Új Szó, 1978. október (31. évfolyam, 272-301. szám)

1978-10-27 / 297. szám, péntek

A BRATISLAVAI ZENEI ÜNNEPSÉGEKRŐL A bécsi Don Pasquole sikere Múlt és jelen — sok szintjen A bratislavai közönség türel­metlenül várta a Bécsi Állami Opera bemutatkozását a Szlo­vák Nemzeti Színházban. Türel­metlenül, hiszen Donizetti: Don Pasquale című operája nem „állandósult“ a világ nagy ope­raszínházainak repertoárjában. Bár a műsorbizottság döntését elfogadta, tudata legmélyén nyilván sajnálkozott a közön­ség, hogy e világhírű társulat vendégjátéka során nem Mo­zart, Verdi vagy Richard Strauss valamelyik hírneves da­rabjával mutatkozott be Szlo­vákia fővárosában. A zsúfolásig megtelt színház közönsége azonban — Gaetano Donizetti könnyed, közvetlen zenei nyelvének köszönhetően — már az első pillanatokban, feloldódott az egyre növekvő kíváncsiságban. Feloldódott, amikor a színpadon megkezdő­dött ez az 1842-ben készült iga­zi énekes komédia. A közönség a comedie deľ arte szinte va­lamennyi elemét magába sűrí­tő, „kamara“-hangszerelésű dón Pasquale-t tekinthetett meg. Szemtanúja lehetett a — szí nészileg és vokálisán egyaránt tökéletes — színpadi és zene­kari munka hihetetlen egységé­nek. Hehqe Thoma rendező és Gerhard peckert karnagy nagy­szerű összmunkája révén le­nyűgöző élményhez jutott a né­ző, aki úgy tűnt, azonnali ötle­tekből született, improvizált, ám mégis alaposan kidolgozott jeleneteket láthatott a színpa­don. Nemcsak a Norinát alakító Patrícia Wise alakítása volt ra­gyogó, aki először dón Pas­quale unokahúgaként Ernestbe szerelmes, majd Sofronieként dón Pasquale „felesége“, ha-( nem a dón Pasquale-t alakító Oskar Czerwenka is remekelt. Minden mozdulatában, tettében elfogadható, friss, üde, feled­hetetlen főhőst alakított. Gott­fried Hornik Malatesta doktor megformálásában ugyanígy. A negyedik főszerepet, Ernestót, Luigi Alva alakította, akit az Európa-szerte ismert Donizetti ­és Rossini-lemezekről már is­mert a bratislavai közönség. Bár hangja most is ki­váló volt, színészileg azon­ban mintha halványabb tel­jesítményt nyújtott volna, mint társai. Ennek ellenére, az az izgalom és feloklottság, amely a darab első perceiben kellő kapcsolatot teremtett színpad és közönség között, a függöny lehullása után sem szűnt meg. Hatása bizonyára sokáig ott lesz a nézők emlé kőzetében. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a bécsiek nem egy öreg, elkoptatott freskót láttak, nem százszor megunt színészi sémákat, hanem újszerűen ötle­tes, szinte Feydeau ízlése sze­rint készült finoman frlvoll ko­médiát. Tanúi lehettünk egy mulattató, kötetlen színpadi já­téknak, amely nélkülözte a durva paródiát, az ízléstelen humort. Tanúi egy valódi zenei színház kiváló játékának, ta­núi nagy sikerének VIOLA FEDOiROVOVÄ Színvonalas záróhangverseny Ä Bratislavai Zenei Ünnepsé gek utolsó három koncertjéből kettőn a Bolognai Teatro Comu- nale filharmonikusok kamara- zenekarát hallottuk, Angelo Ephrikian karmesterrel az élen. A tizenkét tagú zenekar Olaszország egyik legjobb ka­maraegyüttese. Vezetőjük kivá­ló zeneszerző és karmester, aki általában a régi olasz zene korhű előadására törekszik. Mindkét hangversenyét Antonio Vivaldi zenéjének szentelte, így emlékezve a