Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-19 / 12. szám

rozsdás szöget persze nem felejtette de nem is találta olyan tragikusnak ígészet, mint az anyja. A felnőttek dent eltúloznak, gondolta magában, lindig jobban félnek a kelleténél. Az áltető sem volt semmi különös. Csak- y az anyja nem tudja, miért mászott oda. Nem tudja, hogy közvetlenül a » széle alatt most keltek ki a galam- :ák és neki azokat okvetlenül látnia ett. Fontos volt, hogy megnézze, miiek, mert akkor hogyan mesélhetett ta róluk?

z utca végén megálltak.- Merre mész? — kérdezte Sára az sétől.- Benézek a kocsmába. Aztán meg le- hogy kimegyünk a pincéhez.- Sokat ne igyál.- Tudod, hogy nem szeretem a bort.- Édesapa?- Hallgat.- Büszkeségből.- Vagy haragból.- Nem haragszik rád. Azért neon, y elmentél. Ha neheztel, inkább azért, ,y nem szóltál neki. Anyánknak azt ídta, még szerencse, hogy katonának, tem csendőrnek álltái.- Csendőrnek? Soha!- Van puskád? — kérdezte hirtelen Írás Sándortól.- Van.- Lőttél is már vele?- Már hogyne lőttem volna!- Mire?- Céltáblára.- S el is találtad?- Hát persze, hogy eltaláltam. Meg- jztam, visszatartottam a lélegzetemet, durrl Már a közepében is volt a go- Mint a lábamban a szög ... Eltalál egy embert is?

i gyerek kérdése után megsúlyoso- t a nyári est. Sandri nem tudott mit aszolni. Ezt a kérdést még soha nem ie fel magának. Most pedig kiszaladt »yerek száján és átdöfte láthatatlan Iával az értelmét.- A céltábla olyan, mint az ellenség próbált valahogy válaszolni a gyerek- c —, az ellenséget pedig, ha támad, g kell semmisítenünk. El kell talál- ik, hogy mi győzzünk ...

írezte, hogy a szavai üresen, meggyő- lés nélkül hangzanak, s még inkább zte, hogy András kérdése megtelepe- :t az agyában, mint iszapos folyóme- •ben a nehéz kő, s felverve a hullákat, ismétli önmagát szüntelenül: „El- álnál egy embert is? ...“ áár régen a - kocsma felé ballagott, ikor még mindig ez a kérdés lükte- t a fejében. S a cimborák között ülve i'ksz-lábú kocsmaasztal mellett is újra újra feléledtek a szavak. Kifelé menet jincékhez sem tudott szabadulni tőle. lajnalban, amikor Nagyné mellől íel- t, akkor is a gyerek kérdései törtek „Eltalálnál egy embert is? ...“ S •merre nézett a ritkuló sötétségiben, idenhol ezt látta. A megülepedett ut- torban, a bokrok mozdulatlan levelein, égen úszó hasas felhők alatt s a csen- ; házak homlokzatán. Nem tudott szaluim. A kérdés csak kérdést szült: lóban: eltalálnék-e egy embert?!

E

gyre ritkábban látogatok haza a szülői házba. De ha megyek, még hozzá sem érek a csengő rézgombjához, és anyám máris tárja az ajtót. Tudtam, hogy jössz, mondja, menj csak be a szalonba, mindjárt hozom a kávét. A karja konyákig szappanhabos. A konyhából lép ki, nem láthatta tehát, hogy jövök. Azt kell hinnem, valóban előre tudott érkezésemről. Elmerülök egy szörnyeteg nagy fotelben: öröklött darab, még körüllengi halott nagyszü- leim illata: hamisítatlan ma- ryland-dohány, meg valami, már rég nem kapható, rovarirtó szaga és egy fohász- nyi levendulaillat.

Arcképük az ebédlőszekrény fölött hasztalanul igyekszik kivédeni a napfény támadásait. Valahányszor viszontlátom, mindig egy fokkal halványabb. Csak nagyapám tömött, századvégi bajsza marad egyformán sötét, fel is borítva ezzel az árnyalatok egyensúlyát. Előbb- utőbb azt a benyomást fogja kelteni, hogy utólag ragasztották az arcra.

