Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-12 / 11. szám
1978. III. 12. A település — mint maroknyi fény. Hull rá a vakító hó. A sziklás völgy mélyén, az Ohfe folyó messzire viszi a föntről leszüremlő hangokat. Szélcsend van s zimankó, jól hallatszik minden zörej. A léptem nyomán támadó hócsikorgás is. Staré Sedlo, vagy ahogy az itt élő magyarul beszélők becézik, öregnyereg vendége vagyok, s immáron húsz perce keresem meghívóm portáját, mindhiába. Annyit tudok róla, hogy bányász, harminc éve az Oj Szó előfizetője és a 142-es számú házban lakik. Csakhogy itt a 408-as számú házzal a 46-os szemez, a 140- es a 217-be fáról. Sehol egy lélek, aki e rendszertelenségből kisegíthetne, így hát a templomtorony irányába szedem a lábam, mondván, rendes faluban a templom, a kocsma, a nemzeti bizottság és a posta épülete áttekinthető négyszöget képez. De ■erre a nyugat-csehországi falucskára ez sem érvényes. Ember meg sehol a láthatáron. Csönd van, csak a házkémények füstölögnek, készül a szombati ebéd. A szerencse mégsem hagyott el. Az első ember, akibe e kietlen dél- előttön belebotlok, a falu postása, Karel Hoáfák. Visszaké.rdez: — A 142-es? Oda jár az Oj Szó, csak az a baj vele, hogy napokat késik. — S máris mutatja, merre kell szaporáz- nom. A ház szürke, böhönc bérkaszárnya, öt család lakja. Az emelet jobb szárnyát több mint egy évtizede, a vendéglátóim. Melegen fogadnak, s szívességüket tetézi, hogy az asztalon látom az Oj Szó legfrissebb vasárnapi számát. Végül is, Csehországban vagyok, valahol Karlovy Vary és Sokolov között. A magyarországi Egercsehiben 1930-ban született Lietava Martin kézszorítása kemény, bányászos. Beszéde határozott. Az apám is bányász uolt, negyven és fél éven át fejtette a szenet. Irgalmatlanul hosszú idő ez, ha belegondolok, hogy ennek majdnem felét a föld alatt töltötte. Abban az időben, a háború végén, ott, a szülő földemen más munkalehetőség alig akadt. Kilencen voltunk testvérek, ebből hat fiú, s hárman bányászok. A bátyám itt a közelben dolgozik, külszíni fejtésen, a másik huszonhat évesen halt meg Ostravábun, bányaomláskor. De ez már a sors. Mint az is, hogy ide kerültünk. Magyar- országi szlovákok voltunk, j négy venhatban, amikor azt ígérték, hogy a handlovái bányában kapunk mun kát, apám áthozott minket a Miskolc melléki Sajószentpéterről, de nem maradhattunk Szlovákiában, itt nagyobb szükség volt ránk. — Ennek esztendejére, negyvenhétben jöttem ide én, s ötven áprilisában házasodtunk — mondja Lietava Martinná Trizsi Ilona. — Két lányunk van. A nagyobbik, aki az én keresztnevemet viseli, már férjnél van, két gyermeket hozott a világra, s írja, olvassa a magyart. A kisebbik, a tizenhárom éves nem írja; nem olvassa, de amit akar, azt ezen a nyelven is megérti. Most éppen a szégyenlős korában van, ezért ment el, miután maga betoppant. Aztán beszélgetünk a nyelvekről, a magyarországi évekről, az ideköl- tözés bonyodalmairól, arról a nép- vándorlásról, ami a háború befejeztével kezdetét vette. Volt, aki vádlottként, volt, aki vádlóként szédel- gett tájainkon. Történések elevenednek föl, kapnak színt, mozgást. Aztán a bánya... — Ahol én dolgozom, a Marie Ma- jerová Bányában, 80—90 méter mélyek az aknák, a szénfal vastagsága pedig 42 méter. Barnaszenet fejtek, ami nagyon gázos és rettenetesen porzik. De nincs megállás. Egy mű szak alatt két vájárnak 80 tonna szén a normája. Ezt pedig műszál teljesíteni, mert a népgazdaságnak kell a szén, nekem meg a pénz. Mert sokat és jókat eszek. Hárman vagyunk idehaza, de a kétheti kosztolásunk bizony 1000—1200 koronába kerül. De nem is voltam beteg soha, s harminckét év alatt, amióta bányászom, egyetlen napot sem mulasztottam. Az a harminctagú ezüstérmes szocialista munkabrigád, amelyben dolgozom, mindig teljesítette, sőt, túlteljesítette a tervet, így hát remélem, hogy hét év múlva, amikor nyugdíjjogosult