Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)
1978-10-05 / 275. szám, csütörtök
Hat egyfelvonásos — távoli országból MEXIKÓI TÁNCJÁTÉKOK Nemes küldetési leljesitenek „Csak: az a nép erős, csuk az a nép szabad, hol a munka melleit dal fakad.“ Pár héttel az új színházi évad megkezdése után, néhány hónappal a londoni Rambert Balett vendégszereplését köve- tőén ismét 'külföldi táncművészeket láthattunk a bratislavai Szlovák Nemzeti Színház színpadán. A valóság egyszer lírai, máskor drámai ábrázolása, s a klasszikus balettelemek háttérbe szorítás.! mindkét együttesről elmondható. Amiben eltérnek egymástól, az a tánc mozdulatnyelvének és technikájának ábécéje. A Mexikói Nemzeti Balett koreográfusai ugyanis sajátos mozdulatsorozatból ópítiik fel a táncot, amelynek előadásakor a táncos egész lénye jelentős szerephez jut. Guillermina Bravo, a Mexikói Nemzeti Balett alapítója és koreográfusa az együttes minden tagjának teret ad ahhoz, hogy Színpadi jellépéseiből belevaló, csupaszív embernek ismertem meg. És nem csalódtam benne akkor sem, amikor Rozsnyón (Rožňava f, szülei lakásában beszélgettem Schrenkel Béla operaénekessel. — Minden évben Rozsnyón töltöm a szabadságomat, szüleim körében pihenem ki az év fáradalmait, hogy az új évadot új erővel és lelkesedéssel kezdhessem! • 1972-től a Szlovák Nemzeti Színház tenoristája. Elmondaná, hogyan lett operaénekes? — Mindig szerettem énekelni. Iskoláim befejeztével pedig lehetőségem nyílt arra, hogy a SCUK-ba felvételizhessem. Nem sokkal ezután itt talált rám Imrich Godin érdemes művész, a Zeneművészeti Főiskola professzora, akinél két évig magánúton tanultam. Két év után fölvettek a Zeneiművészeti Főiskola opera szakára Brati- slavába, ahol öt évig tanultam. Ott ugyancsak Godin profesz- szor növendéke voltam. A dip- ioma megszerzése után teiio- ristaként a kassai Állami Színházhoz szerződtem, ahol öt premieren énekeltem. Kassáról vonultam be katonának, majd amikor leszereltem, új szerződés várt. Az NDK-ba hívtak, ahol két évig énekeltem. Főszerepeket mondhatok magaménak az Eladott menyasz- szonyból, a Szöktetés a szeráj- ból, Friedrich Flotow: Márta című operájából és sorolhatnám tovább. • Miért énekel? — Szinte büntetés lenne, ha nem énekelhetnék. Számomra az éneklés életszükséglet. — A Lúčnica együttesében énektanárként tevékenykedik. — Minden művet vokálisán, énekhangra kell elképzelni. Én is e szerint tanítok, mert tu,dom ez a haszmos. • Nem firasztó-e énekelni, és ugyanakkor tanítani is? — Délelőtt próbálok, csaknem minden este feliépeik. Gyakran önálló koncerteken lépek közönség elé, ezenkívül a televíziónak, a rádiónak és a filmgyárnak is gyakori vendége vagyok. Néha egy-egy intenzív órám a Lúčnicában naigyon kifáraszt, mert sok a szólótáncosként is felmutathassa tehetségét. Ennek ellenére mégsem minden táncos reindel- kezett olyan kifinomult kifejezőeszközökkel és virtuóz tánctechnikával, mint Victoria Ca- mero, a sassá változott lány. Csupán az ő teljesítményén vehettük észre, hogy az együttes az amerikai Martha Grahammel, a modern táncszínház világhírű megalapítójával is együtt dolgozik. Az együttes programja hat egyfelvonásosból állt. Guillermina Bravo koreográfiája, a Szomorúság, Carlos Perlicer mexikói költő egyéniségét próbálta felidézni. Sajnos, sem a műsorszám, sem Hector Villa Lobos és Jósé Antonio Alcaraz oratóriuma nem tett különösebb hatást a közönségre. A következő három tánckommunka. De jó időbeosztással minden áthidalható. • Milyen szerepekre vágyik? — Nincsenek álmaim. Általában klasszikus operákat énekelek, úgynevezett komoly zenei műveket, s így a jazz vagy a beatzene nekem kikapcsolódást jelent. Persze, kevés szabad időmben nagy kedvvel zongorázom és nagyon szeretem a képzőművészetet. Amíg a közönség elé léphetek, amíg énekelhetek, s