Új Szó, 1978. november (31. évfolyam, 302-331. szám)
1978-11-13 / 314. szám, hétfő
Ivan Turgenyev A Puszta Lear királya Másnap Martin Petrovics hozzánk jött ebédre. Anyám gratulált neki tervének szerencsés megvalósításához. — Most aztán szabad ember vagy — mondta neki — s könnyebben érezhe- ted magad. — Könnyebben, könnyebben, asszonyom — felelte Martin Petrovics, de arckifejezése egyáltalában nem mutatta, hogy valóban megkönnyebbült. — Most már foglalkozhatom a lelkemmel s halálom órájára előkészülhetek, ahogy illik. — No, mi az? — kérdezte anyám — hát a hangyák még mindig futkosnak a kezedben? Harlov kétszer összeszorította s szétnyitotta a bal tenyerét. — Futkosnak, asszonyom; s azt is hadd mondom meg: mihelyt kezdek elaludni, valaki azt kiabálja a fejemben; „Vigyázzl“, „vigyázz!“ — Ezek... az idegek — Jegyezte meg anyám, majd a tegnapi napról kezdett beszélni, s néhány olyan körülményre célzott, melyek a vagyonelosz- tó aktus során jelentkeztek. — Hát igaz, igaz — szakította félbe Harlov — volt egy és más... jelentéktelen dolog. De tudja-e, mit mondok: nem zavart engem tegnap Szuvenír tlres fecsegése — még a közjegyző úr szava sem zavart, bár ő megfontolt ember; de zavarba ejtett... — Itt Harlov elakadt. — Ki? — kérdezte anyám. Harlov ráemelte a szemét. — Jevlampija. — Jevlampija? A lányod? Hát az hogy lehet? — Kérem, asszonyom — olyan volt, mint a kő, mint valami bálványl Hát nincs benne érzés? A nénje, Anna — öz olyan volt, ahogy illik. — ö — finom lélek! De Jevlampija — én őt — minek titkolnám a bűnöm! — mindig jobban pártoltam Annánál! Hát ő nem sajnál engem? Ha mindenről lemondok az ő javukra; bizonyosan rosszul érzem magam, bizonyosan azt érzem, hogy nem sokáig élek ezen a földön, és ő olyan, mint a kő! Legalább kurjantott volna egyetl Meghajolni — meghajlik, de háládatosságot nem lát az ember benne! — Várj csak — jegyezte meg anyám —, Gavrila Fedulicshoz adjuk férjhez. .. Nála megpuhul majd. Martin Petrovics megint bizalmatlan pillantást vetett anyámra. — No hiszen, Gavrila Fedulics! Maga reménykedik benne, asszonyom? — Reménykedem. — Jól van, kérem; magának jobban kell tudnia. De Jevlampijáról annyit mondok — ő is olyan, mint én: egyforma a természetünk. Kozák vér, a szíve, pedig: mint az égő parázs! — Hát neked talán olyan a szíved, apuskám? Harlov nem felelt. Hallgatott kis Ideig. — No és, Martin Petrovics — szólalt meg anyám —, hogyan szándékozol most megmenteni a lelkedet? Mitrofan- hoz mész-e vagy Kijevbe? Vagy talán az optyinói remetelakba vonulsz, az csak itt van a szomszédban? Ott, azt beszélik, megjelent egy szent életű barát ... Makarij atyának hívják, ilyen szentet nem látott senki még! Átlát a szeme minden bűnödön. — Ha csakugyan hálátlan leányomnak bizonyul — szólt Harlov rekedten — azt hiszem, megkönnyebbülnék, ha saját kezemmel megölném! — Mit beszélsz? Isten őrizz meg! Térj eszedre! — kiáltott fel anyám. — Micsoda dolgokat mondasz? Most itt vanl Inkább hallgattál volna rám a minap, mikor hozzánk jöttél tanácsot kérni! Most aztán emészted magad, ahelyett, hogy a lelked üdvösségére gondolnál! Olyan hiába gyötrőd magad, mintha a könyöködet akarnád megharapni! Most aztán panaszkodol s félsz... Ez a szemrehányás, úgy tetszik, a szívébe nyilallt Harlovnak. Minden régi büszkesége felvert hullámként magasra csapott benne. Megrázkódott s állát előrenyújtotta. — Nem. olyan ember vagyok én, Na- talja Nyikolajevna asszony, hogy panaszkodjam és féljek — szólalt meg komoran. — Csak fel akartam tárni maga előtt, akit jótevőmnek tartok, s akinek a személyét tisztelem, az érzéseimet. De az Úristen jól tudja (itt a feje fölé emelte a kezétj, hogy hamarabb