Új Szó, 1978. november (31. évfolyam, 302-331. szám)
1978-11-03 / 304. szám, péntek
A gesztet női éneklöcsoport Tavaszi szél vízbí áraszt... JEGYZETEK A DÖNTŐRŐL Az elmúlt hét szombatján imígtelt a bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjának nagyterme. És ez nem csekélység. Mintegy 15ÜU néző előtt — akik Szlovákia különböző tájairól jöttek el buzdítani a versenyzőket és gyönyörködni a magyar népdal csodálatos szépségében, nemes tisztaságában —* kezdődött el a csehszlovákiai magyár amatőr népdalénekesek, népi hangszeren játszó muzsikusok és a hagyományőrző népi táncosok hatodik országos versenyének döntője. A hatalmas színpad függönyét mintha nem is gépi erő, hanem az összkar ajkán felcsendülő népdal, a Tavaszi szél vizet áraszt gyönyörű dallama nyitotta volna szét. Micsoda erő van a népdalban! Székébe nyomja az embert, figyelmeztet, hogy itt nem lehet másra figyelni, csak arra, ami a színpadon történik. A szereplők szebbnél szebb dallamokat hoztak magukkal Szlovákia minden részéből. Hosszú volt az út a döntőig. Az elmúlt télen kezdődött, a járási versenyekkel, majd most ősszel folytatódott a területi elődöntőkkel. Noha a zsűri értékelte a mostani teljesítményeket is, ez a döntő már inkább fesztivál volt, mint verseny. Bemutatója annak, hol tartunk népi hagyományaink őrzésében, ápolásában, hol vaunak még lehetőségeink a továbblépésre. Az egyértelmű, hogy nagyon jó úton járunk. Igazolta ezt az országos döntő magas színvonala is. Am a jól végzett munka és a siker fényében sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy tovább kell lépnünk, mert van még mit fölkutatni, föl- gyűjteni. Hadd említsek föl példaként egy-két lehetőséget. A hagyományápoló szólistáknál és csoportoknál, visszagondolva a területi elődöntőkre is, több esetben előfordult, hogy nem a tájegységük dalait énekelték, hanem Gömörtől Erdélyig „röpködtek műsoruk öszeállítása során. Igaz ugyan, hogy ezt szabály nem tiltotta, ám a népdalcsokor tisztasága, értéke múlhat a választáson. A néprajzi szempontból szegényebb vidékeknek is vannak olyan értékeik, melyeket nem kell szégyellni, ellenkezőleg, közönség elé kell vinni. A kérdés csupán az, ismerjük-e vajon ezeket az értékeket. Az a néhány ember, aki ma Szlovákiában gyűjtéssel foglalkozik, nem juthat el mindenhová. Mozgalmunk viszont megerősödött, ki terebélyesedett, és jó lehetőségünk van arra, hogy körültekintsünk házunk táján. A csoportok vezetőin múlik, .hogy a jövőben mi újat tudunk fölmutatni. Szükség van hozzáértő munkájukra, mert még a hagyományőrző csoportoknál is előfordultak az imént említetthez hasonló esetek. Igaz. az említett kategóriát nem ez jellemezte. Sokkal inkább a gyönyörűen összeállított műsorok, melyeket megtűzdeltek értékesebbnél értékesebb ereszkedő dallamú, régi stílusú népdalokkal. Ügy érzem, a geszlei (Hosťova) éneklőcsoport, kihasználva összeállításában Hrath Margit kitűnő szólista képességeit is, és a zsarnói ak műsora az est fénypontját legszebb élményét jelentette. Nagyon kiegyensúlyozott volt az első kategória is. Orbán Ilona Krasznahorka vára Íjáról (Krásnohorské Podhradie) sajnos távol maradt a versenytől, így „csupán“ Szuorák Katalin és Schuszter Éva teljesítményének örülhettünk. Az előbbinek elsősorban zenei szempontból sikerült jobban a műsora, az utóbbi nagyon jó és igényes mii- sorválasztással vívta ki az elismerést. Megérdemelten lettek a győztesek. A második kategória versenyzői közül a kistár- kányi (Maié Trakany) Nagy József tudta énekével színpadra varázsolni a pásztorélet szépségét, annak zordsága ellenére. Rendkívül hiteles előadást hallottunk tőle akárcsak l.