Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-19 / 12. szám
ÜJSZÚ Pl SUmi, EENfItPEZlCEPPEL TOLLAL Úgy vésődött emlékezetembe, ahogy egy csaknem négy évtizeddel ezelőtt készült fénykép örökítette meg. Iskolai kiránduláson, vagy menetgyakorlaton, valahol Vaskutacska környékén, köztünk, a Bratislava! Magyar Gimnázium első osztályos tanulói karéjában. Tornatanárhoz illő szigorú arccal, kis bajusszal, közepes növésű, kisportodt termettel. Már akkor tudtuk róla, hogy módfelett kedveli a természetet és mi kisdiákok még nagyobb tisztelettel és csodálattal néztünk fel a „tanár úrra“,, aki oly sok szépet tudott az erdő világáról, amikor fülünkbe jutott: vadászember. Az idő elszállt és a színhely más lett. Szűtsy Lóránt topoféanyi otthonának dolgozószobájában — „vodászszobámnak“ titulálja — fogad. Elnézem. Tulajdonképpen nem sokat változott. Csak mintha még szikárabb és inasabb lenne, haját már erősen megcsípte a dér és markáns arcára, homlokára még több barázdát szántottak az évek. De változatlanul élénk mozgású, pergő beszédű és hatvannégy évesen is azt a régi fényképet idézi fel bennem. Messzire sodorta a szél... Szót ejt élete egy-két állomásáról. Prágáról, ahol elvégezte a testnevelési főiskolát és Bratislaváról, ahol a bölcsészeti karon végzett. Arról a néhány évről, amikor itt a magyar gimnáziumban tanított. Nemcsak tornát, hanem német nyelvet, földrajzot és történelmet is. Halkan beszél a háborúról, amely ebből a környezetből kiszakította. A felkelésről, amelyben könnyű harckocsi-elhárító ágyúkkal ő maga is részt vett, főleg a Bardejov környékén folyó harcokban. Elbeszéléséből nem maradnak ki a vérzivatar elvonulása utáni első évek sem, amikor tanári állását elvesztette és másfél évig lakatosként dolgozott. Csak az SZNF idején tanúsított helytállásának köszönhette, hogy 1947-ben kinevezték tanárErdőjárás nak a topolcanyi Szlovák Tannyelvű Gimnáziumba. S életének sora úgy alakult, hogy itt maradt ezen a vidéken és a Kis-Kárpátok után bensőségesen megismerkedett a tribecsi hegyekkel. — Családom és- hivatásom mellett a vadászat jelentette és jelenti számomra életem tartalmát — így vallja ő maga, és hiába palástolja büszkeségét, szavából kicsendül, amikor hozzáteszi: — Családunkban az ötödik vadásznemzedékhez tartozom. Előveszi ükapja féltve őrzött, bőrbe kötött, réz- csatós, 1835. évi vadásznaplóját, amelyben ízes magyar szó örökíti meg a csaknem másfél évszázaddal ezelőtti vadásztörténeteket. Körülnézek. Tulajdonképpen ebben a kicsi szobában szinte minden a vadászatról beszél, árulkodik. Az elhullajtott szarvasagancsokból készült csillár, egy nagyon régi és szépművű porcelán dohányszelence, a gazdag választékú vadászirodalom, a negyvenhat éve aprólékosan és olvasmányosan vezetett vadásznaplók kilenc kötete [„most is olvasgatom őket és újra mindent átélek“), az általa készített és tíz évvel ezelőtt kétezer példányban kiadott szlovák—német és német—szlovák vadászszótár. Statisztikák és kimutatások nagy vadászokról és nagy „vadölőkről“, amolyan hazai Buffalo Bitiekről, akik százával és ezrével kapták puskavégre a vadat. Nem titkolja, hogy nem híve, sőt viszolygó ellenzője az effajta mészárlásnak. A saját vadásztevékenységéről rendkívül pontosan és gondosan kidolgozott kimutatása nemcsak egy fő rovatot foglal magába, miszerint hol, mikor, hogyan stb. mit lőtt, hanem azt is, hogy mit látott. S ez a tény önmagában beszél. Talán mondania sem kellene: — Eddig összesen több mint 1700 vadászaton vettem részt és alig lőttem négyszáz vadnál többet... Valahogy úgy igaz, ahogy azt Fridrich Gagern, a német vadászirodalom egyik kimagasló alakja írja: „Az volna a legszebb, az igazi vadászás, ha a vadász csupán nyitott szemmel-füllel, érzékenyre hangolt lélekkel járná az erdőt — minden gyilkoló jegyver nélkül. Ez egyáltalában nem a lelki elpuhultság jele. Ellenkezőleg. Ez a vadászat megbecsülésének, kifinomultságának a megnyilvánulása.