pozdorjára törik a földgolyó, semhogy én visszavonjam a szavamat, vagy (most már fújt az indulattól) vagy féljek, vagy megbánjam azt, amit tettem! Hiszen megvoltak az okaim! A lányaim pedig megmaradnak az engedelmesség mellett, mindörökké, őmen! Anyám befogta a fülét. — De hiszen úgy harsogsz, apuskám, mint a trombita! Ha csakugyan annyira bízol a hozzád tartozókban, nincs baj, hála az Istennek! De az agyamat egészen összemorzsoltadI Martin Petrovics bocsánatot kért, sóhajtott néhányat és elhallgatott. Anyám megint Kijevet említette, az optyinói remetelakot, Makarij atyát... Harlov helyeselgetett, azt mondta, hogy „gondolnom kell... gondolnom ... a lel- kemre. ,s erről több szava nem volt. Elindulásáig sem vidult fel; néha ökölbe szorította és szétnyitotta a kezét, belenézett a tenyerébe s azt mondta, hogy rettenetes neki megbánás nélkül; gutaütésben meghalni, s hogy megfogadta: nem haragszik többet, mert a haragtól megromlik és az agyra tódul a vér ... Aztán meg mostanában mindentől félrehúzódott: mi oka lenne hát a haragra? Hadd törjék magukat s rontsák meg a vérüket mások! Mikor anyámtól elbúcsúzott, különös arccal nézett reá: tűnődés, de kérdés is volt a kifejezésében... s egyszerre, gyors mozdulattal, kirántotta a zsebéből „A szorgalmas ember pihenő órái“-t s anyára ikezébe nyomta a kötetet. Két szlovák költő VOJTECH KON DRÔT Lakás Egyetlen szobót csak kettőnknek (szobát tiszta ablakkal szekrénnyel ággyal asztallal vázát egy szál virággal) egyetlen szobát csak kettőnknek (kertet óriás fával medencét csöpp halacskával levegőt kicsiny madárral) egyetlen szobát csak kettőnknek (utat apró autóval óceánt roppant hajóval levegőt szép repülővel) egyetlen szobát csak kettőnknek Magamró! (1) Harmincötévesen már tudom hogy meghalok Harmincötévesen már tudom hogy van szivem (2) Hajnalhasadások - szép föltámadósok Nem-várakozások nem-elodázások (3) Júniusi fehér éjjelek! Fehéren majd fehéren elmegyek! Szívem ősi ősi jel - észrevétlenül menni el RUDOLF FÄBRY Teljesíthetetlen Homálylő fény, halotti pír ó, kialvó meteorfény suhan alá, küldi az ég: az én bánatom lánggal ég. Oly világot el nem ültetsz, olyan rózsát be nem oltasz, amelynek, jaj, óvna szirma, amelyik, jaj, meg ne szúrna. Olyan rózsát, vérpirosba játszót -1 az 0 szivéből ágazót. Egy mondatban Az egek széles fátyla alól újra nefelejcsek hullanak, de nem tudod, nem tudhatod, fedelére koporsódnak apró rögijk mikor hullnak. Kulcsár Ferenc fordításai O) •O >• CD a> :0 >» o — Mi az? — kérdezte anyám. — Olvassa el... ott... ott — mondta gyorsan — ahol behajtottam, ott a halálról szól. Ügy érzem, nagyon szépen beszél róla, de megérteni nem tudom. Nem magyarázná meg, jótevőm? Majd visszajövök s akkor megérteti velem. Ennyit mondott és elment. — Ez nincs rendjén, jaj, nincs rendjén! — jegyezte meg anyám, mihelyt Harlov eltűnt az ajtó mögött, s hozzáfogott „A szorgalmas ember" olvasásához. Azon a lapon, melyet Harlov megjelölt, a következő szavakat olvasta: „A halál nagy és komoly munkája a természetnek. Lényege az, hogy a szellem, mely könnyebb, finomabb és sokkal áthatóbb természetű azoknál az elemeknél, melyeknek hatalma alatt volt, magánál az elektromos erőnél is, kémiai úton addig tisztul és törekszik, míg nem érzi, hogy olyan helyen van, mely a maga szellemi mivoltával egyenlő“ ... stb. Anyám néhányszor elolvasta ezt a részt, aztán felkiállott: pfuj! — s félredobta a könyvet. Három nap múlva olyan értesítést kapott, hogy húgának a férje meghalt, s velem együtt elutazott hozzá, falura. Anyám azt tervezte, hogy egy hónapot tölt nála, de késő őszig maradt, s csak szeptember végén tértünk vissza fa-' lunkba. APRILY LAJOS