, szívből végzi a népművelő munkát. Különösen jó érzés tölt el, ha e nemes feladatot fiatalok végzik, akik még csak nem is pedagógusok. Ilyen fiatallal találkoztam Nagyidán (Vefká Ida), Almási Mária Személyében, aki már gimnazista korában tagja volt a helyi József Attila Irodalmi Színpadnak, és az Ilosvay Népi Táncegyüttesnek. Szavalt, táncolt, énekelt, színdarabot játszott. A falu kulturális életének ma Is ő az egyik motorja. Még nem volt húszéves, amikor a hnb tanácsa rábízta a művelődési otthon vezetését, s mint a faluban mondják: a férfiak között sem találtak volna a 3500 lelket számláló közösségben jobb vezetőre. Nappal szervez, intézkedik, hogy az esti próbákon mindenki ott legyen. Kit telefonon, kit kerékpáron keres föl. — Szeretem, ha mindenki idejében érkezik, így többször és alaposabban begyakorolhatjuk a színdarab jeleneteit. Nagyidán a közönség nagyon igényes, mert itt komoly hagyománya ván a kulturális életnek, s mi ehhez igazodunk. A szereplők szép teljesítményéért nagyon hálás a közönség. Nálunk az irodalmi színpad előadásain is telt ház van. Hogy mit szeret jobban csinálni, szervezni-e vagy szerepelni, erre imigyen válaszolt: — Jó szervezés nélkül nincsen sikeres szereplés, ezért mindkettőt komolyan csinálom. És jó dolgozni, mert akikkel együttműködöm, azok szívből csinálják. — Ha férjhez menne, akkor is ilyen szívesen végezné ezt a munkát? — Miért ne? Maradi és sznob felfogás, hogy én már megházasodtam, nem illik hajadonok, nőtlenek közé mennem. Sok házaspár szerepel műsorainkban. Éneklő csoportunkat például javakorabeli asszonyok alkotják, akik nagyon szépen énekelnek, így hát természetes, hogy az országos rendezvényeken is sikerrel szerepelnek. — Mit szeretne, ha teljesülne a közeljövőben? — Ha Nagyidán új művelődési házat építenének, s ha az irodalmi színpadunk és színjátszó csoportunk eljutna az idei Jókai-na- pokra, ami eddig még nem sikerült, pedig már voltunk járási és kerületi elsők is, mégsem hívtak bennünket. Tavaly is elsők lettünk a színjátszók kerületi versenyén Soloviő: Vágyak tornya című színmüvével. Régebben két színdarabot is betanultunk évente, mostanában csak egyet, de úgy érzem, ezt jobban és színvonalasabban. — Ahol Ilyen sokrétű a kulturális élet, ott pénzre Is szükség van. — Ebben az évben százezer koronát kaptunk. A csoportjainknak a ruhákat és egyéb kellékeket a járási művelődési ház vásárolja meg, ami egyben azt is jelzi, hogy a járási szervek értékelik munkánkat. Nagyidán klubélet is folyik, három ízlésesen berendezett helyiségben. A lakosok olvasottak, szellemi és kulturális hagyományok ápolása terén is sokat tesznek. Szívvel-lélekkel dolgoznak a művelődési otthon fiatal vezetőjének irányításával. Csak így tovább. TŰRÖK ELEMÉR
