Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-19 / 8. szám
HÁROM ÉVTIZED ACÉLSZÜRKE EGYENRUHÁBAN Balogh elvtárs a Februári Győzelmet követő években sem vált meg az acélszürke egyenruhától. Pedig rövid idő múltán megsokasodott a dolga. A Felső-Garam mentén nagyon sokan ismerik Silvester Balogh elvtárs nevét. A munkásmozgalmi hagyományokról és a harmincnégy évvel ezelőtti ellenállási harcokról egyaránt ismert vidéken hosszú évek óta mindenütt igazi elvtársat, bármikor szívesen látott barátot üdvözölnek a személyében. Anyagbeszerzőként dolgozik a Banská Bystrica-i Cementgyárban. — Többszörösen otthon érezhetem magam a Felső-Garam mentén — magyarázza. — Hatvanegy évvel ezelőtt, az első világháború okozta legnagyobb ínség idején Hronec községben születtem. Édesapám katona volt akkor. Háromhónapos koromban jött haza rövid szabadságra. Akkor látott utoljára. Az olasz fronton esett el. Aztán egyre nehezebb évek jöttek ... Néhány perccel később így folytatja: — Csehországban tanultam ki vízvezeték-szerelőnek. Rövid ideig Prága mellett dolgoztam. 1939-ben jöttem haza Szlovákiába. A Podbrezovái Vasgyárban, később annak piesoki üzemében kaptam munkát. 1944. augusztus 25-én többedmagammal a hegyekbe szöktem. „A szlávok felszabadításáért“ partizánosztagba kerültem. Eubie- tová község környékén, a Poprád és Svit közötti térségben, MaluSná és Králova Lehota közelében harcoltunk a fasiszták ellen. Csak negyvenöt januárjában jöttünk haza. Legyengültek, kiéhezettek voltunk valamennyien. Alig több mint két évvel később újra fegyverbe szólították. A breznói kaszárnyából két századnyi önkéntestársával, a környék gyáraiból jelentkezett munkásokkal, volt partizánokkal együtt indult leszámolni a banderisták csoportjaival. — Nyáron mentünk el, amikor hazajöhettünk, már kemény fagyok voltak. A kormányválság akkor már nálunk is éreztette hatását. A gyárban, a munka után pedig a faluban, ahol Dobr^ Lajos elvtárs volt a pártelnök, sokat vitatkoztunk erről. Már párttag voltam, amikor az egyórás országos sztrájk alatt a piesoki gyár megmunkálóműhelyében tartott nagygyűlésen egy tőlünk származó elvtárs, a Szlovák Szakszervezeti Tanács dolgozója részletesen ismertette a politikai helyzetet. Ezt követően kezdtük megszervezni a gyár munkásőrségét, amely később a népi milícia nevet kapta. Nappal a gyárban dolgoztunk. Este, még sötétedés előtt ugyanabban a kék munkásegyenruhában, barettsapkában, katonapuskával a vállunkon indultunk őrségbe. A gyár legfontosabb objektumainak őrzését kaptuk feladatul. Heteken át a Piesok feletti vízmű körül teljesítettem szolgálatot. Onnan akkor nemcsak a helyi, hanem a podbrezovái gyárra is vigyáztunk, hiszen egy helyről volt biztosítva a vízellátás. A rendes napi műszak után bizony fárasztó volt az éjszakai szolgálat. Mégsem maradt otthon senki. Éreztük, tudtuk, hogy már valóban a saját gyárunkról van szó. Az egyszerű kötelességnél többet jelentett számunkra minden egyes akkori éjszakai szolgálat. 