Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-09 / 15. szám

ÚJ szú AZ OL AJ-NEOKOLONIALIZMUS VÁLSÁGA PINOCHET MANŐVEREI A nemzeti felszabadító mozgalmak az utóbbi időben súlyos csapásokat mértek a neokolonializmusra sok fej­lődő országban. A csapások egyikét az USA, Anglia, Hollandia titkos nemzetközi olnjkartellbe egyesült olajmonopóliumainak kizsákmányolá­sa ellen irányították. Algériában, Venezuelában, Irakban, liánban, Kuwaitban, Líbiában, Nigé­riában, Szaúd-Arábiában és egy sor fejlődő országban a kartell tagjai tartották kezükben a föld kincseinek kibányászásával, valamint az olaj ki­termelésével és exportjával kapcsola­tos jogokat. A valódi gazdák pedig kénytelenek voltak megelégedni a profit morzsáival. Csupán 1960—1973 között az olajmonopóliumok és az imperialista országok kincstára 'mint­egy 700 milliárd dollár tiszta hasz not élvezett a fejlődő országok olaja révén. Ugyanakkor az olajtermelő or­szágok többségét — ahol majdnem 300 millió ember él — továbbra is a gazdasági elmaradottság és a sze génység jellemezte. AZ OLAJIPAR ÁLLAMOSÍTÁSA Napjainkban számos fejlődő or­szágban megerősödtek a nemzeti-ha­zafias erők, amelyek képesek fellép ni az idegen töke pozíciói ellen. Al­géria, Irak, majd Líbia kezdeményez te a kartell koncesszióinak államosí­tását. Az említett államoknak a ter­mészeti kincseik teljes birtokbavéte­léért vívott harca a többi olajtermelő országra is kihatott, sőt, olyanokra is, ahol konzervatív államrendszerek vannak. A nemzetközi színtéren a megvál­tozott erőviszonyok körülményei kö­zepette, olyan helyzet állt elő a nem zetl felszabadulás, a haladás és a szocializmus javára, amelyben — ahogy Leonyid Brezsnyev mondotta az SZKP XXV. kongresszusán elhang­zott beszámolójában: „A jelszabadult országok teljességgel képesek lesz nek ellenállni az imperialista diktá tumnak, és kiharcolni az igazságos, vagyis az egyenjogú gazdasági kap csőlátókat.“ Jelenleg Algéria, Irak, Líbia, Irán, Kuwait, Venezuela és Katar valósítot­ta. illetve valósítja meg az olaikon- cessziók nemzeti tulajdonba vételét. Nigéria, az Egyesült Arab Emirátusok és Szaúd-Arábia már 55—60 százalé­kos arányban államosította olajipa­rát. Előzetes becslés szerint 1977-ben a fejlődő országok államosított olaj­lelőhelyeiről felszínre hozott olaj az össztermelés mintegy 80 százalékát adta. A SZOCIALISTA ORSZÁGOK SEGÍTSÉGE Nemzetgazdaságuk feljesztésében a fejlődő államok a szocialista kö­zösség sokoldalú segítségét élvezik. Emlékeztetünk arra, hogy a Szovjet­unió. és más szocialista országok vá­sárolták először a nemzeti tulajdonba vett arab olajat. Kuwait nemzeti tankhajóflottájának első hajói szov­jet sójákról futottak le. Az olajipar szakembereinek képzésére hivatott első főiskolákat, technikumokat és oktatási központokat Algériában. Irakban és Iránban a Szovjetunió se­gítségével építették fel és rendezték be. Az olajkitermelés és -export állami tulajdonba vétele a fejlődő országok ban meggyorsította a „fekete arany“ biztosította jövedelem mesterséges csökkentése neokolonialisztikus rend­szerének elhalását, éppen ebből a célból hozták létre az országok az Olajexportáló Államok Szervezetét (OPEC). 1974 januárjától az OPEC 24-ről 86 dollárra emelte az exportolaj tonná­ját. A diszkriminációs mechanizmus kiküszöbölésével együtt ez az intéz­kedés lehetővé tette az olaj gazdái­nak, hogy minden tonna olaj után 80 dollár nyereséghez jussanak. 1974 óta az OPEC országai évente 100— 110 milliárd dollárt kapnak olajukért. AZ OLAJMONOPÓLIUMOK MANŐVEREI A megváltozott körülmények között az olajkoncessziók csupán az államo­sított olaj vásárlóinak szerepét töltik be. A kartell tagjai azonban semmi­képpen sem békéinek meg ezzel a helyzettel. Ellenőrzésük körében ma­radt az olajszállító flotta, a nagyszá­mú olajfeldolgozó üzem, és az érté­kesítési hálózat. Erre alapozva, a nyugati monopóliumoknak maradt bi­zonyos lehetőségük arra,, hogy a kü­lönböző országokban manőverezve le­szorítsák, csökkentsék olajvásárlásai­kat, következésképpen, az