Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)
1978-12-04 / 335. szám, hétfő
Juozas Baltuši* VIRÁGOK Minden év tavaszán jj ha*. második ^rieletén kinyílt ©gy ablak, és megjelentek a virágok. Sok virág. Voltak ott pelargóniák, primulák és fuksziák, begóniák és klíniák, sőt még büszke liliputi kaktuszok Is, ós voltak ciklámenek 'meg amarilliszek. A virágok az ablakpárkány egész szélességében karcsú állványokon sorakoztak és a szivárvány minden színében tarkállottak A virágok megjelenése után az ablakok belső szárnyai csendesen becsukódtak, nekünk hagyván a virágokat, a ház mellett elhaladóknak. S bár még csak koratavasz volt, a vilniusi parkokban, a vízpartok szélein alig kezdett olvadni a fagyos talaj, és a felhőkből még gyakran jégeső hullott, már tudtuk: mégis eljött a tavasz, egész bizonyosan eljött, nem jön többé vissza a tél, hanem a nyár jön, Vilniusban is sok napsugár lesz, és életünkben sok jó. Annál is inkább, mert az ablakban már megjelentek a virágok, ugyanúgy, ahogy eddig még minden tavaszon, tavaly, tavalyelőtt, a háború utáni első tavasztól kezdve minden évben. A virágos ablak Vilnius egyik legrégibb utcájára nyílt, melyet mindkét oldalról magas, fantasztikusan széles ablaktalan falak szorítottak össze. Még abban az időben épültek, amikor a városi utcák nem voltak éppen veszélytelenek a lakosságra nézve, hiszen szürkületkor be kellett zárni a súlyos kapukat, és a házak várakká alakultak át. Hivatlan álarcos vendegek, kiknek kezében kés vagy pisztoly volt, a várakba képtelenek voltak behatolni. Az utcácska házainak minden ablaka udvarra nyílt, az utcácskában csak a görbén épített hátsó falak magasodtak, közöttük keskeny járda kanyargóit, mely inkább hasonlított kockázott sávokba, mint emberek számára készült átkelőhelyre. Az útburkolatot a sávok között vörös téglákkal rakták ki, hegyes élükkel fölfelé, és ügy tűnt, örök időkre építették. És egyszer csak egy volt vár hátsó felén, a második emeleten, mintegy megjövendölve a bizonytalan idők soha vissza nem térő múltba távozását, hirtelen kitekintett egy ablak. Senki se tudta: ki vágta ki, ki készítette a fehér ablakkeretet, kinek a lakásából tekint le az utcára. És az ablakban nemsokára megjelentek a virágok. Ez egy kora tavaszi reggelen történt és nekem földbe gyökerezett a lábam a csodálkozástól, a csodálattól és... az örömtől. Igen, az örömtől. A virágok itt annyira szükségesnek és nélkülözhetetleneknek tűntek, hogy nehezen volt érthető, fíiostanig hogy nem jutott eszébe senkinek ide ablakot vágni és virágokat helyezni. Maga az utcácska úgy nézett ki, mint akit egy nyomasztó álomból ébresztettek föl. Élénkebben ragyogtak az útburkolat gödrei, egészségesebben kezdtek behegedni a sebek a ház hátsó falán, melyeket a tüzérségi lövedékek okoztak. Hosszasan álltam akkor az ablak alatt, mosolyogtam s nem tudtam rászánni magam a továbblépésre és elveszteni szemeim elől a színeknek és a zöldellésnek ezt az élő tarkaságát. Attól kezdve munkahelyemre mindig azon az utcán mentem. És minden nap egyre bizonyosabbá vált számomra, hogy az ablakban a virágok nemcsak most, de még sokáig fognak virágozni, egészen addig, amíg eljön a hideg, lehet egészen az első hóig. És majd ha eljön az ősz és a vilniusi tereken a tarka virágáradat megszürkül, a Gedíminas hegy lábánál a juharfa aranysárga leveleit fújja a szél, én akkor is ezen az utcácskán megyek munkahelyem felé, mindig azt az ablakot fogom látni, meg azokat a