Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-26 / 9. szám
a nyelében n dörzsölte i dolog — n simán — hederlt, magunk pedig mihez foghatnánk? Martin megemlítette a traktort. Hallottunk már róla, mondták. Itt volt Ondrej a faluból, az mesélte. Segítenék rajtatok, mondta Martin, ezzel a traktorral. — biztatta Martin. — k, úgy fePersze nem ugrottak fejest. Először csak az egyik Ujjúkat mártották belé, aztán a másikat is, s mikor látták, hogy nem is olyan túlságosan hideg ez a víz, hát elszánták magukat. a lyukban, ómba dőlt, ;eken befúj ie szalmá- irdem. Azt élünk, se apocskáját, jzakadni a lálta, hogy ;yon és sl- ftket. í segítetek ítéltek va- i ránk se Sokáig vitatkoztak a feltételeken. Megcsinálom mindnyájatoknak, közösen fizettek majd érte, mondta Martin Pasier. Hát az meg hogy megy? — kérdezték. Pénzben, meg gabonában, felelte Martin. Az már más, így már értjük, mondták. De mi az, hogy közösen? Közös a munka, l^özös a fizetség? Hát úgy, ahogyan mondtam. Mindnyájatokét megművelem, ti pedig közösen fizettek. Másképp nem lesz belőle semrsi. Kritikus pillanat volt. Talán meg is hiúsult volna a dolog, de az ajánlatnak olyan csábító előnyei voltak, hogy nem merték visszautasítani. Gondolkoztak, számolgattak magúkban. Hogy is van csak: tavaly a nagybirtok egynegyedét se művelték meg. A többi parlagon maradt, benőtte a gyom, ha az idén se szántják fel, a jó ég tudja, mi lesz vele. De ők bizony nem szántják fel, mert nem is képesek rá. így aztán jövőre megint csak az ideihez hasonló nyomor vár rájuk, két év múlva megint, három év múlva is, egész a végtelenségig. Martin pedig felszántja nekik, meg- boronálja, kihordja a trágyát és műtrágyáról is gondoskodik, aztán learat, behord és elcsépel. Kevesebbet dolgoznak, sokkal kevesebbet, mégis négyszeres termésük lesz, talán még több is, mert mint Martin állítja, a traktorral mélyebben szánthatsz, jobban művelheted a földet. De hogyan osztjuk el a fizetnivalót? — kérdezték. Ne törjétek a fejeteket a fizetésen. Majd meglátjuk, mondta Martin. De mégis? Nyugtalanította őke a kérdés. Hiszen úgy éltek itt, mint egyetlen család, felelte. Hát csak nem vesztek rajta össze. Beszolgáltatjátok a kontingenst, aztán fizettek. Tele zsebbel tréfadolpg a fizetés. Hát, csak teli legyen, mondták. Kezet rá, hogy teli lesz, mondta Martin. No, akkor kezet rá. Egymás után belecsaptak Martin tenyerébe, egy kicsit félénkek voltak még, de kíváncsiak is. (Mi lesz a végén? Hogy végződik a dolog?) Most pedig egyikőtök bejön velem Brezovecbe és mégcsináljuk az írást, mondta Martin. Dlháft Ondrej ment vele, egy kiszáradt, meggörbült ember. Aláírták, visszajöttek a nagybirtokba. Martin bejárta a hófedte földeket, dermedt kezével parcellákat rajzolt maszatos noteszébe, felírta magának, mit kell csinálni itt meg ott, mit kell újra építeni, mi van javítanivaló, s szeme előtt már ott mosolygott a piros cserepes gazdasági épületek képe, a széles búzatáblák, árpaföldek és lőherések, ott lucerna lesz, itt krumpli, a Ligetnél pedig legelő. Van itt munka elegendő! A fiatal Dlháftt kitanítja segítségnek. Van még tíz férfi és tizenkét nő is, mind dolgos, nem húzódnak a munkától. Vidám lesz itt az élet. Most aztán visszajött, hogy mindent elmeséljen. Peternek. Meg, hogy előkészítse a traktort, mert két hét múlva már kezdik is. — Legszívesebben összecsókolnálak, Martin. — Miért? Neked köszönhetjük — felelte Martin. — Nélküled semmi se lett volna — így Peter. Bizony nem. Martin nélkül semmire se mentek volna. Bár sok ilyen Martin lenne a világon! Igaz, Peter ötlete volt ez a 'traktorral, meg a Faludy-nagy- birtokkal. A traktorhoz a nemzeti bizottság közvetítése és pénze révén jutottak. (Sokáig nem tudtak