Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-16 / 16. szám
1978. V. 16. N CS2 Dr. Bodolay Géza M inden egyetemi oktatóintézménynek fontos kiegészítő része a tanszéki könyvtár. Helyenként szinte túl is nő a tanszék által ellátandó feladatokon. Különösen jellemző a fennállása 60. évfordulóját ünneplő berlini magyar tanszék könyvtárára. A mintegy ötvenezer kötet már magában is különleges helyet foglal el a külföldön, nem magyarlakta területen található magyar könyvtárak sorában, de még érdekesebbé, régi korok tudományos kutatói számára is vonzóvá teszik ezt a könyvtárat azok az érdekes könyv- és kéziratgyűjtemények, amelyeket joggal nevezhetünk a tanszék kincseinek. Az első gyűjtemény — két hatalmas szekrény őrzi az értékes köteteket — a gályarabok korát, a kuruckort idézi. Georg Michaelis Cassai {Kassai György Mihály) egykori wittenbergi diák, majd professzor és tanítványai hoztak létre értékes gyűjteményt magyar és szlovák nyelvű könyvekből és kéziratokból a XVIII. század elején. Ékes bizonysága ez a gyűjtemény annak, hogy a két nép kultúrája békésen megfért egymás mellett már akkor is. A legrégibb kötet a XVI. század közepéről való: Benczédi Székely István világ- krónikájának kevés fennmaradt példányából egy. De a többi kötet nagy része is hasonló ritkaság: történelmi, vallási, filozófiai témájú kisebb-na- gyobb kötetek. Ennek megfelelően számon is tartja őket a régi könyveket, kéziratokat regisztráló szaktudomány. Nemrég a korszak egyik kutatója — némi szakmai elfogultsággal — ki is jelentette, hogy Berlinbe két dolog miatt érdemes jönnie: a Pergamon Múzeum és ez a tanszéki gyűjtemény vonzza. Magyar és szlovák tudományos kutatók is felkeresik időnként ezt a gyűjteményt, amelynek régi lapjain még sok érdekes közölni való adatot találhatnak. Ez a gyűjtemény csak a húszas évek elején került Haliéból Berlinbe. A wittenbergi egyetem megszűnése után ugyanis oda vitték át az akkor ott tanuló magyar diákok, s ott várta kissé elfeledetten, hogy a magyar tanszék első professzora, a fáradhatatlan munkásságú Gragger Róbert felfedezze, és a berlini egyetem számára 99 évre kikölcsönözze. Ennek az időnek több mint fele lejárt már, de azért még hosszú ideig berlini látnivaló marad ez a gyűjtemény, akkor is, ha esetleg nem hosszabbítják majd meg a kölcsön- vétel határidejét. SALAMON KIRÁLYT SZÓ MÓR U * JÁTÉK. VÖRÖSMARTY MIIIAL w * • i />. * l lit nc«TKK. 1827. SYOtMTOTT fl.TKUZAI TR4TTNER MÁTYÁSSÁ!. A könyvtár egyik Vörösmarty-kötete Graggernek más érdemei is vannak a könyvtár fejlesztésében. Hírlaptárunkban ma is ott sorakoznak a Tanácsköztársaság bukása utáni emigráció lapjai (pl. a Prágai és a Bécsi Magyar Újság) s szép számmal találhatók a könyvek, között emigrációban kiadott kötetek is. Kőhalmi Béla, a Tanácsköztársaság könyvtárügyeinek egyik irányítója — a felszabadulás után Kossuth-díjas egyetemi tanár — írta 1923-ban a Bécsi Magyar Újság (ápr. 15-i szám) az emigrációs irodalom összegyűjtésével kapcsolatban: „A Gragger Róbert vezetése alatt álló berlini Magyar Intézet egyetemi és nem muzeális célokat szolgál, s az emigráció termékeinek összegyűjtése csak bizonyos megszorítással sorolható a jeladatai közé. Kitűnő érzékkel van összegyűjtve az Intézet könyvtára, s amit emigráns időszaki lapokban összegyűjtött, az ma is ritkaságszámba megy...