örincz fózsefnétöl és Holecz Ilonától. A harmadik kategóriában szereplő hagyományápoló éneklőcsoportok közül a bussaiak teljesítménye tetszett a legjobban. Kitűnően összeállított műsorukat hangulatosan, zeneileg tisztán adták elő. Hasonlóan jó teljesítményt nyújtottak a nyitracsehi (Nitrany) férfiak, a csallóközkiirti (Ohrady) és a nádszegi (Trstice) éneklőcsoport is. Talán csak a pelsőci (Plešivec) lányok, akik oly remekül szerepeltek az elődöntőben, voltak kissé elfogódottak és így nem tudták megismételni korábbi teljesítményüket. A negyedik kategória két legjobb csoportjáról már szóltam. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a szesztai (Cestice) és a pódafai (Povoda) éneklőcsoport is igazolta, hogy joggal résztvevője a döntőnek. A nagyon jó hanganyaggal rendelkező madari (Modrany) éneklőcsoport választása nem volt a legszerencsésebb. Biztos, hogy a jövőben találnak falujukban sokkal értékesebb anyagot is. Az ötödik kategóriában szereplő lukanyényeiek citerajátékát már többször dicsértük. A dicséretet most is kiérdemlik ragyogóan egységes és tiszta játékukért. Hangulatos előadás volt a naszvadiaké. A naszvadi (Nesvady) citerások két hangon muzsikáltak, meg- gondolkoztató azonban, hogy jó-e ez. A párhuzamos tercek állandó megszólalása ugyanis zeneileg nem indokolt és néha fülsértő is. Az egyetlen hangszeres szólista. Oros Gyula, ismét szépen szórta a trillákat furulyájából, bár műsorválasztása nem volt a legjobb. A hatodik kategóriában a borzovaiak és a Katyi- házaspár szemet-lelket gyönyörködtető, temperamentumos tánca ragadtatta vastapsra a közönséget. A dijak kiosztásával és a l^ass Lajos Erkel-díjas zeneszerző által vezetett közös énekléssel véget ért tehát a Tavaszi szél vizet áraszt... hatodik országos versenye. Szükséges azonban megemlíteni, hogy a versenynek — minden erénye mellett voltak hibái is. Elgondolkoztató például, hogy szükséges-e ilyen hosszúra nyújtani magát a versenyt. lobban kellene megoldani egy országos verseny szervezését is. Nem hinném, hogy ne lennének a Bratislavához közeli járásokban olyan CSEMADOK- tagok, akik ne segítenének a Központi Bizottság dolgozóinak a szervezési feladatok megoldásában. Keves volt a rendező, nem volt, aki felvilágosítást adott volna a csoportok vezetőinek és fogadta volna őket, nem biztosították a meghívóban ígért étkezést sem, az öltözőkben nem voltak szekek, ahová a szereplők, az egész napos futkosás után leülhettek volna megpihenni a fellépés előtt. Lehet, hogy ezek a dolgok apróságnak tűnnek az értékek mellett. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az értékeket azok adták, akik miatt éppen szólok. Nem mindegy, hogy az emberek milyen benyomásokkal térnek vissza Csallóközbe, Gö- mörbe vagy a Bodrogközbe; hogy lesz-e kedvük tovább szorgoskodni, dolgozni azért, hogy a Tavaszi szél vizet áraszt... hetedik országos versenyét is megrendezhessük JARÁBIK IMRE LENGYELORSZÁGI VÁZLATOK Gníeznoba tartunk, és a táj tel|esen leköti figyelmünket. Az út mentén magas kopjafák, fa szobrok, szoborcsoportok, szél malmok, egyik-másik vitorláját megállíthatatlanul forgatja a szél, és — lu hinné?! -*- tiasz not hajtva. Ugyanis működnek ezek az egvkon okos találmá nvok, őrölik a gabonát, mint évszázadokkal ezelőtt. Hogyne szólnék a kísérőmnek, álljunk meg, nézzünk b** az egyikbe, hiszen mifelénk legfönnebh gé- ineskútba pillanthat az ember ilyen mezőkön barangolván. Idős molnár magyarázza el. hogyan dolgozik a malom, aztán amikor megkérdezem — vagv tíz-tizenöt, címkével ellátott papírzacskóba csomagolt fi nőm lisztre mutatva —, bogy hát ezt itt őrölték-e, nemmel válaszol. Modern malomban őrölték, és azért van itt, hogy eladja, ha valamelyik magunk fújta látogatónak éppen lisztre van szüksége. Nem