megegyezni: Tulajdonképpen kinek adjuk, a kölcsönt? No, hát a szövetkezetnek. De hol a szövetkezet? Még nincs. Hát akkor hogyan kölcsönözhetünk valami nem létezőnek? Ha nincs is, majd lesz. Akkor aztán megfizeti á kölcsönt. Szerencsére, minél kisebb a hivatal, annál kisebb a bürokrácia is. Végül is egyszerűen kiutalták a pénzt.) Élője megbeszélték, hogy a traktort a Fa- ludy-nagybirtok kapja, öt család nyomorgóit ott s csak annyi földet műveltek meg, amennyit tudtak, sokat pedig nem tudtak, mert alig volt igás- állat, a nagybirtok pedig pusztult, a háború alatt megrongálódott gazdasági épületek omladoztak, minden sürgős segítségre várt. Alaposan átgondolták az egészet. De hiába minden jó gondolat és jó szándék, emberek nélkül mit sem kezdhetsz. Ilyen emberek nélkül, mint Martin Pasier. Martinnak pedig egyre csak a nagybirtokon járt az esze. — Oj lakóházakat kellene építeni — mondta —, nem lakhatnak ilyen lyukakban. — Felépítjük — mondta Peter. — Gazdasági épületek is kellenek. — Kapunk államsegélyt. A kerülettől, a járástól, a községtől is. Megmozgathatjuk az egész mindenséget. — A kezdethez pénz kell — vélte Martin. — Felhajtjuk — felelte Peter. — Ilyen nagy dologhoz előteremtjük. — Feketemajor lesz a neve — jegyezte meg Martin. — Miért éppen fekete? — kérdezte Peter. — Csak. Fekete — erősködött Martin. — Miért éppen fekete? Miért nem vörös, fehér, zöld, vidám, vagy új? — Fekete. Azt akarom, hogy Feketemajor legyen. (Hogy egy percre se feledkezzek meg róla: harcolnom kell. Hogy el ne lustuljak. Hogy tudjam: meg kell hódítanom a Feketehiajort. Mint ahogyan meghódítottuk a Feketevárost is, mert harcoltunk érte. Hogy ne pihenjek a harcban. Hosszú és fárasztó az út. Vereségek is lesznek, győzelmek is. Nem szabad ellustulni a győzelmek után s nem szabad csüggedni, ha vereség ér. Tudatában kell lennünk, hogy harcolunk. Tudnunk kell, miért harcolunk. Ezért fekete. Feketemajor.) — Akkor hát két hét múlva kezdjük — végezte szavait Martin Pasier. Aztán kezet adott Peternek és elment. ( ZÖLYOMI ANTAL fordítása ;* ÍN KI VAGYOK? (RÉSZLET) idén csendes. :tro elszomo- :ió volt min- í van ukrán itt körülötte ' lányka tűnt ítómezejében. egy fenyőfa, írre, úgy lát- kit. Kifakult két, pruszli- i hímzett ru- volt, mint istmény. Ű, ág ez, vagy ó... ntja derekát t, és szétte- látszik, nem valóság. Pet- ni a távcsö- ka minden jákiai ukrán mozdulatát. Látja, hogy leül, előveszi a hímzését, fogja a hímzőtűt. Aztán gondtalanul énekelni kezd: Isten veled, barna szemű lányka, én elmegyek idegen országba... Petro szinte beleszédült, amikor meghallotta ezt a hangot. Szemére köd borult, úgy érezte, a szárnyaló dal talpra állítja, új erővel és reménnyel tölti el, a szülőföld melegével melengeti. Bizony ilyen álmok nemigen vannak. Nem voltak, és nem is lesznek. Tudja, hogy a lány a dalt neki szánja, őt keresi vele, neki énekel, mert ő... öt, csakis őt keresi. Ö meg elbújt. Elhatározta, hogy nem fog többé hallgatni! „Hallod, Petro“ — bátorította magát, és mély lélegzetet vett. Elkapta a dallamot — hisz valaha nem volt rossz énekes —, és vontatottan, rövid szüneteket tartva együtt énekelt a lánnyal: Isten veled, barna szemű lányka, én elmegyek idegen országba ... Hirtelen minden elcsendesedett. Csak a dai sziklának röppenő pajkos visszhangja fellesett vissza a messzeségből. Petro tudja, hogy az élő szó legyőzheti, de olykor elő is csalogathatja a leselkedő halált, de érezte, hogy ő most nem a halált hívogatja. Nem a halált. 