Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-12 / 7. szám

1378. It. 12. o N C/3 egyes országok közötti különb-. ségek ellenére a vendégmunkád sok helyzete Európában a leg­utóbbi időkig javuló tendenciát mu­tatott. A hosszú ideje tartó munka- nélküliség miatt azonban a kormá­nyok elejét kívánják venni annak, hogy munkát kereső külföldiek újabb tömegei áramoljanak be országaikba, ezért intézkedéseket hoznak a ten­dencia megfékezésére. A családos bevándorlásra vonatkozó jog felfüg­gesztése Franciaországban jól illuszt­rálja a hivatalos politika ellentmon­dásosságát és empirizmusát. Nyugat-Európára mindig is jellem­zők voltak a különböző migrációs mozgások, a második világháború vé­ge óta azonban e mozgások a koráb­bitól eltérő formákat öltöttek. A vál­tozás okai és következményei a tér­ség országaiban nagyjából azonosak. Az 1945—1965-ös időszak az inten­zív ipari fejlődés jegyében telt el. Az egyes országok saját aktív népessége azonban részint a háborús vérvesz­teségek, részint a születések számá­nak a 30-as évek óta bekövetkezett csökkentése folytán nem tudta fedez­ni a munkaerő-szükségletet. Ugyancsak ebben az időszakban kezdte éreztetni hatását az iskoláz­tatási idő meghosszabbodása, a szel­lemi és szakmai képzés fejlődése. A a fajgyűlölet áldozatai, iskolázatlan gyerekek, fuberkulotikusok, elmebe­tegek. A politikai vezetők kimondták, hogy ideje szabályozni a migrációs mozgásokat a bajok és a kultúrák közötti összeütközés enyhítése érde­kében. Az NSZK, Svájc, Luxemburg vala­mivel gyorsabban reagált, mint Fran­ciaország, ahol egészen 1972-ig (a Fontanet—Marcelin-féle körrendele­tig), a munkaadók érdekeinek meg­felelően a legnagyobb „lassez faire“ uralkodott. Végül is az 1973-tól kialakult gaz­dasági válság orientációjának radi­kális megváltoztatására kényszerí- tett minden munkaerőt importáló or­szágot. A határok bezárultak az újabb bevándorlók előtt. Ez alól csak kevés kivétel volt. Ugyanakkor számos nemrég érke­zett vagy hosszú idő óta munka nél­küli vendégmunkás tartózkodási és munkavállalási engedélyét megszün­tették, úgyhogy a munkaviszonyban álló külföldiek számának növekedése mindenhol megszűnt, sőt némi csök­kenés volt tapasztalható. De annak ellenére, hogy Nyugat- Európa-szerte jelentős a munka nél­küli hazai munkaerő, sehol sem me­rült föl a vendégmunkások hazakül­dése. Hiába próbálják mindenütt ösztö­amelyek — mint például az NSZK — többségében iskolázott bevándorlókat (törököket, görögöket, jugoszlávokat) fogadnak, és olyan országokat, ahol — mint Franciaország is — a beván­dorlók jelentős része a Maghebből és más afrikai országokból szárma­zik. Egyes országokban a bevándorlók helyzetét a gyarmati időszak marad­ványai is befolyásolják. A legjellem­zőbb példa erre Nagy-Britannia, ahol a brit nemzetiségek mellett legalább 1500 00 színes bőrű él, az az „0 j Nemzetközösségből“ jöttek. Sokan mentek Hollandiába, Indonézia volt gyarmatosított területeiről, és Franciaországba is a régi tengeren­túli területekről, nem számítva az Antillákról bevándoroltakat, akik francia állampolgárok. A volt gyar­mati és a volt gyarmatosító, most munkaerő-importáló országok között továbbra is megvan az alá-föléren- deltségi, leereszkedő viszony, tehát egy olyanfajta érzelmi viszony, ami az NSZK-ban, Svájcban vagy Luxem­burgban nem található meg. Ez nem jelenti szükségképpen azt, hogy a külföldieket az utóbbiakban jobban becsülik. A Gastarbeiter (ven­dégmunkás) elnevezés, amivel az NSZK-ban a bevándorlókat jelölik, jelentheti azt, hogy előzékeny bánás­VENDÉGMUNKÁSOK hazai munkaerő igényei a munkafel­tételek és a bérek vonatkozásában jelentősen megnőttek, a munkaadók érdeke ezzel szemben az volt, hogy olyan munkaerőre tegyenek szert, amely engedelmes, és nem igényel túl magas beruházási és bérköltsége­ket. Ugyanakkor a szegény dél-eurőpai országokban és a