leszek, megkapom a két és fél ezret. Most néha négyezerre is kijövök. A bánya, amelyben dolgozik, nyolcvanhat éves. Eléggé kiürült már, de reméli, nyugdíjaztatásáig kitart. Egyelőre jól ad. Az idén januárban 45,6 tonna szenet fejthetett belőle. Negyven tonnától mindig többet küldött a felszínre, de ennyit még soha. — Es még többet lehetne, ha az öreg gépeinket újakra cserélhetnénk föl. Ez azonban nem megy köny- nyen, tudom, ezért most ez a legnagyobb vágyam, meg az, hogy nyár legyen végre. Tudja, itt a környéken minden gödörben gyár vagy bánya van, de a mi falunkat elkerüli a pernye meg a piszok. Van kertem, abban kalyibám, s nyáron nemegyszer ott ér az este. Olyankor tüzet gyújtok, szalonnát sütök és borozga- tok a barátaimmal, miközben a bá nyáról meg arról beszélgetünk, mi mindent kellett megtennünk, hogy ilyen jő sorsunk legyen. — Bizony, ilyen jő élet még nem volt soha — mondja a háziasszony. Ha dolgozik, saját magának dolgozik az ember, s nem az uraknak, ahogy azt én még megéltem. Bár koldusok nincsenek, a közmondás: „szemesnek áll a világ, vaknak az alamizsna“, sajnos, még ma is érvényes imitt-amott. Igaz, más értelemben ... — Hirtelen föl patt an, s a konyhából visszatérve ponyvakiadású fakó könyvlapokat tesz elém. Vitéz Veray Jánosnak, a „nép koszorús költőjének“ a századforduló előtt Budapesten kiadott verseit őrzi a nyomtatás és: a tisztelet. A rongyos könyvlapokat ugyanis Lietava Martin édesanyja hagyatékából menekítette meg, hátha jó lesz valamire. Más könyvet nem látok a házban. Mikor efelől érdeklődöm, kertelés nélkül mondják: — Míg fiatalabbak voltunk, be-beu- taztunk Sokolovba mozielőadásra, de most minek mennénk, a televízió idehozza a kultúrát, járatjuk a bányászok lapját, a Hűdé právot, az Oj Szót és a Ludas Matyit. Ezeket olvassuk. Hogy nem felejtettünk el magyarul, s hogy nagyobbik lányunk írja, olvassa is a nyelvet, az az Oj Szónak is köszönhető ... A nyarat Romániában kívánják tölteni, ahová repülőgépen utaznak majd. Jártak már Bulgáriában, többször az NDK-ban, s átjöveteltik óta ötször jártak Magyarországon, meglátogatni ottmaradt szlovák nemzetiségű rokonaikat. Először 1961-ben voltak szülőföldjükön,, akkor bizony jól megnézték őket, merthogy olyan urasan voltak felöltözve. Pedig, ahogy Lietaváné megjegyzi, nem urasan, hanem bányászosan ruházkod- tak, azaz jómódúan. Mert volt, s van is miből. Később sok mindenről ejtünk még szót. A loketi porcelángyárról, ahol nagyobbik lányuk korábban dolgozott, a sokolovi karbidgyárról, ami nagyon szennyezi a levegőt, a járás iparosodásáról, majd a bányáról, és megint csak a bányáról, ami tulajdonképpen Lietava Martin életét jelenti. Az a fajta ember ő, aki reggel négykor ébred, aki szalonnát csomagol, hogy a mélyben támadó éhségét elűzze, aki elégedetten hunyoroghatna feljövetelekor, amikor újra találkozik a napfénnyel, mégsem elégedett, mert álmait, s vágyait az elérhetetlennek tűnő modern gépek hiánya nehezíti. A faluban, amelyben él, régebben sok német lakott. A háborút követően csak azok maradtak, akiknek tiszta volt a lelkiismerete. És a csehek, németek közé jöttek ide szlovákok, magyarok, az önmagukat keresők. Elfoglalták a kiürült, baljós portákat, s nekifogtak a máig tartó munkának. Népvándorlás, országépítés — ismerős szavak a közép-európai fülnek —, mára új értelmezést nyertek az emberi megmaradás új, szocialista törvényszerűségeiből. — fól megférünk együtt a dologban, a teendőkben — mondja Lietava Martin. — Legyen szó németről, cseh- ről, szlovákról vagy magyarról, meg becsüli öt a közösség, ha elvégzi a munkáját. S a legtöbben elvégzik, mert tudják, egyetlen a mi dolgunk: együtt élni, egymást megbecsülni. A cseh bányász így köszön: Zdar búh! A magyar azt mondja: fó szerencsét! Most hadd mondjam így, éljünk a jő szerencsével, amihez e népnek soha nem volt annyira köze, mint ma van. Több száz bányász, ipari munkás él e