Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)
1978-10-02 / 272. szám, hétfő
Juhász Erzsébet* HONVAGY Sehol semV kezdődhet korab ban az este, mint a kórházakban. Már délután gyújtogatni kezdik a villanyokat: a nap pali világosságban mesterséges fény elkülönítésül, egy másfajta életrend és napszakolás erőtlen illúzióját előállítani: ebben a számkivetettségben. Ekkor kezd fogyni a friss levegő is, s reggelig megtelik a szoba nehéz és álmatlan, köny- nyű és fájdalmas kilélegzések sűrű szagaival. Semmi más nincs hátra, csak megvacsorázni, s aztán feküdni, feküdni, feküdni belesüppedve ágyának a hetek és hónapok folyamán mind testhezállóbbá formálódó mélyedésébe, ott hallgatni bent, hallgatni még három, négy, hat vagy nyolc ember lélegzését, s e lélegzések kereszttüzében is mindenekelőtt hallgatni önmagáról, kívül és bent, amíg csak lehet. Mert előbb- utóbb mindig csak egyetlen leverő, súlyos gondolata marad: mi is van otthon ilyenkor, mi volt, s mi lesz, ha egyszer hazatérhet. Az ablaknál levő ágyban valaki felsóhajt, aztán vizet iszik, megint sóhajt. Valaki félhangosan: „istenem, istenem ... istenem, istenem“ — mindenkinek és senkinek. S akkor a fertőtlenítőszerek és orvosságok jellegzetes szagán át utat törve magának, halk nyögések között kanyarogva, végigtámolyogva az üresen tátongó kórházi folyosókon, átszelve csöngetések vékony hangját, légszabályozó berendezések zümmögését, nekilódul a képzelet, majd valahol alászáll. A jól ismert tárgyak fölragyognak: ez az ágyam, tükröm, takaróm, itt ébredek, teszek-veszek, ide, épp ide hordom össze mindenem, ez az a hely, ahol alszom. Tényleges jelenlétének hiánya folytán most — mint aki a hűvös utcáról nézi egy kivilágított ablakon át — hiánytalanná, tökéletessé nő az a benti néma világ. Ott lebeg ez a kép, olykor meggyűrődve, félrefordulva, teste alá szorulva, majd kiszabadulva ágyától jobbra, balra, aztán egy ideig balra, megint jobbról, balról, vele szemben a szoba közepére tolódva, csak hajnalban, a kelő világosságban tűnik el. Álmában sötét van, nem is sö~ tétség az, üresség, álmában minden üres, minden ablakkeret és minden kép ... Akárhogy feszíti is magát, képtelen visszaemlékezni, ki is jött akkor érte, és hogy is volt aztán otthon, amikor végre hazatértek. Addig minden pontos, úgy látja maga előtt, sőt nem csak látja, érzékeli is az egészet, mintha tegnap történt volna. De ezen túl semmi sem villan, mint aki messze, messze túlfutott a célon... Későre jár, mire hazaérkezik. Leveti és elrakja a ruháját, szereti mindennap a helyére tenni, nem átutazóban van ő itt, hogy csak úgy ledobálja és otthagyja. Aztán mosakszik. Szereti a vizet, nemcsak a bőrén, szereti nézni, ahogy folyik, dúsan és áttetszőn, de elég egy hirtelen csavarás, egy csapásra eltűnik nyomtalanul. Fölcsavarja a rádiót. Hallgatja sötétben. Valahonnan messziről egy hang: mindenkinek és senkinek. Milyen nehéz, milyen rettenetes lehet azoknak, akik így beszélnek, ilyen teljes bizonytalanságban, arc nélkül, testetlenül, talán mindenkinek, talán senkinek. Bármelyik pillanatban feldarabolhatja ezt a hangot: itt beszéd, amott zene, most zene, most beszéd, most zene, most beszéd, egy hajszálnyival arrébb mindkettőt hallja egyszerre: beszédet a zenében, zenét a beszédben, olykor sípolást, zúgást, kopogást is, és bármikor elcsavarhatja, egy kattanás és csönd. A beszéd s a zene is, megannyi beszéd, megannyi zene valahol máshol makacsul tovább tart, mindenkinek és senkinek. Kiadós vacsorát készít, megterít szépen, futja rá, ennyivel legalább tartozik magának. Csöndben eszeget és sokáig. Ügy ismeri már ezt a várost, mint a íenyerét. Ma is megkérdezte tőle egy fiatalember, lenne szíves megmondani, ez meg ez az utca merre