olyan ál­lamok jövedelmét, amelyek határo­zottan jellépnek a neokolonializmus ellen. A monopóliumok mindenképpen arra törekednek, hogy az olajtermelő államok jövedelmének lehető legna­gyobb részét megszerezzék. Így pél­dául a nyugati monopóliumok állan­dóan növelik az olyan ipari termé­kek exportárait, amelyek jő vásárlói a jejlődő, közöttük az olajtermelő ál­lamok. Az eredmény: az olajtermelő országoknak mintegy 25 milliárd dol­lárt kellett az árnövekedés kiegyen­lítésére fordítaniuk. Az inflációs ha­tás fékezésére, és az állandó jöve­delembiztosítás céljából az OPEC rendszeres korrekciókat alkalmaz az olajárakban. 1977 januárjától például 10 százalékkal emelte az árakat. Az „olajdollárok“ átszivattyúzásá- nak egyik módszere az, amikor a ka­pitalista államok óriási fegyverüzle­teket bonyolítanak le az olajtermelő országok egész sorával. Egyes adatok szerint, csupán a Perzsa-öböl körze­tében levő országok 1974—1976 kö­zött mintegy 15 milliárd dollár érté­kű amerikai fegyvert vásároltak. A monopóliumok igyekeznek el­vonni az OPEC-tagállamok egész so­rának jövedelmét, hogy általa gyó­gyítsák a kapitalizmus gazdaságának krónikus betegségeit. 1974—1976 kö­zött a nyugati ipari korporációk, a bankok és az állami költségvetési szervek viszonylag alacsony kamatra hosszú lejáratú, illetőleg meghatáro­zott határidőre, 100 milliárd „olaj­dollárt“ kaptak. MŰKÖDÉSBE LÉP AZ ARAB REAKCIÓ Az imperializmus a végsőkig igyek­szik kihasználni az olajtermelő álla­mok gazdasági függőségét a Nyugat­tól, s azt a tényt, hogy politikai rendszereik erősen eltérőek. Ismere­tes, hogy a térségben egy sorban ta­lálhatók a haladó országok és a re­akciós rezsimek. Az utóbbiak határo­zott passzivitást tanúsítottak akkor, amikor Algéria, Irak, Líbia és néhány más ország neokolonializmus elleni harca a legmagasabbra csapott, s ugyanezek a rezsimek a növekvő olajjövedelmek élvezőiként lépnek fel. Rettegnek bármilyen haladó jel­legű változástól, lázasan fegyverzik fel hadseregeiket és büntetőgépezetü­ket, külföldön pedig nyíltan egyez kednek az imperializmussal. Sajátos szövetséget alkotnak a nyugati mo nopóliumokkal, és magukra vállalták a diverzánsok szerepét is az OPEC haladó országaiban, és az egész nem­zeti felszabadító mozgalomban. Az imperializmus az arab reakcióra támaszkodva igyekszik aláásni a ha­ladó arab rendszereket, és ebben kü­lönösen fontos szerepet szán Szaúd Arábiának. Annak a Szaúd-Arábiának, amely a 60-as években különösen makacsul ellenállt az imperialista olajkoncessziók államosításának, a 70-es években pedig felhívást intézett az OPEC tagállamaihoz, hogy „olaj­dollárjaikat“ bocsássák a Nyugat nagytőkéjének rendelkezésére, és eb­ben maga mutatott elsőként példát. Ugyancsak Szaúd-Arábia állt elő az utóbbi hónapokban valamiféle, az arab nemzeti felszabadító mozgalmak ellen irányuló „ötödik hadoszlop“ szervezésének javaslatával. Ez a szervezet szaúdi pénzen vásárolt amerikai fegyverekre támaszkodik, és nyíltan antikommunista. FOLYTATÓDIK A FÜGGETLENSÉGI HARC Az olajtermelő államokban az utób­bi időben erősödött a tendencia, hogy szélesebb körű segítséget nyújt­sanak az ázsiai, afrikai, latin-ameri­kai országok antiimperialista harcá­hoz és gazdasági építőmunkájához. A nyugati bankokban és korporációk­ban elhelyezett „olajdollárok“ csök­kenésével egyidejűleg megnövekedett az egyes OPEC-országok által a leg­elmaradottabb országoknak nyújtott hivatalos segélyalap. Nemrégiben az OPEC országai létrehozták saját kö­zös segélyalapjukat — 1.6 milliárd dollár tőkével. Ezek az összegek még messze van­nak az Algéria és több OPEC-ország által javasolt 10—15 milliárd dollárra rúgó fejlesztési alaptól. Ám a haladó körök magát a tendenciát is üdvöz- lik, hiszen az olyan nemzetközi együttműködéshez vezethet, amelv támogathatná a népeknek a gyarma tosítás és a neokolonialista elnyo­más felszámolására összpontosított erőfeszítéseit. Az olaj-neokolonializmus ellen ví­vott harc sikerei részét képezik r. nemzetközi gazdasági viszonyok igazságos alapokon