1948 FEBRUÁR Nappal a gyárban dolgoztunk, éjszakánként őrségbe jártunk — emlékszik visz- sza Balogh elvtárs (A szerző felvétele) — A munkahét hatnapos volt a gyárban — emlékszik vissza. — Vasárnaponként pedig társadalmi munkában dolgoztunk. Mindenhol rengeteg volt a tennivaló. A háború után a mostani Banská Bystrica-i járásban egyetlen méternyi vasút sem maradt épen. Lehangoló volt látni a töltésekből kirántott talpfákat, a felrobbantott hidakat. Esténként aztán gyűlésekre, tanfolyamokra jártunk, vagy éppen otthon tanultunk. Mozgalmas időket éltünk. Negyvenegy éves korában végezte el a pártfőiskolát. Aztán több tisztséget töltött be a kerületi pártbizottságon. Később az egykori breznói járás vezető párttitkára lett. — A járások területi átszervezését követően előbb a Szakszervezetek Banská Bystrica-i Járási-, majd Kerületi Tanácsában kaptam újabb feladatokat. Ott azonban nem sokáig volt maradásom. Egyre jobban éreztem, hogy hiányzik a munkásokkal való közvetlen kapcsolatom. Kértem, hogy engedjenek vissza valamelyik gyárba. Erre tizenhat évvel ezelőtt került sor. Bármennyire is kínálták, nem akartam vezető tisztséget, beosztást magamnak. Anyagbeszerző lettem. A cementgyárban „sorkatonaként“ kezdett tovább szolgálni a népi milícia ottani egységében. Most az egyik üzemrészleg alakulatának parancsnoka. — Mi mindennel jár a parancsnoki tisztség? — Elsősorban többletmunkával. A népi milícia tagjának lenni azonban önkéntes kötelességvállalást jelent. A sohasem kevés többletmunkára tehát előre fel kell készülni, számolni kell vele. Talán éppen ezért természetesnek tűnik, hogy a műszak végeztével gyakran nem indulhat haza azonnal az ember. Nemcsak a rendszeres gyakorlatokra gondolok, amikor teljes felszerelést cipelve a nálam jóval fiatalabb elvtársakkal a legnehezebb terepen is fel kell venni, aztán pedig tartani kell a versenyt. Amint elhangzik a vezényszó, ugyanolyan fegyelmezetten kell. hozzáfogni a megN aponta tapasztalhatjuk, hogy a kétezredik év felé közeledve a tudományos kutatómunka eredményeinek a termelésben való alkalmazása a gazdasági és társadalmi fejlődésre egyre nagyobb hatást gyakorol. E tényből kiindulva magától értetődőnek kell tartanunk azt is, hogy minden országban — így nálunk i-s — igyekeznek zöld utat adni a tehetséges fiataloknak. Az alábbiakban egy ilyen fiatalembert akarok bemutatni olvasóinknak. Előrebocsátva még el kell mondanom, hogy Vaskó Lászlóról lesz szó, akinek — tekintettel kiváló tanulmányi előmenetelére — megengedték, hogy az állatorvosi főiskolát az előírtnál egy félévvel hamarabb végezhesse el. Vaskó László vörösdiplomával végzett, és Ludovít Slanína professzor javaslatára a KoSicei Állatorvosi Főiskolán maradt, a belgyógyászaton kutatómunkát végez. Az az öttagú kutató- csoport, melynek tagja lett, a borjúk életének megfigyelésével foglalkozik. Hogy milyen eredményeket értek el már eddig? Erről majd részletesebben is szólunk. Itt most csak annyit jegyeznénk meg, hogy a 26 éves Vaskó László éppen ebből a témakörből írta meg kandidátusi értekezését, melyet az idén fog megvédeni. — Szülőfaludban, Buzitán több embertől is hallottam, hogy suttyó korodban, ha megkérdezték tőled, mi leszel, ha nagy leszel — te minden gondolkodás nélkül azt válaszoltad: állatorvos! Húsz-huszonkét évvel ezelőtt a Szepsi-síkság déli részén az ilyen kijelentés még eléggé meglepőnek számított; már csak azért is, mert a korodbeli fiúk akkor mind traktorosok, a merészebbek esetleg buszsofőrök, vagy pilóták szerettek volna lenni. — Nézd, én a gépeket sohasem szeVasakarat és elkötelezettség Egy kutatóorvos pályakezdése rettem. Engem mindig az érdekelt, ami él, ami mozog. Emlékszem rá, hogy egészen pici koromban nagyon szerettem rajzolni, de már akkor is csak az állatok