sokkal később egy másik szélmali^n előtt állunk. Ennek szerencséje, hogy vitorlá jának egyik szárnya megakadt a földben, különben pillanatok alatt szétrázná a szél. öreg már, nagyon öreg. Nem is szólja meg senki azért, hogy mozdulatlan, hiszen skanzenben áll, tóparti skanzenban, Lednica közelében. A tóban sziget — Oströw Lednicki -S rajta fából épült lakóházat bújtatnak a fák, romantikus környezetben, odébb ezeréves kőfalak, nem is falak, inkább csak maradványok. Pusztított a történelem ezen a szigeten is, az idő képtelen lett volna meg birkózni a vastag, csodálatos módon megépített falakkal Rontó szándékkal utoljára a nácik jártak ezen a szigeten, akiknek nemcsak a hitleri birodalomhoz csatolt területeken élő lengyelek fizikai-biológiai megsemmisítése volt a céljuk, hanem az egykori lengyel államiságra emlékeztető épületek, különböző emlékek elpusztítása is. Rengeteg követ hordtak el innen — útépítéshez. Ma ásatá sok folynak a falak szomszédságában, egy mély gödör szólón most is ül két fiatal lány, nézik a talaj rétegeződését, s közben jegyzetelnek. Gniezno. A nevében is benne van: ősi lengyel fészek, az első lengyel királyi székhely. Számos történelmi emléke kö zül csak a világhírű székesegyházat említem, amelynek égbe szökő két hatalmas tornya már messziről, sőt, az előbb emlegetett romokról is látható tiszta időben. A város elején azonban a mába lépünk: egy ugyancsak hatalmas, korszerű építészeti stílusban megalkotott palotába, melyet nemrégiben adtak át, nagyságához méltó ünnepélyes Püspöki Nagy Péter Általában mindig két, tartalmi és időrendi szempontból rokon történelmi problémán: jelenleg Dunaszerdahely és Ipolyság történelmi monográfiáján. Mivel mindkettő befejezés előtt áll, az utolsó fázisban a munkát már külön külön végzem. Előbb Dunaszerdahely- ről, utána pedig az Ipolyságról szólót fejezem be. Nyilván felmerül a kérdés: célszerű-e egyidőben kétféle témával foglalkozni? Meggyőződésem, hogy ha a két téma azonos történelmi közegbe tartozik, akkor az ilyen megoldás rendkívül hasznos. Jelentőségét főképpen abban látom, hogy az országot érintő történelmi folyamatok sajátos helyi hatásait így sokoldalúbban és mélyrehatóbban ismerhetem meg és adhatom át az olvasónak. Konkrét munkám területén maradva, ennek az az előnye, hogy a Csallóköz szívében fekvő egykori Szerdahely mezővárosnak, a Duna vizeinek oltalma alatt volt — viszonylag békés — fejlődését sokkal jobban megérthetem az Ipnly menti Ság viharos sorsának tükrében, mely a tatárjárástól kezdve az országot érintő csaknem minden hadi csapásban részes volt. Emellett mindkét város a múltban, de a jelenben is csaknem azonos jogállással rendelkezett és rendelkezik, és ezért az eltérő helyi sajátosságok felismerése a hitelesebb, valóság- hűbb történeti kép kialakítását nagyban elősegíti. Lényegében itt arról van szó, hogy az átfogó igényű országos történetírást és a helftflr- ténetírást egyazon történettudomány két elválaszthatatlan vetü- letének látom: az előbbi értéke az utóbbi alaposságától függ és viszont. Ámbár sok történész „rangosabb“ munkának tartja a szintézisírást az aprólékos kutatásnál, de ezzel a véleménynyel a több mint tízéves helytörténetírói tevékenységem alatt szerzett tapasztalataim miatt nem tudok egyetérteni. A helytörténetírás — feltéve, hogy a történettudomány szabályai szerint folyik — két nyilvánvaló előnnyel bír a szintézisekkel szemben: a legaprőlbb részletekig terjedő mélykutatás lehetőségével s a történeti folyamatok széles időkeretekben követhető vizsgálatával. A helyi forrásanyag csaknem teljes feltárásának lehetősége sokszor hozhat a felszínre olyan döntő jelentőségű érveket, melyek csupán nagy szerencsiével