“ Persze a vadászszoba falain azért nemcsak vadcsalogató tritonkagylót, gyermekkoromat is felidéző parittyát, a természet furcsa játékaként egy bunkósbottá torzult faágat, vadászkürtöt, néhány vadász- jeleneteket ábrázoló képzőművészeti alkotást, szövő- pintyfészket és ehhez hasonló tárgyakat látok, hanem trófeákat is. Elsősorban szarvasagancsokat. — Ezekben gyönyörködtem a leggyakrabban. Pedig nincs is közöttük úgynevezett érmes agancs. De a trófeát valójában a vele kapcsolatos elejtési körülmények aranyozzák be. Én cseppet sem bánom, hogy ezeken a szarvasagancsokon nem csillog egyetlen kiállítási érem sem. Nekem mégis érmes bika mind a tizennyolc, amelyet elejtettem! S joggal gyönyörködhet is bennük, mert valóban szépek. Mint ahogy különösképpen büszke lehet a két nagyszerű muflonkos fejére, dámvad trófeájára, a somhegyi nagy vadkan félelmetes agyaraira, de nem egy őzagancsára is. Nagy szeretettel és tisztelettel gondol ma is édesapjára, aki céltudatosan vezette őt ötéves korától fogva, aki legnagyobb vadászmestere volt, akitől megtanulta szeretni, becsülni és óvni a természetet. Nem „mészáros“, nem „vadölő“, még „kicsiben“ sem amolyan mondjuk József főhercegszerű vadász, aki 999 szarvasbikát ejtett el, vagy Ferenc Ferdi- nánd trónörökös, aki egyik fülére csaknem megsü- ketült a sok puskadurrogtatástól, hiszen az apró- vadat is beleértve a szarajevói merényletig csaknem százötvenezer (!) vadat kapott puskavégre. De amoA kapitális muflonkos (Szütsy Lóránt felvétele) lyan sem, amilyen sok mai kocavadász, -avagy az erdőben kétes rekordokat hajhászó megszállott. Ennek a vadászembernek — mondhatnánk így is — ars poeticája van: — Valamirevaló vadász számára nemcsak a lövés, nem csupán az új zsákmány leterítése, az új trófea megszerzése jelent becses, sokáig emlékezetes vadászélményt. jómagam eddigi vadászataimon, ha egy-egy kiruccanáshoz szerényen számítva nyolc-tíz kilométert tettem meg a vad után, akkor is kis híján a fél földgolyóbist végigcserkészgethettem volna életemben. Azt még nem is próbálom kiszámítani, hogy a Kárpátokon, puskával, hátizsákkal megpakolva — tehát átlag vagy 8—10 kilót cipelve — elméletben vajon hányszor másztam meg már a Föld legmagasabb csúcsát, a Mont Everestet, a híres Cso- molungmát. Sok energia, fáradság, verejték, ázás- jázás, tikkadás. Sok elkoptatott cipőtalp. De megérte. Mert mindennek fejében sokkal-sokkal több örömet, felejthetetlen, becses élményt kaptam cserébe ... Ma már nyugdíjban van. De azért dolgozgat. Latint tanít. S az erdőt is járja. Tavaly már „flinta“ nélkül. Viszont mindig nyakán a kitűnő Zeiss-táv- csővel és a hátizsákjában lapuló fényképezőgéppel. Élettársa, aki jóban-rosszban csaknem három és fél évtizede. megértőén ott áll az oldalán, ilyenkor — ha csak teheti — szintén vele tart, mert az erdőnek csakúgy szerelmese. Mosolyogva mutat az első emeleti lakás vadászszobájának ablakától vagy tizenöt lépésnyire látható sudár, de még kopaszán tavaszt váró jegenyére: — Látja azt a madáretetőt? A férjem készítette a cinkéinek — tavaly. A madárházikót mintegy hatméternyi magasságban erősítették a fa törzséhez. — Bizonyára a ház gyerekeit kérték fel erre — puhatolózom. — A, dehogy... A párom ezt nem bízta másra. Évtizedeken át tornatanár és vadászember egy személyben. Csoda-e hát, hogy rajta az évek nem fognak ki egykönnyen? Elégedett és kiegyensúlyozott, fizikailag és szellemileg is mozgékony, friss. Az utóbbiról végképpen meggyőznek az elköszönésem előtt hallottak: — Boldog vadászévek címmel nemrég elküldtem a Madách Kiadónak egy élet vadászélményeit, tapasztalatait összegező könyvem kéziratát... A puskát tehát felváltotta a fényképezőgép és a toll. S mi mással búcsúzhatok, mint azzal — remélem, a kéziratot jónak találják és sokak örömére nyomdafestéket kap. GALY IVÁN 1978. III. 19. ■ ■ .