0 Észrevette, hogy a lányka felfigyelt a hangjára. Tiszta, üde mosoly suhant végig az arcán, mint a reggeli harmat, mellyel az emberiség fele szomját olthatná. — Hahó-ó-ó... Itt vagyok! — hallja Petro. — Miért' énekelsz olyan csúnyán? Miért gúnyolódsz velem, hallod-e? Gyere ide! — Hahó-6-ó... — kiáltott vissza Petro. Olyan volt a hangja, mint a repedt fazék. — Én itt... Gyere-e-e ide-e-e ... aztán még egyszer suttogva megismételte, hogy el ne feledje: — Én itt vagyok, gyere ide. Én itt... A lányka meghallotta. Nekiiramodik, előbukkan, fut, mint a szélvész. Mivel fogadja a lányt? Mit mondjon neki? És ha megijed, ha kiáltozni kezd? A lány hirtelen megtorpant. Petro nem tudta felmérni, milyen messze lehet tőle. Hol úgy tetszett neki, egész közel van, hol úgy, hogy egyre távolabb. Ismét meghallotta a lányka hangját: — Itt bújtál el valahol, te zsivány, de hol? Bújj elő, mert nem látlak! — mondta, aztán hangosabban hozzátette: — Én bizony nem foglak keresni... nem én ... — Itt vagyo-o-ok — nyöször- gött Petro. — Hisz itt va- gyo-o-o-k... — Gondoltam is, hogy ott leszel — kiáltotta á lányka. — Valamit mondanom kell, a tanító úr üzente — és játékosan, kiabálva elébe futott: — No, várj csak, majd úgy elbújok, hogy sohasem találsz meg ... Mert... — hirtelen elhallgatott. Az erdő peremén egy fiatal, bodros gyertyánfa alatt rábukkant a hason fekvő Petróra. A lányka rászegezte riadt tekintetét, tátott szájjal állt előtte, mintha odacövekel- ték volna. Petro erőtlen és néma volt. — Ne félj, kislány... ne félj... — suttogta alig hallhatóan, mosolyt erőltetve magára. — Nekem is van kislányom ... Ő... A lányka meg sem moccant. Hiszen egy agyongyötört, sápadt ember fekszik előtte. Látja, hogy törölgeti tikkadt ajkát, melyre rászáradt a vér. Az iskolában hallott valamit a partizánokról, sőt a fiúk barátkoztak is velük. Egyszer a németek meg a gárdisták végig- viharzottak a' falun. A kisbíró összedobolta az egész lakosságot, s a tanító úr szomorúan fordított. — Énekelj, kislányom, énekelj csak — kérte Petro. Tudta, hogy nem szabad hallgatnia ... — Szeretem a dalokat, sok dalt ismerek, nagyon sokat... Neked meg olyan a hangod, mint a pacsirtáé — aztán kényszeredetten újra elmosolyodott. Megkönnyebült, amikor a kislány viszonozta a mosolyét. Petro egy szikrát vélt felvillani a kislány szemében, amely aztán egész arcát beragyogta. Érezte, a lányka nem hagyja elpusztulni, vagy legalábbis nem veri fel kiáltozásával az egész falut. — Hát németek vannak-e itt? És fasiszták? ... Értesz engem? A?t kérdem, kislány, vannak-e itt németek? Érted? Értened kell, hisz amit énekelsz ... — Persze hogy értem, értem én magát — vágta rá a lányka izgatottan. — Voltak itt, de már nincsenek. Elmentek, vigye őket az ördög... Hallja, maga nem partizán? — Én? Hogy én ki vagyok? — kérdezett vissza Petrov. — Hát ilyenek a partizánok? A pai-tizánok, azok... — elhallgatott, halkan, gyengéden kérlelni kezdte a kislányt: — Inni akarok, Marka, vize-t akarok ... A tiétek vagyok... a tiétek, csak nem bírja a lábam — hanyatt feküdt, és tisztában volt vele, hogy rövidesen utolsó ereje is elhagyja.' Ott állt fölötte a pásztorlányka, bólogattak a sűrű lombok, s köztük elő-előtűnt a magas ég. Az ég. „Tegnap is ilyen volt — gondolta magában —, amikor parancsra várva a repülőtéren feküdtem.“ — Hallja, én hozok magának vizet — mondta nyugodtan és készségesen a lányka, s az eperszedésre előkészített nyírfadézsájára mutatott. — De vigyázzon Barnuljára, nehogy elbitangoljon. — önkéntelenül dicsekedni kezdett: — A mi bácsikánk bizony mindenféle bajt ki tud kúrálni — de aztán észbe kapott, szétnézett, merre a legközelebb a patakhoz, és eliramodott a part mentén. L. L. fordítása ícsúzott a nagybátyjától, már in volt, az anyja még utána mieink a gyárból felvonulásra in nem tartottam velük, de tu- . Gyere haza korán, és vigyázz ián, nehogy belekeveredj va•edne bele — mondta a vas- Dzása után