van. Egyből rávágta. Senki sem mondaná meg, hogy nem itt született. Meg talán egészen mindegy is az, hol születik az ember... Régebben, ha váratlanul szóltak hozzá, mindig magyarul kezdett beszélni. Ma már úgy érzi, ha megijesztenék, sem tudna magyarul kiáltani. Otthon pedig tán el is tévedne már. Otthon is sokat változhatott minden, mint ahogy ez a város, ez az egész ország is sokat változhatott. Csak nem tudja lemérni. S ha tudná is, minek? Akaratlanul is eszébe-eszébe jut már a holnap. Alvá jra készülődve a kislányra gondol, kisruháira, amelyeket vasalgat majd, aztán felöltözteti szépen, kezébe is fogja kis kezét... — De te itt maradsz? Nem mész el sehova, ugye?, — kér^ *A novellát Juhász Erzsébet Fényben fénybe, sötétben sötétbe című kötetéből vettük, amely az újvidéki Fórum gondozásában jelent meg, 1975-ben, 3fi2geíl naponta ffimfTTíalatínnul a gyerek. — Elmegyek, de holnap megint visszajövök. r— Hova mégy el? i— Hazamegyek. >— Haza? Haza. Apukádhoz meg anyukádhoz? — Igen. ■— A le apukád meg anyukád is dolgozik most? — Nem, nem dolgozik »— Mit csinálnak?. *-* Alszanak. — Sötétben alszanak? — Sötétben. )— És nem félnek? Nem, nem félnek. >— Elviszel engem is oda? — Hova? >— Haza. De te itthon vagy, kis- bogár. <—Tehozzád akarok hazamenni! —■ Messze van az nagyon. >— De elmegyünk? — Nem lehet. — Miért? Messze van nagyon. >■— De azért elmegyünk, ugye? — Aludjál most már, késő van, kisbogár..* Mi is az, hogy hazamenni? Mi az, hogy otthon lenni? Mi is az, hogy otthon? — ötlik fel benne hirtelen. Három sor ház, a megszokott rendben, néhány jól ismert sláger, a szomszédos Sztanticsék, ahogy a madártejet eszegetik vasárnap délután ... Ezen túl semmi sem villan... sötétség van, nem is sötétség, üresség, mint álmában. Üres minden ablakkeret és minden kép ... mint aki messze, messze túlfutott a célon. Ha megnősz és sose látlak többet, liazaviszlek, és te leszel az én igazi kisgyerekem — gondolja vagy tán suttogja is, maga sem tudja már, aztán, mielőtt elaludna, gondosan eligazítja még feje alatt a párnát. COPO Amikor a kereskedő szerelmes (A cselekmény egy kereskedő irodájában játszódik. Az asztalon telefonoik. Egyszerre kettő is megszólal, a kereskedő felveszi mindkét kagylót.) Szervusz Estersita, szervusz drága szerelmeim... Türelmetlenül vártam az anyacsavar- és csavaranya-megrendelésüket, uram... Nem, dehogy senor Gutierrez, én persze végtelenül tisztelem önt mint üzlettársat, mint kereskedőt, de eszem ágában sem volt „szerelmeimnek“ nevezni... Estersita, kis napsugaram, én tőled semmilyen csavaranyát meg anyacsavart nem követelek, hiába látsz ebben valami rejtett értelmet... Hogy-* hogy, ön nem tudja, hogy a mi csavaranyáink a legjobbak az egész országban? Nem?... Hogy mondhatsz ilyet, hiszen imádlak! ... Nem nem senor Gutierrez, én persze roppantul tisztelem önt mint üzletembert, de a világért sem állítom azt, hogy imá*> dóm. Hogy kivel beszélek még egyszerre? Nem, dehogy, sohasem engednék meg magamnak ekkora tiszteletlenséget a legjobb ügyfelemmel szemben. Senki mással nem beszélek, hanem csaik úgy... Estersita, álmomban és ébren folyton a te arcod lebeg előttem... Nem, szerelmem, én olyat nem mondok neked, hogy te az ügyfelem vagy. Te az én szerelmem vagy, nem pedig az ügyfelem ... Persze, persze, a három láda szíjat még ma elküldjük Önnek... Hát rendben van, senor Gutierrez, vegye úgy, hogy én szeretem önt, ha ennyire köti az ebet a karóhoz!... Estersita, angyalom, én nem beszélek senki mással, csakis veledl A szíj? Három láda?... Hiszen megmondtam önnek, hogy még ona eliküldjülj! Először hallja? Nem, én hallom először, önnek már másodszor kell hallania! Vacsorázzunk ma együtt, pacsirtám! Sefíor Gutierrez, ajánlhatok