Világos szeme és gondterhelten összeráncolt homloka kényszerképzetes idegbetegé. Anyám mesélte régen, ha megjött,, nagyanyám mindig azt mondta: igazítsátok meg gyorsan a csészéket! A gyerekek meg siettek, hogy a csészék mintáját pontosan a csészealj nlintája fölé forgassák. Belépett, nem üdvözölt senkit, csak a csészékre sandított. Aztán fogta az újságot, és mielőtt beleereszkedett a fotelbe, megvizsgálta az ülést, nincse- nek-e rajta bolyhok. Nézem. 0 nem engem néz, hanem a fényképészt. Belehaltál a rákba, gondolom. Es gondoskodtál utódokról. Én is rákban fogok elpatkolni. A daganat nem esik messze a fájától. A kórházban először csövet dugtak az altestébe, hogy tudjon ürülni. De amikor a kór már az egész hasüreget megtöltötte burjánzó taplógombával, valóságos csatornahálózat került az ágya mellé. A" vég feltartóztathatatlan volt. És mégis, egy órával a halála előtt nagyapám még azon veszekedett az ápolónővel, nogy az miért nem tette az általam hozott virágot az asztalka közepére.

Milyen idegenül ülök a

• Mai holland elbeszélő.

helyiségben. Akkor sem lehetnék szenvtelenebb, ha pénzbeszedő volnék, és azért jöttem volna, hogy sürgessem a számlák kiegyenlítését. Pedig hát óvodáskoromban ez alatt az asztal alatt üldögéltem, és bámultam a terítő rojtfüggönyén át az eget, melyen ezüst szivar siklott át. Mindenki kisietett. És azt kiabálták: a Gróf Zeppelin! Azután az ég kékje olyan furcsán üres lett, mintha azzal a furcsa uborkával egyetemben egy csapásra eltűnt volna róla mindaz, amit csak egy kisgyerek képzelete varázsolt bele.

Felmerül előttem a Szabadság-szobor meg a felhőkarcolók. Újságban láthattam valami fényképen, így maradt meg bennem.

A feketére lakkozott harmo- niumon még ott a régi, rózsaszínű futó. De kifakult és összement a mosásban. Kilóg alóla a billentyűk foga végeymint amikor egy elfo- gódott gyerek beharapja az alsó ajkát: Van itt különben ebben a helyiségben egy olyan társ is, amely viszolygással tölt el. Nem merek rápillantani. Lassan araszol arrafelé a tekintetem. A kopott perzsaszőnyegen át, a kandalló oldalán felfelé csúszva. A pávatollak látványa elodázza a pillanatot. Kékségük nem fakul, vagy talán időről időre cserélik őket? Most a szemem fél métert ugrik jobbra. A ciciállat! Férfi fajtalankodik férfival. Mint Szent Pál mel ■ lének szegzett kihívás, ott hever a biblia előtt a feketével erezett, vörös márvány szfinx. Egy nőstény oroszlán nagy anatómiai hozzáértéssel, művészien kifaragott teste. Mellső lábain dús kebelpár nyugszik, melynek formás egyöntetűsége ismét csak azt tanúsítja fölös bizonyítékként, hogy csupán ügyes mesterember munkájával van dolgunk. A mitológiai lény ennek a testrészének köszönheti a nevét, ezért lett: pici-állat.