ezáltal az embereiknek nyújthatok valamit, elégedettnek s boldognak érzem magam. MÁZIK ISTVÁN A zt mondják, saját hibáiból tanul az ember. Tegyük a kezünket a szívünkre: bizony, nem minden esetben van ez így. Néha újra és újra elkövetjük ugyanazt a hibát, mert nem tudatosítjuk tévedésünket, vagy nem akad olyan barát, kolléga, aki jóindulatúan megsúgná, mikor cselekedtünk helytelenül, esetleg a munkatársak előtt nyíltan és kertelés nélkül figyelmeztetne ballépéseinkre. Gyakran tanúi lehetünk annak, hogy egy-egy em- bek kitartó, hangyaszorgalmú, a maga nemében eredményes munkája nem kelt különösebb feltűnést, mert amit tesz, az nagyon kevés embert érint, cselekedeteinek gyümölcsét csupán néhány ember élvezi. Más a helyzet akkor, amikor ez a jelentéktelen munka is valamilyen formában összefügg a tömegtájékoztatási eszközök tevékenységével. Ennek a cselekedetnek a jelentősége egyszeriben megsokszorozódik, társadalmi kisugárzása nagy mértékben megnő. Kell-e hangsúlyozni, milyen fontos, ha az ilyen jellegű, látszólag jelentéktelen munkát Is — hát még a jelentősebbeket — rendszeresen értékelni, elemezni kell, s szükséges jól odafigyelni, mit mond minderről a közvélemény. Csak így érhetjük el, hogy a tömegtájékoztatási eszközeink rendeltetésüknek, társadalmi céljaiknak megfelelően végzik tevékenységüket, s pozício — Guillermina Bravo koreográfiája — Johann Sebastian Bach zenéjére született. Bár a Reguiem egy halott fiú ért nem mondható igényes al kotásnak, Miquel Angel Afiorve tánca — elsősorban magas ugrásai és csavart mozdulatai révén — mégis hatásos volt. Az első percekben mozdulatlanul feküdt a színpadon, majd lassan kinyújtotta a kezét, lábát és a természet erőhatás alatti egyensúlyából megszabadulva táncolni kezdett, ürömé azonban nem tarthatott sokáig... A föld „visszahúzta“ magához. Az előadás legszebb, leghatásosabb műsorszáma A sassá változott lány tánca volt. Victoria Camero a szemünk előtt „táncolta át magát“ a madarak világába. Karjának egy-egy harmonikus mozdulata, kecses testtartása, hajlékonysága valóban azt a benyomást keltette, mint ha szárnyai lettek volna és repülne. Igaz, a színpad hátterében felállított nagyméretű vászon is fokozta a hatást, főleg amikor a narancssárga fényt világoskék váltotta fel; de a táncosnő remek felkészültségéhez semmiképpen sem fér kétség. Jaime Blanc, a III. etűd előadója nemcsak a tánc színészi momentumaival maradt adósunk — technikai felkészültségével is. Hősének alaptalan reményét és csalóka ábrándját ugyan sikerült elhitetnie, ennél többet viszont nem tudott nyújtani. Trifasico volt a címe Federi co Castro koreográfiájának^ A zene nélkül induló tánc a férfi (Miguel Angel Aňorve) és a nő (Rosa Olivera j viszonyára épült. Luciano Berio furcsaságában is kifejező zenéje nagyszerűen aláfestette a két nem kapcsolatát. Hogy a kompozíció végül is egysíkú és érdektelen maradt, annak csak egy oka volt: a mozgáselemek gyakori ismétlése. Az élet újjászervezésének gondolata foglalkoztatta Guillermina Bravot, az Epicentrum koreográfusát. A tánckompozíció három sajátos jellegű (lírai, erotikus és drámai) részből állt. Jósé Luis Alverez tánca után Rodin-szobrok formájában három csoport alakult ki a színpadon. Ha az egyik „életre kelt“, a másik kettő díszítőelemként állt a háttérben, s ha a vászon piros színűre változott: tánc következett. Vággyal és mély emberi érzésekkel átszőve. A Mexikói Nemzeti Balett még nem tartozik a világhírű balettegyüttesek közé. Koreográfusai és táncosai még nem írták be nevüket a balettlexikonokba. Előadásukból ítélve még nem találták meg a tánc valódi kifejezőeszközeit. De a közönségsikerhez vezető utat már ismerik ... G. SZABÓ LÁSZLÓ nem követnek el kellemetlen hibákat. Ogy tűnik, hogy amit jórészt emberekről állapítottunk meg, az hovatovább