harmadik világban jelentős volt a munkanélküliség, amely veszélyeztette a társadalmi békét, a munkanélküliek pedig alig várták, hogy munkaerejüket eladhas­sák a gazdag országokban, és élet- körülményeik^ — ha minimális mér­tékben is — javuljanak. A hiány az egyik oldalon, a túltelítettség a má­sikon jelentős népmozgást eredmé­nyezett. Az első két évtizedben (1945— 1965) a migrációs mozgás igen gyor­san ment végbe, különösebb ellen­őrzés, tervezés, a szociális infrastruk­túra előkészítése nélkül. Minél gyor­sabban be kellett szerezni a szak-, képzettséget nem kívánó feladatok elvégzésére szánt munkaerőt. A ha­tárokat nem ellenőrizték. Az illegá­lis bevándorlók helyzete a befogadó ország iparának, építőiparának vagy szolgáltató szektorának igényei függ­vényében rendeződött. Nemcsak kezek jöttek Nincsenek megoldva az olyan prob­lémák, mint a lakás, a gyerekek be­iskolázása, a vendégmunkást követő család helyzete, az egészségügyi el­látás. Csak kezekre volt szükség, és senki sem vette tudomásul, hogy — mint Max Frisch mondta — ezzel együtt emberek is jöttek. A helyzet úgy 1965 tájt kezdett megváltozni. A Nyugat-európai tár­sadalom testét, amely egészséges testnek akart látszani, szégyenletes kiütések lepték el, amelyeket néha már nem lehetett elrejteni: gettók, bádogvárosok, munkahelyi balesetek, nözni a hazai fiatalokat a manuális vagy szakképzetlen munkák elvég­zésére. Ezek az erőfeszítések mind­addig kudarcra lesznek ítélve, amíg ilyen sok vendégmunkás lesz Európá­ban, és amíg a nehéz fizikai mun­kát nem fizetik és nem becsülik meg eléggé. így 1974. október 20-án Svájc­ban a szavazók kétharamada elutasí­totta a „Nemzetközi akció“ nevű ter­vet, amelynek értelmében három éven belül 500 000 külföldit távolítot­tak volna el az országból. Sőt, újabb bevándorlók is érkeznek. Mindazonáltal a különböző nyugat­európai országokban nem azonos a helyzet: tekintettel a kérdés bonyo­lultságára, óvakodni kell a felületes hasonlítgatásoktól, és fenntartással kell fogadni a hivatalos nyilatkoza­tokat. Ha össze akarjuk hasonlítani a vendégmunkások bérét Franciaor­szágban, az NSZK-ban, Hollandiában vagy Svédországban, akkor azt is fi­gyelembe kell venni, mekkora bért kapnak a belföldiek ezzel nagyjából egyenértékű munkáért, össze kell vetni a fogyasztási cikkek árát vagy a hazaküldött pénzösszegeket. Ez rendkívül átfogó elemzést kíván. „Peremlakók” A lakáshelyzet megfelelő össze­hasonlítási alap? Kétségtelenül. Fi­gyelembe kell venni a belföldiek helyzetét és még néhány más ténye­zőt. Megfelelő lakások is elveszíthetik jelentőségüket, ha — mint az NSZK- - ban vagy Hollandiában — szándéko­san a városközpontoktól távolra he­lyezik őket. Ami egyébként az NSZK-t illeti — a belföldiek viszonylag jó lakáskörülményeit ismerve —, elég meglepő látványt jelentenek a Ruhr- vidék régi negyedeiben vagy Nyugat- Berlinben a török gettók. Nem lehet minden további nélkül összehasonlítani olyan országokat, mód illeti meg őket, de éppígy jelent­heti azt is, hogy a határig kísérik őket, mihelyt szolgálataikra már nem tartanak igényt. Ezt a közelmúltban 1—2000 török munkás a saját bőrén tapasztalhatta. Integrálni azokat, akik maradnak? A helyzet Európában nagyjából mindenütt a következő: újabb beván­dorlók gyakorlatilag már nem jön­nek: a külföldiek egy része magától hazamegy vagy hazaküldik; azok, akik évekkel ezelőtt letelepedtek, többségükben maradnak, és mihelyt tehetik, maguk után hozatják a csa­ládjukat, illetve családot alapítanak. Ezek után két kérdés merül fel: 1. milyen hosszú távú politikát kí­vánnak folytatni a befogadó orszá­gok a külföldiek integrálását sőt asz- szimilálását illetően? 2. hogyan viszo­nyul ehhez az integrációhoz az átlag belföldi? Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a hosszú távú tartózko­dási engedélyekre vonatkozó hatályos törvényeket és rendeleteket (ilyen en­gedély birtokában a vendégmunkás maga választhatja meg, hol és mi­lyen munkát kíván végezni), jelen­leg mindenütt, még Franciaország­ban is, az a tendencia, hogy bizony­talanná tegyék az engedély megadá­sát megelőző időszakot. Franciaországban a C engedély, amely az ország egész területére 10 évig érvényes, minimum négyéves tartózkodási időszak után kapható meg, és nincs állandó érvényű en­gedély. Az NSZK-ban a dolgozónak elvben 8 év után van joga végle­gesen letelepedni, de ezt az enge­délyt nem adják meg könnyen. Svájcban egyre nehezebben megy idénymunkából (45 hónap — 5 év alatt) évi munkássá, majd állandó munkássá válnia, és a családot ma­ga után hozatnia. „Nemzetségek” vándorlása Fontos ismerni a családos beván­dorlással kapcsolatos intézkedése­ket is. Az ide vonatkozó rendeletek például Svédországban vagy az NSZK-ban meglehetősen liberálisak — részint a feszültségek elkerülése, részint a születési arány fenntartása érdekében. Hasonló volt a helyzet Franciaországban is az európai be­vándorlókra vonatkozólag a kö­zelmúltig, amikor is földrajzi ere­dettől függetlenül 3 évre minden­fajta családos bevándorlást felfüg­gesztettek. Az európai eredetű be­vándorláshoz való viszonyt népese­déspolitikai megfontolások határoz­ták meg, ugyanakkor a maghrebi eredetű családos bevándorlásra ezt a szempontot nem terjesztették ki. Az NSZK-ban nyugtalanságot okoz, hogy, amint ott mondják, egész „nemzetiségek" jönnek Ju­goszláviából és Törökországból. Em­lítésre méltó még, hogy Svédország és Franciaország igen nagy engedé­kenységet tanúsít a főként Latin- Amerikából és Délkelet-Ázsiából jö­vő nagyszámú politikai menekült irányában. Politikai szempontból tehát a kér­dés eldöntött: a bevándorlók sza­porodni és sokasodni fognak az eu­rópai országokban. Az ezzel járó szociális költségek nyilván magasak lesznek (egészségügy, lakás, iskoláz­tatás). Mi a bevándorlók integrálódásá­nak útja?_-Ezt elsősorban az oktatási rendszer vizsgálatából lehet kikövet­keztetni. Franciaországban és Belgi­umban a közelmúltban sok minden történt. A különböző fajú gyerekek számára fenntartott iskolák, amivel Nagy-Britanniában próbálkoznak, eddig nem tudták megoldani a szí­nes bőrű gyerekek iskolázottsági hátrányaiból és kudarcaiból fakadó problémákat. Az NSZK-ban (tarto­mányonként változó) korlátozáso­kat alkalmaznak a nemzeti iskolák politikájában. Svédország az egyet­len, ahol komolyan veszik a anya­nyelvi részképzést. Külön vizsgálatot érdemelne az a kérdés, milyen egyesülési és kultu­rális önkifejezési szabadságot élvez­nek a bevándorlók az európai orszá­gokban. Ami a vendégmunkásoknak a lakóhelyük életébe való beleszólá­sát illeti, említést érdemelnek a konzultatív tanácsok, amelyekkel Belgiumban kísérleteznek; Svédor­szágban az 1976 szeptemberi község­tanácsi választásokon a bevándorlók is szavazati jogot kaptak; Franciaor­szágban lakóhelyen kívüli bizottsá­gok létesültek. Ami a hazai lakosság reakcióját il­leti a különböző európai országok­ban, itt nehéz általánosítani. Egyes országokban a közvélemény inkább ellenséges a bevándorlókkal szem­ben, mint például Svájcban, Luxem­burgban és bizonyos fokig az NSZK- ban. Egyes helyeken a fajgyűlölet aggasztó méretű fellángolása tapasz­talható, utalunk itt elsősorban a ta­valy augusztusi londoni faji összetű­zésekre. Franciaország egészében vé­ve meglehetősen fajgyűlölő, amely mellett egész jól megfér a toleran­cia és a kisebbségek hagyományos tiszteletben tartása. Az elkövetkező években a legna­gyobb kérdés az lesz az összes eu­rópai országban, ahol vendégmunká­sok élnek, hogy milyenek lesznek a véglegesen letelepedő fiatal beván­dorlók élet- és munkakörülményei. Hátrányos helyzetben lesznek-e tár­sadalmi és szakmai szempontból, vagy lehetőséget kapnak az integrá­lódásra? (A Nemzetközi Szemléből) /

Next

/
Oldalképek
Tartalom