nagy olasz zene­szerző születésének háromszá­zadik évfordulójára. Bár a dél­utáni főpróbán nem, az esti hangversenyen az olasz művé­szek kellemes perceket szerez­tek hallgatóiknak, hiszen műso­rukat teljes biztonsággal és nagy technikai tudással adták elő. Először Vivaldi három con- certóját — D dur zenekarra és csemballóra, a moll zenekarra két hegedűre és csemballóra, valamint A dur zenekarra és csemballóra — szólaltatták meg remekül, majd — a Szlovák Filharmonikus Énekkar tagjai­nak közreműködésével — Vi­valdi kevésbé ismert szimfoni­kus-vokális műveit. Koncertjük kiemelkedő zenei élményt nyúj­tott a fesztivál közönségének. Második hangversenyükön is kevésbé ismert Vivaldi műveket hallhattunk. Az ugyancsak ki­váló koncert egyetlen zavaró eseménye az est folyamán le- hangolódott csemballó volt, ami viszont gyakran megtörténik ennél a hangszernél. A rendezvénysorozat záró- hangversenyén a Szlovák Fil­harmónia zene- és énekkarát Ladislav Slovák nemzeti mű­vész vezényelte. Elsőként Csaj­kovszkij közismert b moll zon­goraversenyét hallottuk az alig huszonöt éves egyesült álla­mokbeli David Lively előadá­sában. A fényes sikereket ara­tó Lively természetes, felszaba­dult muzsikálással, kiváló ösz­tönnel és céltudatos elképze­léssel egyként zongorázott. Já­téka, a zenekar megbízható kí­séretével szép teljesítménynek bizonyult, megérdemelten ara­tott nagy sikert. Eugon Suchoň: Kárpátaljai zsoltár című művének előadása a záróhangverseny s egyben a fesztivál pompás befejezése volt. Az idei ünnepségek fóku­szában álló jelentős zenei jubi­leumok sorában találhatjuk a szerző születésének hetvenedik évfordulóját is. Nem véletlen hát, hogy a szlovák kortárs ze­ne egyik legnagyobbját a szlo­vák zenei tárház szimfonikus-vo­kális gyöngyszemével ünnepelte a rendezőség. Ladislav Slo­vák és a Szlovák Filharmónia két kiváló együttese európai színvonalú művészi értéket és élményt nyújtott. Az est szólis­tája, az évek óta külföldön ven­dégszereplő Andrej Kuchársky, kifinomult tenorjával és mély átérzéssel énekelte szólamát. A' hangverseny az idei zenei ősz talán legkiemelkedőbb élménye volt, méltó zárórendezvénye az európai zenei fesztiválok sorá­ban előkelő helyet elfoglaló Bratislavai Zenei Ünnepségek­nek, SCHLOSSER KLÁRA Tavasz lesz holnap Népi kultúránk ünnepnapja előtt Az az élmény, amelyben a népdalok, népi táncok, népi játékok előadása részesít bennünket, a legszebb élmé­nyek közé tartozik, ha tisz­tán, ha őszintén, ha teljes szépségükben halljuk-látjuk megelevenedni, újraszületni őket — jelenünkben. Ha tisztán, ha őszintén, ha teljes szépségükben. És me­lyik népdalénekes, népi tán­cos ne akarná így magának és átadni közönségének az ősré­gi kincset? Melyik ne akarná olyannak bemutatni, amilyen az egykor volt, amikor vidám vagy fájdalmas órákban ki­pattant a lélekből, váratlanul, ahogyan a csodák születnek, és eleven élt; énekelt, táncolt az ember, hogy könnnyítsen szivén, álmán, viduljon kedve, természete szerint. Mennyi munka! — gépek zúgásából visszanyúlni a múltba, vissza­adni eredeti fényét a fölbe- csülhetetlen kincsnek: az em­beri megnyilatkozásnak, ame­lyet nem tüntethet el az idő, mert őrzik a barázdált arcú öregek, vigyáznak rá a nép- zenekutatók, a