érdekeltek. Nagyapámnak nem is hagytam addig békét, míg meg nem tanított teheneket meg lovakat rajzolni. Nekem a játékaim is állatok voltak. A kukoricacsutkákat neveztem el teheneknek. Sorba állítottam őket, hasított fából karámot csináltam nekik. — Csak az állatok érdekeltek eny- nyire? — Volt időszak, amikor a növények is foglalkoztattak, de rájöttem, hogy a biológiának sokkal rejtelmesebb, érdekesebb része az állatvilág. — Miért? — A növényvilágban az életjelenség alacsonyabb szintű, mint az állatvilágban. Az állatok élete, ha nem is egészen olyan, mint az emberé, de sokban hasonlít hozzá. Ha bekerülsz valamilyen kutatóintézetbe, és felfedezel valamilyen jelenséget az állatoknál, azt több, mint valószínű az emberre is lehet applikálni. — Válaszodból mintha kiérződne, sajnálod, hogy nem embereket gyógyász. — Nem! Erről sző sincs. Az az igazság, hogy az emberek mentalitása, a bőrük színe különböző, de a testük felépítése egyforma. Az állatoknál viszont igen nagy a variabilitás, s ez a kutatót nehéz feladatok elé állítja. Talán ezért is akartam állatorvos lenni. Hogy ez sikerülhetett, abban minden bizonnyal nagy szerepe volt annak, hogy a buzitai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában Bujánszki István jól tanította a biológiát. Emlékszem 14 éves koromban már egészen abban a tudatban éltem, hogy állatorvos leszek. Ügy gondoltam akkor, hogy lesz otthon egy laboratóriumom, s ha a munkám majd engedi, akkor ott fogok kutat- gatni. Persze azóta rájöttem, hogy ma már nem olyan a tudomány, hogy egy kémcsővel, meg egy bonckéssel be lehessen valamit bizonyítani. — A biokémikusok, a fiziológusok inkább elméleti kutatásokat végeznek. Nektek belgyógyászoknak viszont adott a lehetőség, hogy a gyakorlatot összekössétek az elmélettel. — így van, s ezt már saját tapasztalataimból merített példákkal is alátámaszthatom. Itt, a kassai állatorvosi főiskolán Ludovít Slanina professzor, a tudományok doktora, Vladimír Vajda doktor és én specializálódtunk a borjúkra. Ha Szlovákia valamelyik gazdaságában megbetegszik egy borjú, és a körzeti állatorvos nem tudja megállapítani a betegséget, akkor minket hívnak. Két évvel ezelőtt a nagykürtösi járásban volt egy ilyen rendkívüli megbetegedés. Az egyik gazdaságban egy borjú szeme körül daganatszerű képződmény nőtt, és az állat megvakult. A daganat a szarvát is megtámadta. Több intézmény segítségével nekünk sikerült megállapítanunk, hogy olyan betegségről van szó, amelyet eddig a világon még sehol sem írtak -le. Rájöttünk, hogy ez egy öröklődő betegség, melyet a kromoszómák elváltozásai okoznak. Nálunk ez a betegség egy Hollandiából behozott bika utódainál fordult elő. A betegség érdekessége az, hogy a látóidegeken kezdődik, majd a bőr alatti részeket támadja meg, s nagyon hosszadalmas. Ez a betegség, vagyis a neurofibro- matózis abban az időben — hogy úgy mondjam — elég nagy port kavart fel. A világ különböző részeiből még ma is sok állatorvos fordul hozzánk azzal a kéréssel, hogy küldjük el a betegség leírását és fényképeket a megbetegedett állatokról. — Ez a felfedezésetek tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető. Gondolom, kutatómunkátokat nem csupán az ilyen spontaneitások határozzák meg? < — Természetes, hogy nem. Például hetente egyszer-kétszer kijárunk a gazdaságokba. Ilyenkor rendszerint vérmintát veszünk a borjúktól. A lae ÚJ szó