Nem kellene megciciztet- ni, kérdezte régen apám anyámat, ha megint újabb, éhségtől bömbölő csecsemő feküdt a bölcsőben. BentTem a szó a cipelés képzetét idézte. Családunk szigorúan vallásos. Anyámat én tehát soha másként nem láttam, csak teherben, vagy amint szoptat. Bizony volt épp elég cipelnivalója. Egy közelben álló, tizennyolcadik századi kastély gazdagon díszített kandallópárkányáról emeltem át ezt az állatot polgári lakásunkba a háború utolsó évének egy viharos őszi délutánján. A kastély horteten elárvult; az ott elszállásolt németek a keleti frontra vonultak. Nővérem nimfomániás volt. Nem egy némettel volt viszonya, de egész hadtestekkel egyszerre. Még be sem tette a lábát egy kaszárnyába vagy táborba, és már rúgta is égnek a bugyo- góját, amely néhány perc múlva fenn lobogott a zász- lórúdon. Kézről kézre adták, mint valami ragályos betegséget. Tudtam, hogy egy ideje ő is a kastély használati tárgyai közé tartozik. • Amikor a németek eltávoztak, elmentem érte, gondolván, talán otthagyták, mint a mosdókagylókat és a mellékhelyiségeket. Haza nem jött többé. Apám kitagadta. A kastélyban sem volt. De egy homályos előszoba ottfelejtett fogasán megtaláltam valamelyik régi, kopott esőkabátját. Az egyik oldalzsebében levél lapult, „Ügyelj P. R.-re, veszélyes“ szöveggel. Hogy épp az én nevem kezdőbetűi ezek, mindig is puszta véletlennek tartottam.

Nagy, magas termeken haladtam át. A falakat gobelinek takarták. A németek jókora darabokat hasítottak ki belőlük. Egykori menekülő szarvasok meg vaddisznók helyén vakolat- és téglalékek ásítottak; a semmi előtt ágaskodott lovasával a ló. Egy széptevő szabályos négyzetnek bókolt gáláns térdhajtással. A kandallópárkányon felszabdalt lepedő. Akkor pillantottam meg a két szfinxet, amint hűvös önérzettel hevertek a pusztulás közepén. Nem is került nagyobb erőfeszítésembe elmozdítani az egyiket. Otthon nagyot nevettek rajta. Anyám pironkodott ekkora bőkeblűség láttára. Cici-állat, mondta valaki. Cici-állat, mondtuk aztán mindannyian.

Másnap egy barátommal visszamentem a párjáért. A barátom sápadt, sötét hajú fiú volt, arcán nyomot hagyott Piet Paaltjens verseinek olvasása. Csak nagy nehezen tudtam rábírni, hogy másszon be velem egy pinceablakon a kastélyba. De miután végre sikerült kimozdítanunk helyéből a szfinxet, úgy felbuzdult, hogy egy díszes aranykeretben pompázó, hatalmas, ovális tükröt is leakasztott a falról. Én az ablak előtt álltam, és néztem a várárok fekete vizét. Olyan ránctalan volt, mintha be volna fagyva. A cirádás vashidacska tükörképe korcsolya véste kacskaringókká változott a felszínén. A ködpára úgy bodorodott fel a csatornákból, mint sörből a hab.

Amikor kiértünk a kastélyból, kiderült, hogy a tükör nagyon nehéz, felváltva kell vinnünk. Úgy döntöttem, a ciciállatot egyelőre az erdőben hagyom. Amíg barátom az úton várt — úgy támaszkodva a tükörre, mint lovag a pajzsára —, én egy száraz levelekkel fedett gödörhöz mentem. Ellöktem magamtól a súlyos márvány- kolencot. Ürülék fröccsent fel. És ott, ahol a cici-állat a bűzölgő, barna latyakban krátert ütött, megláttam nővérem félig elemésztett arcát, fekete volt, mint egy preparált indiánfej. Csak villanásnyit tartott az egész. Azután visszaáramlott a lomha szutyök. Légszomjjal küszködve álltam a latrina szélén, a hajam a fák csúcsáig meredt, ahol gémek köpködték égnek az erdő iránti kék gyűlöletüket.

Anyám behozza a kávét, a csészéket az alacsony asztalra helyezi. Felemelem a a csészém és iszom, majd visszateszem a csészealjra, és anyámra nézek. Riadt a tekintete. Odébbforgatom a csészét, hogy a két minta egy vonalba kerüljön.

