Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-09 / 15. szám
A napfény áttört a gesztenyefák koronáján. A tarkára festett asztalok fölé hajló napernyők színes árnyékot vetettek. A kesernyés ízű sör narancssárgán csillogott a korsókban. Az útkereszteződés előtti járdaszigeten lányok álldogáltak, az autóbuszra várakozva. A közeli gyár munkásnői voltak, gondtalan vihogásukat elnyelte a szüntelen autózúgás, a nap élesen kirajzolta alakjuk körvonalait a könnyű nyári ruha alatt. A könyvelő egykedvűen hunyorgott, időnként úgy“ érezte, hogy már-már elszenderedik és átadja magát az elképzelhető legszebb álmoknak, csakhogy fél szemét szüntelenül a biciklijén kellett tartania, mely a gyártelep kerítésének volt támasztva. Éppen egy éve, hogy ilyentájt, míg itt ábrándozott, elmerülve a két-három sör támasztotta gyönyörűségben, valami gazember rátette kezét a kerékpárjára, amely voltaképpen nem is kerékpár volt, hanem ifjúságának egyik féltve őrzött ereklyéje. Valaki — alighanem valamilyen haszontalan suhanc — egyszerűen megtréfálta a könyvelőt, nevetség tárgyává tette. A kerékpár ott állt a kerítésnek dűtve, mint már annyiszor, s a könyvelő, amikor fel akart rá ülni, látja, hogy hiányzik a hátsó kereke. Igen rossz tréfa volt. Hol szerezhet az ember kereket olyan biciklibe, amelyet már húsz éve nem gyártanak! Mit tehetett, új kerékpárt kellett vásárolnia. A régi kerékpár maradványai azóta ott szomor- kodnak a kerti lomtárban, a falnak támasztva. A könyvelő órájára pillantott. Elmúlt öt. Éppoly módszeresen kortyolgatta a sörét, mint ahogyan az angolok isszák ötórai teájukat. Ilyenkor esett neki legjobban egy korsó sör, itt. a vén gesztenyefák alatt volt igazi íze, színe és illata az aranysárga italnak. Csakhogy az idő múlik, őt pedig várja a kertje. Felült a kerékpárjára, és a villanegyed felé vette útját. Még nemrégiben csak fák meg kerítések voltak itt. Ám a kertekben egyszerre csak téglafalak és köművesállványok jelentek meg, csakhamar egy egész új utca nőtt itt ki a földből, fehér házakkal, melyek a legmodernebb stílusban épültek, fával, üveggel és krómmal díszítve, az új élet szagát árasztva magúkból. Mindenki építkezett, csak a könyvelő termesztett továbbra is kertjében zöldséget és virágot, csak ő túrta a földet, az ágyások fölé hajolva alkonyaiig. Legszívesebben az éjszakát is a kertben töltötte volna, ám mindig idejében tudatára ébredt, hogy otthon friss vacsorával várja a felesége és néhány harmatos flaska sör a hűtőszekrényben. Kinyitotta a kiskaput és belépett a birodalmába. Nyomban hozzálátott az öntözéshez; a zöldségpalánták reszkettek az erős vízsugár alatt és szemlátomást inegéledtek, biztosabban kapaszkodtak gyökérzetükkel a földbe, leveleik üde- séget leheltek. A könyvelő fütyörészni kezdett. — Öntözünk, szomszéd úr, öntözünk? röppent át a kerítésen a szomszédasz- szony csengő hangja. — Öntözök, öntözök — mondta vidáman. Időnként váltott néhány szót a kerítésen át szomszédaival. — Jó estét, kedves szomszédasszony, békességes szép jó estét! * Fiatal szlovák prózaíró. 1937-ben született. Eddig egy elbeszéléskötete és két regénye jelent meg — Szomszéd úr! — jelent meg a kerítés fölött a szomszédasszony mosolygós kerek arca. •- Lenne egy kérésem magához. — Éé, csak tessék, tessék — mondta meglepetten a könyvelő. — Maga olyan szenvedelmes kertész, szakember, tanácsot szeretnék kérni magától. Tegnap kirándulni voltunk és... — Kirándulni? — Csak itt a Tátrában. Szabadsága idején nem jut el oda az ember, a szabadságot rendszerint a tengernél töltjük, de így a hét végén jó elugram a Tátrába és teleszívni magunkat ózonnal — mondta a szomszédasszony egy szuszra és önkéntelenül is mély lélegzetet vett, kifordítva a szemét. — A Tátra is szép — vélte a könyvelő. — Szép bizony, szomszéd úr! Gyönyörű! Kék hegycsúcsok, a