való átalakításé­nak. A Szovjetunió is ezért lépett és lép fel oly következetesen, előnyös feltételek megteremtését követelve a fejlődő országoknak, hogy azok a tényleges társadalmi-gazdasági hala­dás útjára léphessenek. BORISZ RACSKOV (Szputnyik) A chilei fasiszta junta már hosz- szabb ideje igyekszik kitörni a nemzetközi elszigeteltség gyűrűjé­ből. Említésre méltó, hogy az el­múlt évben olyan külföldi politi­kusok látogattak el hivatalosan Chilébe, akik nyíltan támogatják a fasiszta juntát. A látogatók kö­zött volt Franz joscf Strauss, a nyugatnémet reakciós és konzer­vatív erők vezére. A Strauss—Pino­chet találkozónak az volt a célja, hogy megszilárdítsa a fasiszta re zsim népszerűségét odahaza és külföldön. A junta „demonstrálva“ a kormány és a nép egyetértését, „népszavazást“ rendezett, amely végül is a terror és a bizonytalan­ság légkörében zajlott le. Mivel a DINA titkosszolgálat számos po­litikai gyilkossággal és az antifa­siszták kínzásával eléggé lejáratta magát, új nevet kapott. Pinochet pedig dekrétumot adott ki, amely- lyel — úgymond — feloldotta az országban 1973 szeptemberében ki hirdetett „ostromállapotot". A jun­ta vezére ezzel azt a látszatot akarta kelleni, hogy Chilében az élet normalizálódik. A valóságban egyszerű manőver­ről van szó. Az „ostromállapot“ helyett „rendkívüli állapotot“ hir­dettek. A két fogalom lényege azonos. A cél: a világ közvélemé­nyének félrevezetése. Az „ostrom­állapot“ feloldásával kapcsolatos dekrétum nem hatálytalanítja ugyanis a megtorló intézkedése két, nem biztosit több jogot a, la­kosságnak. Ellenkezőleg: a kor­mányköröket újabb jogokkal rlF házzá fel a demokratikus erők ro­vására. A chileiek továbbra sem közlekedhetnek éjjel. A rendőrség bárkit letartóztathat. Továbbra sem engedélyezett a haladó poli­tikai tevékenység, nem működhet­nek a politikai pártok, s nem tartják tiszteletben a gyülekezési szabadságot. Az a tény, hogy Pinochet ilyen cselhez folyamodott, a helyzet sú­lyosságáról tanúskodik. Az ENSZ- közgyűlés 32. ülésszakán szavazat- többséggel elfogadták azt a hatá­rozatot, amely elítélte az emberi jogok súlyos megsértését Chilé­ben. A chilei terrorral az ENSZ emberi jogok bizottságának genfi, 34. ülésén is foglalkoztak. Isme­retes, hogy a katonai puccsot kö­vető első időszakban összesen 30 000 embert öllek meg. A terror ma is folytatódik. A chilei titkos rendőrség és a fasiszta kommandó több mint 250Ü chilei hazafit húr colt el. Azokat, akik nem tudtak belenyugodni az ország sorsába. Ezeket a hazafiakat „eltűnteknek“ nyilvánították, s valószínű, hogy többségük már nem él. Az ENSZ emberi jogok bizott­ságának genfi ütése idején továb­bi 95 chilei áldozatról érkezett hír. A politikai terror Chilében tehát tovább tart. Pinochet manő­verezése azonban nem befolyásol ja a világ haladó közvéleményét. A demokratikus erők továbbra is küzdeni fognak a fasiszta rezsim, a politikai terror ellen, s minden igyekezetükkel a demokrácia fel újítására törekszenek Chilében. Ha lelepleződik Pinochet propa­gandaintézkedéseinek aljassága, lelepleződik az amerikai imperia­lista körök rágalmazó propagan­dája is. Amíg az említett körök az emberi jogok vélt megsértésé vei vádolják és támadják a szo­cialista országokat, addig védő­szárnyaik alatt melengetik a po litikai ellenfeleit kegyetlenül el­pusztító Pinochet rezsimet. Talán épp azért, hogy az emberi jogok „védelmére“ indított. kampány ne legyen annyira nyilvánvaló, az Egyesült Államok azt javasolja fasiszta szövetségeseinek, beleértve Pinochetet is, hogy legalább lát szólag tartsák meg a demokráciák Ez a taktika azonban túl áttetsző ahhoz, hogy meggyengítené a de­mokratikus erőknek a fasiszta re­zsimek ellen vívott harcát. JAN BLANSKY 1978. IV. 9. Irak déli olajlelőhelyeinek térségében, a Perzsa-öbölhöz közel, szovjet és NDK-beli szakemberek segítségével építették az első iraki olajfeldolgo- zó kombinátot. Felvételünk még az olajtartályok alapjainak építésekor ké­szült (Felvétel: CSTK — ZB — TASZSZJ L

Next

/
Oldalképek
Tartalom