“ Gragger kitűnő érzékkel egészítette ki annak a korszaknak a könyvállományát is (beszerezte pl. a Tudományos Gyűjtemény valamennyi kötetét), amelynek a köteteit már a tanszék megalapítása előtt hetvenöt évvel gyűjteni kezdték a Berlinben tanuló magyar diákok. Több volt nagyenyedi diák mellett főleg az eperjesi, pozsonyi, késmárki magyar diáktársaságok egykori tagjainak a nevével találkozunk az alapítók és a későbbi csatlakozók sorában. Mintegy 25 magyar diák tanult az 1840-es évek elején a berlini egyetemen. „Ennyien lévén — írja kéziratos emlékezéseiben a békési származású volt eperjesi diák, Haan Lajos, a magyar—szlovák kulturális együttműködés lelkes apostola — egy összejövetel alkalmával elhatároztuk, hogy némi emléket hagyandók magunk után, magyar társaságot és magyar könyvtárat állítunk. Irinyi és Sándor józsef kidolgozták az alapszabályokat, azok ... jelolvastattak, s mindnyájunk által aláírattak. Ügy tudom — írja Haan negyed századdal később már mint békéscsabai lelkész —, hogy a könyvtár is tetemesen szaporodva létez, a társaság is virágzik mind e mai napig." A könyvtár gyors szaporodásához hazai adakozók is hozzájárultak. Köztük első helyen Kossuth Lajost kell említenünk, akinek saját kezű dedikációja található az egyik kötetben. (Az alapítók buzgalmából ott sorakoznak egyébként Kossuth Pesti Hírlapjának a számai is az említett hírlaptárban az 1919 utáni emigrációs lapok mellett.) Több Vörösmarty-kötetben olvasható ez az ajánlás: „A 'berlini Magyarok könyvtárának a' Szerző". Vörösmartyn kívül Bajza is elküldte egyik munkáját, Erdélyi János pedig valószínűleg akkor adta át dedikált kötetét, amikor 1844-ben meglátogatta a berlini magyar diáktársaságot. (Példájukat azóta is sok magyar író követte: úiabb és mai íróink dedikált kötetei is szép számmal találhatók a könyvtárban.) A diáktársaság könyvtárát a múlt század vége felé azzal a feltétellel ajándékozták a berlini egyetemi könyvtárnak, hogy maradjon együtt, mint egységes könyvtárrész. így kerülhettek a kötetek a tanszék megalapítása után a tanszéki könyvtárba. 1968 óta ez az egész könyvtár ismét a Humboldt Egyetem Könyvtárának a része: az egyetemi reform során központosították az ösz- sze-s volt tanszéki könyvtárat. Helyileg azonban a magyar tanszéken maradt a könyvtár, ami kétségtelenül nagy segítség az oktatásban, s nagy könnyebbséget jelent a könyvtár használatában oktatóknak, diákoknák, kutatóknak és a könyvtár kis olvasókörének is. Az értékes könyvtárral együtt került a tanszékre az az emlékkönyv, amelybe a Haan által emlegetett alapszabályok és az alapítók nevei kerültek. Ez a hatalmas kötet ma is vendégkönyve a berlini magyar tanszéknek. „Mi alulírt, ismeretgyarapításért külföldön levő Magyarok — olvashatjuk a vendégkönyv első lapján —, kiket a szerencsés véletlen oly számosán hoza össze testvérhazánk különböző vidékéről Némethon e nevezetes városába... az itt együtt leélt percek emlékét... idvesnek vélők valami maradandóban, az utánunk jövőknek is egy-két örömpercet, sőt tán egy kis szolgálatot is teendőben, megörökíteni...“ így született meg az „Emlékkönyv, hová minden itt tanuló vagy átutazó Magyar emlékül sajátkézzel beirandja nevét s a szükséges tudandókat, minek módját a ... róvatok jölírásat mutatják". „Ajánljuk magunk s parányi kezdeményünk utódink szíves emléke és figyelmébe. Berlin, hetedhó 18-kán 1842. az alapítók" — írták a szabályok végére, nevük aláírásával adva az utókornak is tudtára a társaság és a könyvtár megalapítását. (Az alapítók névsorában valóban ott van Haan Lajos is.) A szabadság- harcig nagyon sok magyar látogató írta be a nevét az emlékkönyvbe az alapítók után. Az ötödik helyen találjuk Teleki Sándort, akit Petőfi „jó gróf druszáménak nevezett a hozzá írt versijén. A következő lapon Irinyi Józsefnek, a Tizenkét Pont későbbi fogalmazójának a neve áll, aki úgy látszik — Haan így emlékezett rá — a berlini társaság alapszabályainak a megfogalmazásában is részt vett. (ö az alapítás idején Berlinben tartózkodott, 1846-ban Lipcsében megjelent híres útikönyvéhez gyűjtve az élményeket.) A kíváncsi vendégkönyv alaposan kikérdezte az aláírót, hogy hol lakik otthon, Berlinben, hol és mit tanult, milyen pályára készül (Irinyi azt írta be, hogy „nemzetgazdász“ stb.) s volt egy rovat, amelyben a „múlatott“, illetve a „tanult" szó beírásával kellett megjelölni a berlini tartózkodás célját (Irinyi ezt nem töltötte ki). A „mulatót“ szó persze régi jelentésében szerepelt itt: az időt múlatta, töltötte Berlinben, azaz nem tanulóként érkezett. Megtudhatjuk a nevezetes látogatók hosszú sorának legelején, hogy Liszt Ferenc, aki magyarországi lakóhelyül „Oeden- burg“-ot írta be, 1843. jan. 2-től febr. 6-ig „múlatott“ Berlinben. Ügy látszik, többen már akkui’ régiesnek érezték ezt a meghatározást, mert a kor híres magyar festője, Barabás Miklós után, aki 1843 májusában „múlatott“ itt egy hétig Brossai Sámuel (az egyik utolsó magyar polihisztor), Erdélyi János s utánuk többen azt írta« már 1844-ben ebbe a rovatba, hogy „utazott“. A Brassai és Erdélyi neve előtt levő lapot telje sen megtöltötte magyar mesterlegények aláírása. Eltűnődik rajta az ember, hogy ha annak idején természetes volt, hogy művészek, fiatal munkások és egyetemisták eljöttek a könyvtárba, miért ne lehetne ez az értékes gyűjtemény ma is éppen ilyen „zarándokhely“ az itt megfordulók számára. De térjünk vissza a vendégkönyv egykori aláíróihoz, lapozgassunk még tovább az érdekes' könyvben, amelyet többek között Bartók Béla is gondosan végiglapozhatott, amikor 1920-ban Berlinben járt. Azt írta ugyanis a „megjegyzések“ rovatba mint 579. aláíró, hogy „a 279. számú unokáia“. A pontosan 300 névvel előbbi vendég valóban Bartók János „mezei gazda“ volt Nagyki- kindáról: 1848. március 8-án — egy héttel a forradalom előtt — utazott át Berlinben. Előtt^ írta be a nevét a Petőfi-fordító Kertbeny Károly, Petőfi gyermekkori barátja, Neuman Károly; valamint legközelebbi nyelvrokonaink költészetének hírneves gyűjtője, Reguly Antal „utazó“. Századunkban kissé korszerűsödött a rovatok címe, a látogató „foglalkozása“ és „célja Berlinben“ volt többek közt beírandó. Bartók Béla „muzsikusának nevezte magát, s a második rovatba ezt írta: „széjjelnéztem“. Liszt és Bartók után 1964-ben Kodály Zoltán is beírta a nevét a könyvM S? Bartók Béla aláírása be, amikor a Humboldt Egyetem díszdoktorává avatták. Érdekes lenne kideríteni, van-e még valahol a világon olyan vendégkönyv, amelybe a három nagy magyar zeneszerző beírta a nevét. Rohanó korunkban már nem töltötte ki mindenki olyan pontosan az egyes rovatokat, mint a múlt század negyvenes éveiben. Sok neves tudósunk berlini tartózkodásának a pontos adatait rejti azért így is a könyv. A múlt században Brassóival kezdődő sorát többek között Teleki Pál. Pu- kánszky Béla, Cholnoky Jenő, Gombocz Zoltán. Bulla Béla. Máté Károly, Kniezsa István folytatta a húszas években, s akkor érkezett ^Berlinbe Ke- reszthury Dezső is, aki sok éven át volt a tanszéken a magyar nyelv lektora. A költők és írók sorát pedig, amelyet az alapítás után nem sokkal Erdélyi János, Greguss Ágost, Kerényi Frigyes és Gyulai Pál nyitott meg, a Nyugat-nemzedék nagyjai folytatták: Babits Mihály „előadás“, Móricz Zsigmond „látogatás“ céljából járt Berlinben, s az ezredik látogató Kosztolányi Dezső volt 1931- ben. A háború vihara alatt Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban talált menedéket az emlékkönyv, majd 1957 óta, tanszéki elődöm, Szent-Iványi Béla kezdeményezésére ismét betölti régi feladatát: a Berlinben járó s a régi könyvtárat is meglátogató magyarok beírják a nevüket „utódink szíves emléke" kedvéért. így írta be a nevét az 1480—1487 sorszámon a Magyar írók Szövetségének a hatvanas években Berlinben járt küldöttsége: Déry Tibor, Illyés Gyula, Dobozy Imre, Garai Gábor, Cseres Tibor, Király István, Nemes György és Tóth Dezső. A 136 éves vendégkönyvben vannak még üres lapok: várják az újabb látogatókat. fl m írna rniMiim A BERLINI MAGYAR TANSZÉK „KINCSEI“