virágokat, amelyek még egy utolsó örömet ajándékoznak nekünk a távozó nyárban. És ha majd eljön a tél, s a város utcáin zakatolni kezdenek a talajgyaluk, az úttestről felkaparták a jeget, a megfeketedett hótömegeket eltávolítják, én mindig ezen az utcán megyek, abban reménykedve, hogy az ablak majd kinyílik, és a tarkálló virágok mindenkinek tudomására hozzák: megérkezett a tavasz, megérkezett már, mindjárt itt a nyár, Vilniusban sok-sok napfény lesz, és mindannyiunk életében sok-sok jó .. ^ Ennyit tudtam. Évek teltek el. Felnőttem, megházasodtam, gyermekeim már nagyocskák voltak. És a város is, a mi régi, egy várossal sem helyettesíthető városunk, Vilnius is velünk együtt nőtt. ...És minden reggel, az elmúlt évek minden reggelén, Vilnius egyik legöregebb utcájában, egy második emeleti ablakban virágok tarkállottak. Nem tudtam, kihez tartoznak ezek a virágok, ki lakik az ablak mögött, kinek a keze és adakozó szíve ajándékozta ezeket a színeket és ezt az örömöt nekem — a régi utcácska egy járókelőjének. Csak azt tudtam: jő volna, nagyon jó volna, ha minden utcácskában laknának ilyen emberek. És még jobb volna, ha minden házban! És a legeslegjobb volna, ha mindenhol, mindenhol ilyen emberek élnének. De egy napfényes júniusi reggelen, miközben a vilniusi parkok fáin a legsűrűbb volt a lomb, üresen találtam az ablakot. Nem értettem meg azonnal, mi történhetett. Megálltam és hosz- szasabban álltam, mint amikor megjelentek a virágok. Eltűntek. Egy se volt. Az ablak csukva, csak egy kicsi szellőztető nyílás volt megpattintva. Végül elindultam. Munkahelyemről hazafelé térőben az ablakot ugyanúgy találtam: üresen és élettelenül. És másnap szintén. És a harmadik napon is. Az utcácska pedig mintha elfáradt, kihalt, megöregedett volna. Megkerestem az udvar felőli ajtót, amely feltehetőleg a második emeleti ablakhoz vezetett. Azonnal ajtót nyitottak. A küszöbön egy fiatal, szép, egészséges, erős férfi állt, ingének nyaka kigombolva, ujja felgyűrva — Miben lehetek szolgálatára? — kérdezte. A virágok felől érdeklődtem, amelyek az ablakban voltak. Lakásuk ablakában. Most nincsenek ott. Miért? A férfi hosszan megnézett. Szemében gyanú villant. — Rajmonda! — kiáltotta éles hangon, le nem véve rólam tekintetét. — Gyere, nézd... itt valaki... virágokat keres ... — Miféle virágokat? — válaszolt egy türelmetlen női hang a szoba mélyéből. Aztán a nő is megjelent, ö is fiatal volt, vörös arcú. Állt, bámult engem., s közben valamit rágott. — Bocsánat, tisztelt uram, milyen virágokat óhajt? Itt nincs sem üzlet, sem botanikus kert. Eltévesztette a címet! Megmagyaráztam neki, hogy itt virágok voltak. Az ablakukban virágoztak. Kora tavasztól késő Őszig. Sőt, az első hóhullásig. És ennek a virágos ablaknak köszönhető, hogy ez az utcácska oly megfiatalodottnak néz ki, szinte hasonlít Vilnius új utcáihoz, a szélesekhez és napfényesekhez, ahol az udvarokban virágágyások vannak, s a karcsú erkélyek alatt fiatal hársfák illatoznak. De a virágok most hiányoznak az ablakból. S az utcácskában újra csak fal van, meg kövek, gránát lyuggatta házfalak. Tágra meredt szemmel hallgatta szavaimat az asszony. A rágást is abbahagyta. Néha férjére pillantott. Az csak vonogatta vállait. — A mi ablakunkban? — kérdezte az asszony. Újra magyarázkodni kezdtem. Az övékében, amelyik az utcácskára néz. Kora tavasztól mindig tele volt virággal. — Áh! — szakított félbe az assszony, s újból rágni kezdett. — Maga talán a vén Vojcehovski- néról