kerülhetnek a szintézisíró toezébe. A sok kínálkokülsőségek közölt. Az épület egvik szárnyában líceumot rendeztek be, a többi részében tágas előadó és kiállítótermek vannak. Az egyik ilyen teremben, égő gyertyák között tekintjük meg azt a kiállítást, melynek anyaga: csupa ezüst. Különféle órák, evőeszközök, gyertvatartók és más hasonló tárgyak egyetlen hosszú asztalon. Szomorú időszakra emlékeztetnek, ugyanakkor a lengyelek hazaszeretetéről is tanúskodnak. Mert ezt a rengeteg ezüstöt a lengyel nép adományozta — a haza védelmére, pontosabban a lengyel hadiipar fejlesztésére, korszerűsítésére — egy olyan időszakban (1936 —39), amikor a háború veszélye már egész Európát fenyegette. És ha volt nép, amely mélyen átérezte e veszélyt, és rettegett a háborútól, akkor a lengyel nép volt az, hiszen — a százhúsz évig tartó elnyomás után — alig másfél évtizede élt független államban. Hazájuk, nemzetük védelmére fölajánlották a személyi vagy családi tulajdonukban levő becses ezüsttárgyakat, közöttük míves, értékes munkákat is, amelyek 1976-ban tértek vissza Francia- országból és most — Varsó és Katowice után — Gnieznoban láthatja a közönség. Az egyik emeleti helyiségben festmények — merész színkompozíciók a közelmúltból, közeli tájakról. Több vásznon fölismerjük a Lednicai-tavat és környékét. Majd két képhez is hangosan szólítom kísérőmet, mert nem kis meglepetésemre ismerős nevet fedezek föl alattuk, Roskoványi István nevét. Hogyun kerül ide a ma Kassán (Kosice) élő fiatal képzőművészünk munkája? Egy művésztelep vendégeként alkotott itt — következtetek egy fényképről és a hozzája mellékeli szövegből —, és a telepen festett képek láthatók ezen a kiállításon. Lám, valóban kicsi a világ. És elcsodálkozik az ember azon is, mennyi minden belefér néhány órájába. Sok-sok kép egy nép múltjából és jelenéből, otthoni tájak, barátok, a Glos wielkopolski hátsó oldalán az Újpesti Dózsa veresége, lengyel barátom kísérőm nézete a képzőművészetről, a színházról, a házasságról, könyvvásárlás Gnieznoban, két verseskötet a fiatalon elhunyt kitűnő Grocho- wiaktól. És még nincs vége a napnak. Barátom hív. esle tekintsük meg együtt Majakovszkij Gőzfürdőjét a poznani Teatr Nowyban. Szíves örömest elfogadom a meghívást, ugyanis épp a tavasszal láttam a darabot Győrben. Legalább összehasonlíthatom a két előadást. BODNÄR GYULA zó példa iköztíl csupán egy szerényebbel kívánok élni. Egy neves hazai történészünk 13 évvel ezelőtt azért tagadta a husziták 1423—24 beli — a Cseh Évkönyvekben is említett — megjelenését a Morva és a Garam folyók közelében, mert az általa említett két levéltárban erre nézve oklevelet nem talált. Ezzel az okkal a mondottak első megjelentésiét későbbre, 1428 ra helyezte. Nézetét az 1971-ben megjelent szlovák történelmi szintézis is átvette. Zse- líz történetének megírása alkalmával azonban éppen arra az oklevélre bukkantam rá, amely igazolja a Cseh Évikönyvek bejegyzésiét, s ezért a dátumot vissza kell javítani. Dunaszerdahely és Ipolyság történetének megírásában különös hangsúlyt fektettem a sokrétű történelmi fejlődés elémdi- nek részletes feltárására és azok ókleveles ra!átám irtására. Eltekintve az 1528 utáni adatok tömegétől, mindkjt város esetében külön-külön több mint 500 kiadatlan és a történelmi irodalomban eddig ismeretlen oklevelet alkalmaztam. Ezek alapján sok új, a fenti szempontoknak megfelelő helyi és országos jelentőségű felismerést közölhetek, s remélem, hogy e két monográfia megközelíti majd célkitűzéseim egyikét: az egyetemes történetírásnak szilárd támaszf nyújtó helytörténeti monográfia-típus kialakítását. Bl*1 1970. XI. 3. Szuorák Katalin (Gyökwes György felvételei) A Katyi-házaspór