néhány intézményre Is érvényes. Szaporodik azoknak a száma, akik úgy vélik, hogy az az intézmény, ahol dolgoznak, netán, amelyet vezetnek, tévedhetetlen, soha sem követ el hibát, leges- legjobb munkát végez, s ha valakinek más a véleménye, akkor az rosszakaratú, irigy, féltékeny, vagy ki tudja milyen sötét hátsó gondolatok vezetik. Ilyen akadályokba ütközik nem egy alkalommal a művészeti kritika is, habár az a szándéka, hogy a hibák feltárásával, elemzésével jobbá, színvonalasabbá tegye az intézmény munkáját. A kritikus megírja a véleményét, amely gyakran elmarasztaló, szigorú, de — jószándékú. A legnagyobb elégtétele az, ha az érintett fél, mondjuk olyan intézmény, mint a televízió igazat ad neki. Nem Is olyan régen például e sorok írója — s nemcsak ő — megállapította, érvekkel támasztotta alá, hogy a Kazík—Medveď—Šajgala szerzőhármas Fiaink című tévésorozata gyenge, sőt kimondottan rossz. Az lenne a természetes, hogy a szerzők és a Szabad idejét az ember ha szontaluuul elfecsérelheti, de kulturáltan is ellökheti Ez utóbbit választotta Kistárkány- bari (Maié Trakauy) néhány lel kés ember, amikor — közel tíz esztendeje - énekkart alaki tott. Hosszú é\ek szorgos, rendszeres és lelkiismeretes munkája kellett ahhoz, hogy a tárká- nyiak — a közös éneklésben — eredményeket is felmutathassanak. A vegyes — női és férfi — éneklő csoport megalakulása óta valamennyi helyi és járási rendezvényen, népdalversenyen stb. részt vett. Az elismerést és a megérdemelt sikert mégis csak az 1976 os év hozta meg számukra. 1976-ban a vegyes kar a nép dalverseny járási es kerületi győztesekéin sikeresen szem pelt az Érsekújváron (Nové Zámky) megrendezett országos döntőn is, ahol elnyerte a Vác lav Vačok dijat. 1978-ban a kórus a „Tavaszi szél vizet áraszt“ népdalver seny kerületi döntőjében első helyezést ért el, s így meghívást kapott a szeptember 30-án Tornán (Turnianské Podhradie) megrendezett országos elődön tőre. A tárkányiak sikere a rend szeres munka eredménye. A próbákra a nyári hónapokban is serényen eljártak, ami azt bizo nyitja, hogy munkájukat a cél- tudatosság, nem pedig a csak egy-egy alkalomra való felkészülés látszatszorgalma határozza meg. A heti rendszeres pró bákon kívül a csoport márciusban sikerrel szerepelt Nagytár- kányban (Vefké Trakany) a népdalverseny járási elődöntő jén, majd áprilisban a bodrog- szerdahelyi (Streda nad Bodro gom ) járási döntőn is. Ezt meg előzően tartalmas műsort adott a Februári Győzelem 30. évfor dulójii tisztelaitére. valamint a május 9-i ünnepély alkalmából. Az együttes a nyarat sem töl lőtte tétlenül. Júniusban Nagy- tárkányban, a helyi CSEMA DÓK nap keretében lépelt fel nagy sikerrel. Az énekkar tagjai a pihenésre is szánnak időt. Az egyik nyári vasárnapon „batyubált“ rendeztek a Tisza partján, majd közös kiránduláson vettek részt Magyarországon. Az éneklő csoport tagjai derekasan kivették részüket a faluszépítési akcióból és az óvoda építésénél is segédkeztek A község kulturális élete az éneklő csoport tagjainak munkája nélkül ma már elképzelhetol műsor összeállítói ebből a balsikerből, egyértelmű bukásból levonnák a megfelelő következtetést. Nem ez történt, ugyanis a sorozatot megismételték a II. műsorban. Vajon mivel magyarázhatjuk ezt? Emberi feledékenységgel vagy esetleg egyszerűen azzal, hogy valamivel ki kell tölteni a műsoridőt? Ha az utóbbi föltevésünk a helyénvaló, akkor megérhetjük azt Is, hogy a televízió megismétli a Vivat, Be- nyovszky című szupergyenge produkcióját is ... Lehet, a tévében úgy gondolják, hogy a nézők olyanok, mint a hal: ha előszörre nem kapja be a csalit, majd csak ráharap másodszorra. Ha a néző nem kér jószántából a felkínált tálból, hát akkor majd teletömik a száját megöregedett salátával és más zöldséggel... S ezek talán azt is hiszik, hogy a