önnek egy tétel ásványi műtrágyát, még ötszázalékos engedményt is adhatok, de ön akkor sem pacsirta! Én senkit sem nevezek pacsirtának! Senkit, csak úgy rémlik önnek! Már megbocsásson, biztosan hallucináll..... Estersita, Estersita, kis madaram, ne tedd le a kagylót! Te egyáltalán nem hallucinálsz, kis madaram, ne tedd le a kagylótl Te egyáltalán nem hallucinálsz, én hallucinálok, vagyis nem én, hanem .., Várj csak ... Várjon, senor Gutierrez, várjon, persze, ön az én kis madaram... Vagyis azt akartam modani, hogy az ötszázalékos engedmény a legtöbb, amit adhatok... értesd meg, angyalkám, Estersita értsd meg, öt százalékkal többet nem adhatok. Senor Gutierrez, én megértem, hogy szerelmet vallottam önnek és azt mondtam, hogy az én kis madaramtól semmit sem sajnálok, de öt százaléknál többet követelni tőlem esküvői ruhára... Estersita, galambom, ne sírj, a műtrágya szuperklasszis, tartós műanyag csomagolásban, biztos vagyok benne, hogy egész életedre boldog leszel vele!... Senor Gutierrez, miért sír? Nyugodjék meg, angyalom, házasságot kötünk, mihelyt nyélbe ütjük ezt az üzletet a műtrágyával, önnel? Nem. Estersita, én nem senor Gutierrezt veszem feleségül, hanem téged! Nem fogadja el? ön nem fogadja el, sefior Gutierrez? Az én becsületes kezemet, amelyet önnek nyújtok ... vagyis saját magamnak ... Bocsánat, értem én... értem... De öt százaléknál több nem megy... öt százalék engedmény a házasságkötés után — ez a legtöbb, ami beleféri De mit akarsz nekem küldeni, madárkám? Mentőautót? Engedménnyel vagy nem? Köszönöm, sefioi’ Gutierrez, köszönöm a menőautót, engedménnyel persze. Felülünk rá és elmegyünk a templomba, szerelmem, hogy elhozzuk a műtrágyát... Halló, igen, én vagyok. Mentőautó? Köszönöm, okvetlenül küldje el. Csak ásványi műtrágyával és árengedménnyel. És okvetlenül pacsirták is legyenek... Köszönöml * GELLÉRT GYÖRGY fordításul Kanovits György felvétele TÖRÖK ELEMÉR Ölelek tavaszt Ösor»yamagamhoz-csillagok Derűsen fénylik az ég felettem akar a mosoly reggel szemedben a mindenség kék bársonya rajtam komorló arcom fénybe takartam El kell még mondani a csend és a kövek nyugalmát ne legyen minden halál-arcú múlandóság égboltom csöndjét betöltő hangon u végtelenség himnuszát hallom hajlok hűs patak tiszta vizére oltani lázas szomjamat véle csak a kövek a fák s mögöttük a sugárkoszorú ki tudja a virág s a fű miért szomorú tudod-e milyen az ég fénytelen virág s madár nélkül a végtelen . szívem is olyan lenne nélküled árvátlanabb mint útszéli kövek a harangok kiért szólnak kinek a visszhangját kongatják szét az elnémult pusztaságba eltűnődöm én nagyon szeretlek hű asszonyságod fénye egemnek vagy nekem s a földnek lélegzete csókodat tiszta vízként adod-e a nyár tűzbokrai közt fénytelen magányom bóklászik didergőn szeress nagyon mert én is szeretlek felkínálnáď-e másoknak szerelmed hogy ezt kimondom ezért is te vess meg ha már nem szerelsz újra szeress meg egy elütött kilométerkő szétpergett homokdombok és a zöld zizzenéssel ébredő tölgyfa-lombok mivelhogy téged én akartalak sejtjeimben holtamig hordalak hogy álmaink gyümölcse beérjen árnyéka rossznak már soha ne érjen róluk is szólni kell itt élek nem tehetek másképp ha akarom ha nem kísér engem is az árnyék legyen csillagos nyugalmunk újra megyek hát veled hét hegyen túlra ölelek fénylő tavaszt magamhoz szívembe tűz-piros csendű nyarat hozz hordtam magamban csöndben e versem esküdből fakadt gyönyörű terhem: ha a napnak ma jókedve lenne piros rózs ’• nyílna szívemre a lezárult kör közepéből fölszáll két fehér galamb feléjük tartom arcomat hogy csituljon megf ogalmazhalatlan fekete haragom ha esek én már messzire zuhanok: közétek egemet betöltő ős any a-csillag ok 1978. X. 2.