DEDINSZKY ERIKA fordítása

Jan Wolkers*

A CICI-ftHAT

ogyan is tehetném meg, hogy éppen benneteket, kik egyre gyakrabban vagytok örömöm forrása, meg ne énekeljelek és ne dicsőítselek?

Hogyan is tehetném meg, hogy ne dicsőítselek és meg ne énekeljelek, amikor ti vagytok azok — és szinte egymagatok —, kik emlékeztettek oly időkre, amikor a halak még nem úsztak mérgezett vizekben, s a madarak nem röpködtek belélegezhetetlen és fülsiketítőén lármás levegőégben.

Ti, csalánok — szólok hozzájuk, amint a tányéromba várom melléjük a puliszkát —, ti hűségesek maradtatok önmagátokhoz.

Ebben a világban, mely egyre növekvő sebességgel távolodik attól, ami, nemrégiben még volt, ti a természet romlatlan gyermekei maradtatok. En pedig mostan semmi iránt nem vagyok érzékenyebb, mint ami közvetlenül a természet öléből érkezik.

Ti a lehető legszerényebbek vagytok, de van egy erényetek, amelyet köröttem egyre több lény és tárgy veszít el nap nap után: valódiak vagytok.

Önmagátokhoz való hűségetekben arra buzdítotok, hogy maradjunk mi is hűségesek önmagunkhoz. Hogyne énekelnélek hát, hogyne dicsérnélek benneteket? Mihelyt hozzátok érek, visszaadjátok igazi mivoltomat, visszaadtok a természetnek, az igazi természetnek, melynek lágy öle nem gumiszagú.

Nemcsak gyermekkoromat juttattátok eszembe, hanem a világ gyermekkorát is, amelyben éltem. Milyen fehérek is voltak havai! Fehér volt a lovak foga is, a leghosszabb fogak a világon; de az első naG£c BoGl fi

pon, amikor titokzatos barátaink visszatértek a berekből, derűlátóbb és tisztább szemmel — vége a szalmának, kórónak, az istálló nyomorúságának — fogaik, a leghosszabb fogak a világon, elszíneződ- tek az új füvektől. Azokban a napokban a lovak pofája zöld volt, nyers fű illatú és szőrük fényleni kezdett. A kizöldült berek volt az a tál parázs, mellyel kúrálták, nagy tél múltán, a vitaminhiányukat.

Ti, csalánok, csupán ti emlékeztettek valamelyest hajdani tavaszok friss nedvű robbanásaira. Ti útszéli sáncokban nőttök, de a természet akaratából nőttök, a napfény, a víz és a rög szabad egyesüléséből. Hogyne dicsérnélek, hogyne énekelnélek meg benneteket, midőn burján-illatok mégiscsak emlékezetembe idézi a források klórozatlan vizét. Ahányszor csak magam előtt látlak, vad örömmel mondom: — Lám, a pillanat, midőn köztem és a természet között nem áll semmi hamisság.

Ti, csalánok, szerény mivoltotokkal elkerültétek egészen a tudósok, a mérnökök figyelmét, megüsztátok az ésszerűsítést, az iparosítást, a könyvelést: tervekben nem foglaltattok, senkinek semmi nagy célja veletek. Az, hogy árokszéletekről asztalomra nem kísért benneteket sem jelentés, sem fuvarlevél, hihetetlennek tű- # nik számomra.

Ti, csalánok, ti burjánok, ti cigányai a növényvilágnak, hogy is ne énekelnélek és dicsőítenélek én benneteket? Üdvözlöm tibennetek utolsó táplálékom, melyben biztosan nem érzem meg a vegyszerek, a hormonok, a halliszt ízét, amire még a tojás sárgájában is rábukkanok, fó, hogy ti még megmaradtatok, hadd érez- zem, legalább tavasszal, a természet nagy kozmosz fiának magam, akárcsak a lovak, midőn a berekből az életbe robbant füvek levétől zöldült foggal visszatértek.

ÉLTETŐ JÓZSEF fordítása