varázslatos Csorba-tó! Csak ne kellene annyit gyalogolni érte, még ma is alig állok a lábamon. — Az meghiszem, szomszédasszony. — Már régen felvonók működhetnének ott, nemde? Rögtön feltöri az ember lábát a cipő, tele lesz hólyagokkal és olyanok is akadnak, akik a nyakukat törik ott. Bizony, saját szememmel láttam egy balesetet. Saját szememmel. De... azoknak a sziklás ösvényeknek is megvan a maguk bája. Megy az ember, megy és egyszer csak a szikla tetején megpillant egy gyönyörű virágot ... És nem érti, hogy. .. Egy szerény kis virágot, mely mintha csak fe hér nemezből való volna ... Egy havasi gyopárt. — Csakugyan? — topogott esetlenül a könyvelő. Odaadóan várakozott, míg a beszédes asszony azt is elmeséli, hogyan találkoztak össze egy zergecsordával, egy őzikecsalátídal vagy legalább egy magányos mormotával. — Rengeteg volt ott belőle. — Miből? — Mindenféle ismeretlen virágból. Nem is értem, miért turkáljuk mi itt a kertjeinkben a földet? Ugyan minek, szomszéd úr, a természet a legjobb kertész, semmi értelme, hogy versenyre keljünk vele! — A Tátrában olyan virágok nőnek, de olyan virágok, szomszéd úr — csöngettyűzött a szép szomszédasz- szony arany karkötőjével —, pedig senki sem gondozza őket! Emberi kezet nem is látnak! Egy bokor havasi gyopárt óvatosan kiástunk és hazahoztuk. Igaz, ez törvényellenes, de hát minek volna a törvény, ugye, ha senki sem szegné meg őket — kacsintott rá a könyvelőre. — És a mi Zorkánk pedig, tudja, teljesen odavan, ha virágot lát! Biztosan agronómus lesz belőle, vagy virággon- dozú a botanikus kertben. Vagy legalábbis kertész. Nos, úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen nem is maga a virág a fontos, végképp nem a virág a lényeges, hanem az, hogy legyen a gyerek előtt valamilyen szemléltető oktatási eszköz, amely esetleg eldöntheti a jövő jét, felkelti érdeklődését jövendő hivatása iránt. — Kheé, ühm — bólogatott a könyvelő, amikor észrevette, hogyan csüng rajta tekintetével a szomszédasszony, egyetértését várva. Határozatlanul leszerelte a csapról az öntözőcsövet és kezdte összetekerni. — Meg aztán — folytatta az asszony —, azt mondtam magamban, a mi kiskertünkben mások is megnézhetik majd ezt a virágot, hisz ugyebár, a mi utcánkon százszor több ember végigmegy, mint azon a nyaktörő tátrai ösvényen. Nem jönne át hozzánk megnézni azt a havasi gyopárt, szomszéd úr? Talán tudna valami tanácsot adni Zorkának, milyen talajba kell ültetni, hogyan kell gondozni... A könyvelő kelletlenül elindult a szomszédba. Zorka, egy nyurga és sápadt leányka, lesütött szemmel mutatta meg neki a köves halmocskát a ház előtt. Néhány figyelemre méltó alpesi rózsafajta pompázott a kövek közt és egy kis, frissen locsolt földhányáson ott gubbasztott a nemrég elültetett havasi gyopár. — Bocsásson meg, be kell néznem a konyhába — mentette ki magát a szomszédasszony, és eltűnt a házban. A könyvelő szigorú pillantást vetett Zor- kára. — A havasi gyopárt kár elültetni, kislányom, egyszerűen nem él meg a kertben. Száraz talajra, mészköves sziklára van szüksége. Zord éghajlatot kíván, nem ilyen zsíros, fekete termőföldet. A lányka elpirult, és csendesen megjegyezte: — Pedig a városi kertészetben termesztik. És azután a főpályaudvari kioszkban eladják a turistáknak, három ötvenével darabját. A könyvelő megv.akarta a fejét. — Hja, lelkem, de a kertészetben bizonyára jobb szakemberek dolgoznak, mint mi vagyunk. — És meg se fogan? — kérdezte a leányka. — Megfogan, de az már nem lesz havasi gyopár. Csak afféle korcs ördögvirág, óriásra megnő, elterpeszkedik, vagyis amolyan furcsa szőrmók lesz .. — Kár, De azért mégis megpróbálom — mondta bágyadtan a leányka. A könyvelő csupán annyit tanácsolt neki, hogy mennél kevesebbszer öntözze, és amikor már elmenni készülődött, megjelent a küszöbön a ház asszonya és mézédes szavakkal vacsorára invitálta. — Ne utasítson vissza, szomszéd úr. Már megterítettem az asztalt. Szabódott, de valahogy mégiscsak fölment a lépcsőn, a ház asszonya végigvezette a pompásan berendezett tágas szobákon. („Nos, így élünk itt, szomszéd úr.