húgának a kony- er leves mellett —, ne aggódj Nem kisfiú... — Ráncos bar- yodott, egyre jobban belemele- >e. Beszélt mindenféléről, vé- ongresszusról is. — Reggeltől ie, de egyáltalán nem bánom, íondott, nemcsak a szakszerve- További államosítások lesz- —, államosítják a nagykeres- ázakat, nyomdákat és az épí- 1 is szó volt, hogy Beneg még idta el a miniszterek lemon- ok a gyárban mi újság? ... ekné nyugtalanul és zavartan jutott, hogy tegnap — szom- a kantinban mit beszélt Pé- mérnökkel a miniszterek lejönne nekik, ha Beneg elírásokat — mondta Pénigník a pult mögött —, megszabadulni a nem kommunista miniszterektől, hogy csak ők maradjanak a kormányban. Csakhogy Beneg semmiféle lemondást nem fogad el, s ez alighanem na- gyon-nagyon bosszantja őket.“ „Nem lehetnek Ladislav Fuks a kormányban csak ők — mondta Vránsk^ —, azzal a kormány megbukik. De úgy látszik, egyik-másik miniszterünk már elkülönült, és a kormányban marad“ — mondta, és a homlokán megjelent egy ránc. „Mit gondol, mi felel meg nekik jobban, ha az ellenzék távozik a kormányból, és az elnök elfogadja a lemondást, vagy ha az ellenzék nem távozik, és az elnök nem fogadja el a lemondást..." — hogy a beszélgetés miként végződött, Mínekné nem tudja. — Mi volt tegnap az Öváros téren? — kérdezte aggódva. — Sok ember gyűlt össze... — A vasutas ismét felélénkült. — Ezt aligha fogom elfelejteni — mondta, és eszébe jutott, hogy a tömeg elárasztotta, a Husz-emlékmű- vet, sőt még a szomszédos utcákban is tolongtak, mindjárt a Lőportorony mögött... és beszélni kezdett arról, milyen puhán havazott a fekete báránybőr kucsmákra, a vörös zászlókra és a magasba emelt kezekre, amelyek hűséget esküdtek. — Hidd el, Marie, hogy ezt már senki és semmi nem állítja meg. Semmiféle lemondás, semmiféle ellenzék, semmiféle tőke, semmi. Ez lavina. — És Míneknének eszébe jutott, mit mondott tegnap — szombaton reggel — Lu- keS az embereknek a gyár udvarán, mielőtt elment az Öváros térre. „Célunk a boldog és anyagilag teljes mértékben elégedett emberek osztály nélküli társadalma.“ — Az igaz, hogy ma odakinn nyugtalanság van — mondta a vasutas —, az igaz, hogy a közbiztonság és a milícia készültségben van. Éberségre és egységre szólítják fel az embereket. De hogy valamiféle felforgató törekvésekről vagy polgárháborúra irányuló kísérletekről volna szó... — Elmosolyodott, legyintett, és Míneknének eszébe jutott Lukes még egy tegnapi kijelentése: „Talán nem lesz rá szükség, hogy fegyvert használjanak...“, majd újra nyutalankodni kezdett: — Félek, nehogy baja essék Tómnak. — De a bátyja az asztalnál egyre csak mosolygott, legyintett és felállt. — Kilenc óra — mondta —, mennem kell, hogy kiérjek Karlínba, az autóbuszhoz. Tízkor Indulunk. — Az ajtóban még egyszer mosolyra húzódott ráncos barna arca. — Marie, higgy ebben. Hát a mi apánk nem pályaudvari munkás volt? Az anyánk nem robotolt a parasztoknál, hogy eltartson bennünket? — Belenézett nővére nyugtalan, gondterhes szemébe. — Neked, neked kellene erről Tómmal beszélned, hiszen róla is szó van. Építészekre olyan szükség lesz, mint a sóra, senkiről sem szabad lemondanunk. Akkor rosszul gazdálkodnánk. önmagunk ellenségei volnánk — mondta. Mínekné az ajtóban álló bátyjára nézett. Érezte bátyja hitét, s egy része annak a hitnek és bizakodásnak, most átköltözött belé. Valamiféle kötelék volt ez, amelyet most meg- érzett, amely zsenge gyermekkora óta összefűzte mindazzal, amit a bátyja mondott? Valamiféle ismerős hang szólalt meg benne, olyan közeli és tiszta, hogy nem lehet nem meghallania? Elkapta tekintetét a küszöbről, szótlanul kezet nyújtott a bátyjának és csak rövid hallgatás után kívánt neki szerencsés utat. KOPASZ CSILLA fordítása