beszél? — Bocsánat, milyen Vojcehovskinéról? — Aki itt lakott. Ebben a lakásban. — Bocsánatot kell kérnem — szólaltam meg egy kis szünet után —, de mi történt a virágokkal? — Virágok? Milyen virágok? —- értetlenkedett az asszony. — A maguk ablakában virágoztak. — Áh! — kiáltott föl újból az asszony. — Találtunk, igen valóban találtunk itt mindenféle vacak virágot, az egész ablak feketéllett a sok cseréptől. Alig tudtuk tisztára mosni Vojcehovskiné halála után. — És most már nem lesz többé? — Ki nem lesz? Vojcehovskiné? Meghalt, de hát mondtam már, hogy meghalt! — És a virágok? Az asszony abbahagyta a rágást, hosszan rám nézett, majd kérdőn tekintett férjére. Aztán újból hozzám fordult. — Mi köze van magának Vojcehovskinéhoz? — kérdezte gyanakodva. — Valami rokona? Hozzátartozója? Talán — közeli családtag? Amikor bevallottam, hogy nem ismertem őt, sőt mostanig még a nevét sem hallottam, az asszony fölkacagott, aztán a férj szólalt meg. — Tudtuk. A vén Vojcehovskinénak senkije se volt. Mindegyik szomszédja ezt mondta. — Senkije se volt? — Egyáltalán senkije. Férje nem jött haza a frontról, gyermekeit pedig a hitleristák vitték el. Egy se jött vissza. Vojcehovskiné olyan egyedül volt, mint az ujjam. És a virágok? A férfi egy pillanatig rám nézett. Aztán a feleségére, majd mindketten felém fordultak. Valószínűleg őrültnek tartottak. Nyilvánvalóan annak. így váltunk el. Reggelenként, amikor munkahelyem felé megyek ezen a kicsi utcácskán, mindig erős vágyat érzek újból megállni az alatt a második emeleti ablak alatt, felemelni tekintetem, s egy pillantást vetni föl... De sohasem vagyok képes rá. Nem vagyok képes. Sigmond Júlia fordítása Dodo Lietavec felvétele Lőrincz Zsuzsa rafza Ján Labáth Őszi táj Állj o tükör elé. Bőrödből Ki nem bújhatsz. Állj meg és nézz körül. Térj vissza magadhoz, s mérd meg Az utat magadtól önmagadig. Hozzdnk és megint vissza. Mérd meg Intim mód, elszánásodban, Kétségbeesésedben, őszinteségedben: Messzi tájakon vonult át. Óriás Szakadékok fölött átívelt. Göröngyös és poros volt, Olykor meg csupa sár. Jártak rajta hamiskártyások, Jártak kitaszítottak, akiket kerülni kellett, S akiktől szabadulni kellett. Volt rekkenő hőség, tapadó verejtékkel. Voltak záporok. Volt tél, De májusok is Voltak Mindenfélék, hegyek közt, csatarendben, díszparádén. Voltak nyarak, mikor megszaporodott a munko, Voltak őszök, amikor szüreteltünk, amikor gyarapodott a vagyonunk. Közben ott volt az ifjúságunk. A többi csak később jött. - Ne vádolj minket, Lehet, hogy nem is lehetett másként, Lehet hogy felsültünk, lehet hogy tudatlanok voltunk, Lehet hogy sikerül majd a lányaidnak, a Fiaidnak, akik növekednek, Lehet hogy kacagnak rajtunk, Lehet hogy meg is vetnek Minkét. Ilyen az enyészet törvénye. Nekünk viszont még le kell még morzsolgatnunk ezt o kis időt. Tekints hát körül, Hogy lásd a lelkedet, Tekints magadba, Hogy másfelé is láss: Valami történt velünk. Nem akarjuk Beismerni, hogy az idő oz, Hogy az utódok jogaikat követelik. Talán nem úgy éltünk, mint kellett. Talán nem úgy éltünk, mint illik. Ez az élet mégis a mienk volt és az marad, Mindig és mindörökké A mi egyetlen Életünk. Koncsol László fordítása Máté Imre Madársorsb an Már nem vágyok falumból messze, s nem szállók vissza az ereszre, mint a fecske. Fészkemben ülök galamb módra, alattam tollaz sok fióka - régi nóta. Keringhetnek sasok és ölyvök, vijjoghat minden madár-ördög - nem ér csőrük. 1978. XII. 4. 4