kritikus is olyan, mint a hal: és előbb utóbb mindent bevesz. Mi mást gondolhatnék vajon, amikor azt olvasom, hogy a televízió rövidesen megismétli a Nyugtalan szerelem című sorozatát, amely semmivel sem jobb, mint a Fiaink, vagy a Vivat, Benyovszky. A kritikus mélyen elgondolkodik munkájának értelméről. Vajon nem falra hányt borsó-e, amit len, mivel annak aktív szervezői és megvalósítói lettek. Az éneklő csoport rendszeres munkája és sikerei elsősorban vezetőjüknek, Bálint Istvánné tanítónőnek köszönhető. Úgyszintén köszönet illeti Pitóczky Jó- zsefet is, aki a férfi éneklő csoporttal foglalkozik. A kistárkányiak bebizonyították, hogy elsősorban az éneklés gyönyörűségéért, nem pedig a sikerért énekelnék, mivel akkor sem hagyták abba, amikor — hosszú éveken át — munkájuk nem hozott figyelemre méltó eredményt. Az idei népdal- verseny járási döntője tanúsítja, hogy semmilyen pillanatnyi féllángolás, lelkesedés nem pótolhatja a rendszeres, kitartó tevékenykedést, csakis így biztosítható a pontos intonálás, a tiszta és jó hangzás. Az éneklés nemes alkotómunka, melynek megtartó ereje is van. A tíz év alatt eggyé ötvöződött meghitt közösség példa- mutatásával bizonyítja, hogy a művészet társadalmi funkciója és feladata: hitet tenni az együvé tartozás melleit, eszmei erővel erősíteni és nevelni az embert, hogy akarjon még szebben és boldogabban élni. Hogy nemes küldetését továbbra is eredményesen teljesíthesse az együttes, úgy vélem, nagyobb anyagi és erkölcsi támogatást érdemelne a helyi szervektől, de elsősorban az állami gazdaságtól, amely 1977- től a község gazdasági életének irányítója lett. Csak a dicséret hangján szólhatunk mindazokról, akik e szép munkából részt vállalnak. PETRIK JÁiNOS A barátság hidjai „A barátság hidjai“ címmel számolt be a moszkvai Pravda arról a közös képzőművészeti kiállításról, amelyet szovjet, lengyel, magyar és csehszlovák művészek rendeztek Moszkvában. A tárlat fiatal művészek egymás országában készült műveit mutatja be. A lap „lírai naplónak“ nevezi a négy ország művészeinek együttes bemutatkozását, hangoztatva, hogy ennek a sajátos naplónak a lapjai kifejezőek, sokoldalúak. A Pravda idézi Ponomarjovnak, a Szovjet Képzőművészek Szövetsége elnökének megállapítását: „Az ilyen közös munka és közös kiállítás már eddig is nagymértékben, gazdagította a művészetet és sokat hoz számára a jövőben is.“ mond, amit ír? Érdemes-e haragosokat szereznie, végeláthatatlan vitákba, csatározásokba belemennie, érdemes e őszinte véleményt nyilvánítania? Előbb- utóbb rájön azonban, hogy nem lehet néma, mint a hal. Társadalmi felelősségét nem hajíthatja úgy el, mint egy kellemetlen nyűgöt. Folytatja munkáját. Egy bizalmas beszélgetés során például megkérdi neves színész ismerősétől, hogy miért vállalt el a televízióban olyan szerepet, amely méltatlan hozzá, mert harmatgyenge. Már tudhatná, hogy az ilyen szerepek bizony nem tesznek jót a hírnevének. A színész elmosolyodott, megvonta a vállát, s ugyanolyan bizalmasan azt felelte, hogy ha ő nem vállalja, akkor mindjárt akadnak — s nem is kevesen —, akik kikaparják előle a gesztenyét. S egyszeriben úgy érzi a kri* tikus, hogy meglelte az egyre inkább elharapózó tünet kórokozóját: azt, hogy nem kevés azoknak a szá'ma, akik megfeledkeznek a művészi alkotás etikájáról, a társadalmi felelősségről, a kritika és az önkritika érvényesítéséről, az önmagukkal szembeni igényességről. Ez a téma azonban jócskán meghaladja ennek a jegyzetnek a kereteit, lehetőségeit. Abban azonban biztos vagyok, hogy erről a témáról egyre többet és mind gyakrabban kell beszélnünk. (Megjelent a Pravdában.) JOZEF FUŠKÁŠ M éneklés életszükségletem" Beszélgetés Schrenkel Bélával, a Szlovák Nemzeti Színház tenoristájával Falra hányt borsót > 2 9 cd D o Cm 'O s c O) o S, ttj Q Qj C rS *0)