fordítása * Az azonos című hoszabb elbeszélés fönti részletével a nagy orosz realista író születésének 160. évfordulójára emlékezünk. Kosarak és kapanyefek Volt olyan tél, amikor csak kapa- nyeleiket készített. Ott várakoztak, sorban, a kert sövényfalához épített kis faviskóban a szebbnél szebb darabok. Fehérek voltak, és fehérségükben hasonlítottak a mezítelen emberekhez. Szinte világítottak a bódé öreg sötétjében. Fehér mezítelenségükben volt valami riasztó vadság, és valami csalóka szelídség is. Az öreg kemény markában seb volt a bicska, régóta vérző seb, riadt lázadóként futkosott a fanyélen — vetkőztetve azt pucérra, kínozva a megszólalásig. Ám vigyázott az öreg! Még mielőtt a remekbe munkált fa feljajdulhatot volna, hogy „bolond vagy öreg, hisz én már a har- minckettedik vagyok“, sietve illesztette az odakészített kapába, belefojtva a sikolyt, belemerítve a rémületet, hogy azlán benne sajogjon az, benne vajúdjon az eltörésig. Az öreg sose fázot. Nevetett. Hetvenkét éve úgy kacagott a hidegen, mint ahogy egy hetvenkét fokos hideg derül néhány mínusz fokon. Máskor kosarakat font. Nagy, öblös kosarakat. Ezek nem világítottak, mint a kapanyelek, ezekbe mintha belefészkelte volna magát a csönd és a homály. De születésük közben a fájdalom itt is ugyanúgy fogant meg bennük, mint a kifaragott fákban. A fiatal, hajlékony vesszők betörve váltak ősi kínok hordozóivá. Egyszer megkérdeztem, mire neki a sok-sok kapanyél meg a kosár. Eltörik az mind, fiam, elszakad az mind, morogta. Még odavetettem, hogy ma már traktorok kapálnak, meg kombájnok szedik a kukoricát. Olyankor mintha azon tűnődött volna, hogy Jó nekem, mert nem kapanyelek közé meg kosarak alá születtem. Még megkérdeztem volna, hát ő miért csinálja, hisz ő Is ... De ilyenkor már valamerre másfelé nézett (— az udvar môstik sarkába. Furcsa, hogy ezt akkor nem vettem észre. Akkoriban tízvalahány évesen talán túl öregnek tartottam az öregségét. Képzeletem a nehéznek tűnő hetvenkét évét nem tudta már megtoldani húsz-harminc kapanyéllel. Pedig až a tekintet — ahogy ott az udvar másik felébe fordult — felelt nekem. Válasz volt az, és ha akkor ezt tudom, bizonyosan beleszédülök. Különböztünk mi ketten. Bennem ott ketyegett egy óra, amely akaratlanul is mérte, szinte másodpercnyi pontossággal, születésnapjaimat, névnapjaimat és velük gyermekkoromat Is. Hogyan sejthettem volna én akkor, hogy az öregben nincs ilyen óra. Nincs. Az öreg sohase tudta, mikor telt le a gyermekkora, a felnőf- kora — hogyan sejthette volna, hogy most ér végéhez az öregsége. Annyira szabad tudott lenni örökös munkájában, hogy nem érzékelte az időt. Az ő számára ötven évvel ezelőtt is any- nyit jelentett harminc kapanyél, mint most. Az ő tekintete ötven évvel ezelőtt is úgy fordulhatott az udvar egyik sarkából a másikba, mint most. A kapanyelek azóta eltörlek, a kosarak szétszakadtak. De emlékük itt motoz riadtan idegzetemben. Emlékszem, találkozásunk után így festettem le az öreg csodás alakját: művész. Ma már tudom, hogy nem volt az. Udvarából kétszer indult el a világ felé találkozni a művészetekkel. Először az olasz fronton lapátolta az antik művészet szétrombolt remekeit, másodszor pedig Kijev utcáiról talicskázta az ősi templomok romjait. S miután a háborúból hazatért, ott folytatta a kapanyélfaragást, ahol hét évvel azelőtt abbahagyta. Benne nem volt semmiféle óra! Szabad volt, s végtelen az időben. Kemény kezében seb volt a bicska — valami régóta vérző seb —, amelyik riadt lázadásként futkosott a fanyélen, vetkőztetve azt pucérra, kínozva a megszólalásig. Azóta vetkőztet bicskájával engem is, s kínoz a megszólalásig. 1978. XI. 13. Tóth Károly