„MUNKÁM A FONTOS“ Mintha katedrán állna, úgy gesztikulál, magyaráz. Népes diáksereghez beszél a pedagógus ilyen lelkesen. Ez merül fel bennem, amint nézem és hallgatom Erna Poléániovát, -a Rima- szombati (Rimavská Sobota) Jnb ál- elnökét. Ez a tanáros, magyarázó stílus nem véletlen. Erna Polőániová eredeti foglalkozása szlovák—orosz szakos tanár. — Nagyon szeretem a gyerekeket — vallja. — Sajnos, nem sokáig élveztem a tanító-diák viszony közvetlen szépségét. De úgy érzem, a pályán való rövid működésem sokat adott számomra. Talán még az iskolában tanultam meg, hogyan kell az emberekkel bánni. S ez mai tisztségemben nagyon fontos. Erna Polcániová 1960-ig tanított, közben tévúton befejezte a főiskolát. Ettől az évtől kezdve járási tanfelügyelő lett. 1962-től évek hosszú során át volt a járási pártszervezet lektora. A járási nemzeti bizottságba először képviselőként választották be, majd négy évig volt tagja a jnb tanácsának. 1971-től tölti be mai tisztségét. — Munkám skálája nagyon széles. Hozzám tartozik a kultúra, az oktatás, a szociális- és az egészségügy, valamint a munkaerő-gazdálkodás. Jól be kell osztanom az időmet, hogy mindenre fusson belőle. — A legtöbb problémát a cigánykérdés megoldása okozza számára. Erna Polőániová egyéb tisztségei mellett a cigányokkal foglalkozó járási bizottság elnöke is. Köztudott, hogy a rimaszombati járás minden hetedik lakosa cigányszármazású. A nagy populáció következtében a gyerekek gyengék, az asz- szonyok betegesek. A kórházi ápolásra szoruló betegek 60 százaléka igy soraikból kerül ki. — Nagyon sok olyan problémával küszködünk, amelyeket nem lehet holnapra halasztani. A legfontosabb a cigányok életmódjának megváltoztatása. Ez pedig csak állandó neveléssel érhető el. Iskolákat, óvodákat, (Gyökeres György felvétele) napközi otthonokat építünk a gyerekek számára, hogy kicsi kortól beléjük neveljük a tanulás iránti vágyat, a munkához való viszonyt. Egy lakótelepet létesítettünk a cigányszármazású polgároknak, ott helyben nyitottunk iskolát, üzleteket. Mielőtt a lakók beköltöztek új lakásukba, tanfolyamot szerveztünk részükre, takarítani, háztartást vezetni tanítottuk őket, gyermeknevelési tanácsadót tartottunk nekik. — És az eredmények? — Ha a szükségletet tekintjük, nem lehetünk elégedettek. Ha viszont az eredményeket vesszük figyelembe, akkor megállapíthatjuk, hogy sokat tettünk az eltelt időszakban. Erna Polcániová beszél, ömlik belőle a szó: eredményeket, fogyatékosságokat, feladatokat sorol. Mindenről beszél, de amikor róla magáról érdeklődöm, nagyon tömören fogalmaz.« Nem ő a fontos, az érdekes, hanem munkájának eredménye. Mint minden embernek, neki is van kedvtelése, illetve lenne, mert ilyesmire nemigen futja az idejéből. Naponta négyig dolgozik, háromnegyed ötkor indul vonata a 20 kilométerre levő Rimavská Brezovába, ahol édesanyjával él. — Egy nagy szenvedélyemről még hadd szóljak — mondja végezetül — a polgári ügyek járási testületének vagyok az elnöke. Különböző módon neveljük az embereket, s büszkén mondhatom, sikerrel. A polgári esküvők száma arányát tekintve elsők vagyunk a közép-szlovákiai kerületben. URBAN KLARA