“) Az egyik szoba közepén egy óriási fekete zongora trónolt, a másikban kandalló állt, és fotelek, hosszú szőrű báránybőrtakaróval, a harmadikban könyvtár, televízió és hatalmas szte- reorádió. Az emeleten csak a háló van, csicseregte a szomszédasszony, és a könyvelő lelki szemei előtt ekkor megjelent a saját szűköis városi lakása — szegényesen, csak a legszükségesebb bútorral berendezetten — amelyben már negyedszázada lakik a feleségével és a gyerekeivel. Megértette, hogy nem szabad összehasonlításokat tennie, engedelmesen kezet mosott és engedelmesen asztalhoz ült. — Ha a férjem nincs idehaza, csak könnyű vacsorát szoktam készíteni — mentegetőzött a háziasszony és a vendéget egy tál hideg göngyölt sonkával kínálta, melyen aszpik gyöngyözött, azután rózsaszínűre pirított grillcsirke következett, melyre finom, illatos sárga muskotályt ittak. — Gyönyörű házuk van, nagyságos asszony — mondta dagadozó kebellel a könyvelő, miközben elterpeszkedve a szalmaszékben, tejszínhabos feketekávét szürcsölgetett. Valahonnét a ház belsejéből alig kivehető zenei hangok hallatszottak. Zorka játszott zongorán valamilyen romantikus dallamot. A nagy üvegezett erkélyre, ahol ültek, már rátelepedett az esti szürkület, de a könyvelő mégis elég jól látta, mint csillog a ház asszonyának karkötője és a szemében villanó fények sem kerülték el a figyelmét — igen, még meglehetősen fiatal és vonzó asszony, suhant át az agyán. Figyelmesen hallgatta az asszony elbeszélését férjéről, a távolsági buszsofőrről, aki szüntelenül úton van, és aki miatt ő minduntalan retteg, mert egy gépkocsivezető sohasem tudhatja, milyen veszedelem várja a legközelebbi kanyarban. — Senki sem tudhatja, mi vár rá a legközelebbi kanyarban, mivel lepi meg a sors egyik pillanatról a másikra — mon egy sóbi Iáik adtí a h kéri rai tak, kivi kát für! szái szói hoz szói re ( M ülje jón mai k siet nye be. oda totl elő a h kih égt ötli szé nel tali gál üg! ko< C szó sut pir az re! ilyi len len lát há: bei vái sin mu rel nal nyi lar Eg dei úté pá áll eg; raj for dei dé ma rö: a eg. gá: tel ott fát rol ba Ily rá; sei mi I Mi ny gö Z ajtalan fekete árnyék, egy űrhajó szállt le sötétedéskor az erdei tisztáson. A közelben se vándor, se gombász, se pásztor nem akadt, hogy észrevehette volna. Így is kellett történnie ennek. Ez is volt a terv. Három alak szakadt külön a hajótól, s figyelt, miképp vpszi kezdetét, nogy földbe hatoljon könnyedén az óriási test. Belekúszott, akárha erő vonta volna alá ellenállhatatlanul: Elrejtőzött tökéletesen, a helyén pedig fű és bozót zárult össze megint, és egyetlen kicsi szál, egyetlen meggyürődött levél sem emlékeztetett arra, ami itt végbement. Kezdődött az „Invázió“ hadművelet. Az a három rálelt az útra. A város irányába haladtak, járásuk természetes volt, mozgásuk, kézmozdulatuk csaknem emberi. Nem lehetett kitalálni, kik ők, és miféle céllal kerültek ide, senki az arcukat nem kutatta hosszas, figyelmes pillantással. Nem volt jelölve a Föld egyetlenegy csillagászati térképén sem az a világ, amelyből megjelentek itt. Tapasztalt felderítő volt ez a Alekszandr Gorbovszkij három, s ami a bolygót illei jaik során távolról sem az Csak háromféle információ kelte őket: a földi lények t képzeteik a jóról és a rosszi valami, amit olyan szóval jel amelynek nem volt megfelel földi nyelvek egyikében Ezért nem lehetett sem kife sem lefordítani. A többinek volt jelentősege. Nemzeti i tély, hadipotenciál vagy idei és politika éppoly közömbös számukra, akár a kaporti vagy a golf játékszabályai. Gyurák Eva: Naptörés (tollrajz)