hóesésbe bújó, alig több, mint ezer lelket számláló, négy nyelvű falucskában, ami a rajta átvonuló népekkel egy kicsit Bodrogköz és Csallóköz lett bennem, az itt élőkkel pedig egy pindurkó Közép-Euró- pa, ahoPa békességben egymás mellett, és egymással élő népek képviselői példát mutatnak. Az Ohfe folyó völgyéből fölszaladt szél ugyan arcomba fcordja a földről és a háztetőkről fölkavart havat, de ebben a furcsa, ám dolgos közösségben szolidan melegít a benne élők sorsának sugárzása. SZIGETI LÁSZLÓ Bömböli; a haverom Bömböli Kornél egyedül ül a Böm- böldében. Hogy mi az a Bömbölde? Előregyártott faelemekből összetákolt önkiszolgáló ivó, amit az utóbbi években buszmegállóknál és utcasarkokon állítanak fel, a netán megszomjazó utasoknak. A Bömböldében minden kapható, de leginkább szesz- féleségek, s legkevésbé üdítő ital. Az én gyermekkoromban putikoknak hívták az ilyen italozókat, ahol mindenféle munkakerülő tekergők, s az itókát az anyatejnél is jobban szerető sötét alakok ültek a kopott asztalok mellett. Ma a Bömböldébe mindenki betérhet egy kupica nerángasdra. Miért ne ihatna az ember kedve szerint ott, ahol akar? Ám én mégis többször eltűnődöm magamban, miért harcolunk tulajdonképpen az alkoholizmus ellen, ha egyre több Bömböldét állítunk fel. Bömbölde nélkül ma már a falu. de a tanya is elképzelhetetlen. Vagy ott van a korlátozott szesz- tilalom. Tavaly még délig, az éven már csak tíz óráig tilos szeszes italt mérni. De ki tartja ezt be? Ahányszor belépek egy ilyen Bömböldébe, mindig látok már reggel nyolc órakor is ittas embert. Például ma újra Lapát falván vagyok, s várom a következő buszcsatlakozást. Esik az eső, fúj a szél, így jobbnak tartottam betérni a Bömböldébe. Itt találkoztam megint Bömböli Kornéllal, akivel már ki tudja hányadszor haverkodom össze, mert mindig összetéveszt valakivel. Ma kivételesen doktofkám- nak szólított, a múlt héten még mérnök úr voltam, azelőtt meg profesz- szor úr. Bömböli egyébként jó pofa gyerek, a. humora is tűrhető, kivált ha már leeresztett a torkán egynéhány kupica kocsispálinkát, mert ö csak azt iszik, azaz rumot, az a legolcsóbb, a sör is passzol hozzá, így húsz koronából négy felet és két sört ihat meg. Szóval, ahogy ma reggel nyolc óra tájban belépek a lapátjaiéi Bömböldébe, Bömböli már ugyancsak nagyokat pislant maga elé, s mondja szokásos szövegét: — Szevasz, dokikám! Ülj ide mellém, s fizess a te haverkádnak egy felet! Mi az neked, bírja a páciensek zsebe. Azt hiszed, nem tudom, hogy akkor is nyomnak valamit a markodba, ha kiírsz nekik néhány vacak pirulát? Na, de semmi zűr, én a haverod vagyok, tőlem nem kell tartanod, ismersz. Megjátszom a jó havert, s' mondom: — Bömbölikém, már megint sokat nyakaltál, hisz meg se ismersz, doktornak titulálsz, pedig tudod, hogy én a professzor vagyok. — Nem, édes egy haverkám, ma te nekem doktor vagy, ehhez ragaszkodom. Feláll és imbolygó léptekkel jön felém, kezet nyújt, s könyörgően néz rám vizenyős tekintetével. — Szomjas vagyok, dokikám, félek, hogy pipikét kapok a szomjúságtól. Hát nem esik meg a szíved egyetlen jó haver komódon? — Fizetnék, Bömbölikém, de tudod, tízig szesztilalom van, s én törvénytisztelő ember vagyok. — Nekem ne beszélj szesztilalomról, törvényről, engem az nem érdekel, de még a jó csapos urat se, ő áldott jó szívű, csak te játszod meq a smucig. törvénytisztelő hős állampolgárt. Azt hiszed, hoqy elnyered a Becsület Érdemrendet? A frászt. Azt nem neked tartogatják, vannak arra érdemesebb pofák, akik nem busszal lötyöqtetik maaukat, mint te. Hát fizetsz. vagy többé sose ismerjük egymást!? Mi mást tehettem ilyen fenyeaetés után? Méase veszíthetek el egy ilyen őszinte, jő havert. Az ismeretség ugyebár jól jöhet olykor a Bömböldében is. mert sose lehet tudni, ilyen szesztilalmi időben ... TÖRÖK ELEMÉR CD © 'O > 00 C-< :0 >> O Cfl <D Í-, CD X :0 o a :S >> 00 » J* c 3 W) o •a 6 <