népi kultúra egyre több híve, művelője. És tanulják a fiatalok. Jó a mában hallgatni az elődök hangját, zenéjét, lát­ni táncukat, a gondos asszo- nyi kezek által készült pom­pás népviseleteket, jó így az ősökhöz simulva ismerkedni •elmúlt korokkal, elmúlt éle­tekkel, hogy jobban megis­merhessük önmagunkat, mert csak így lehet életünk, mun­kánk, minden tettünk telje­sebb. Akiket holnap láthatunk a Tavaszi szél vizet áraszt... immáron hatodik országos döntőjén — zömükben dolgo­zó emberek. Hagyományőrzők és hagyományápolók. Lelkes ajándékozók. Azok is, akik nem jutottak a döntőbe. Mint­egy háromezren indultak a CSEMADOK Központi Bizottsá­ga által meghirdetett ver­senyben. És hányán szerepel­tek már a korábbi esztendők­ben! íme egy mozgalom, amely esténként, éjszakán­ként, szombatokon és vasár­napokon növekedett — családi körökben, meleg alkotó kö­zösségekben sok-sok faluban. Csak a legnagyobb elismprés hangján szólhatunk azokról, akik éltetik, fejlesztik ezt a mozgalmat. A legfiatalabbak- ról is. Mert a legőszintébb költészet, anyanyelvűnket is építő, amit művelnek. Szín­padra állni, fölmutatni a múltból azt, ami a mában is szép, amit a jövő sem vethet ki magából — a legnemesebb munka. Nem kisebb elisme­réssel kell szólnunk azokról, akik felelősséggel, hozzáér­téssel szervezik és irányít­ják e mozgalmat, járják tá­jainkat, okos szavakkal segí­tenek, hogy minél tisztábban csendüljenek föl a népdalok, elevenedjenek meg a táncok, játékok. Tavasz lesz holnap Szlová­kia fővárosában, a Kultúra és Pihenés Parkjában. Fújjanak bár hűvös őszi szelek. Van elég bővizű, tiszta forrásunk. És van elég erőnk, tehetsé­günk, akaratunk — és lehe­tőségünk e társadalomban — ahhoz, hogy biztató tavaszt varázsoljunk belőle az őszbe, 1978-ban is. És a jövőben. BODNÄR GYULA A baráti Krakkó és Bra tisla va kapcsolatát a Városi Mu zeuntban megnyílt, sokrétű ós értékes anyagot bemutató ki állítás jelzi A több mint ezéresztendős Krakkó kelet kezeserői szóló szép rege szerint ezen a tájon vérszomjas sárkány élt egy bar láng mélyén. Ha kitört rejte kéből, megtámadta ós szétszag gatta a legszebb hajadonokat. De Krak, a bátor és ügyes if jú, egy nap agyonütötte a fe- nevadat és a Waioel nevű dóm bos-hegyes vidéken várost ala­pított, amelyet róla Krakkónak neveztek el. Az ősi város múlt­ját és jelenét grafikák, olaj- és vízfestésű képek, muzeális értékű tárgyi dokumentumok és fényképek idézik meg. A legrégibb emlék az 1493 ból való színes fametszet: Hartman Schedl Világkrónikájának il­lusztrációja Krakkó panorámá ját ábrázolja. Két 17. századi rézkarc az erdőkkel körülzárt Visztula menti mozgalmas vá­ros képe. A három részre szakított, függetlenjégét vesztett ország, festők fő motívuma a Barha- kán (a várfal kiugró védelm* része), a jellegzetes Városka­pu, a Városháza s az ennek tornyából belátott terek és ut­cák, melyeket járókelők, áru sok, lovasok népesítenek be, s feltűnnek az 1850-es tűzvész gyászos romjai is. A piktorok közül nevesebbek: Michal Sta howilcz, Alexandr Gryglewskr és Stefan Fab/anszki, A század vége felé a tárgyi valóság ki­váltotta hangulatot, a művész egyéni érzését s a plein air hatását tükrözik/ Müveiken látjuk a Wawei hatalmas, vál­tozatos tömeget. Julián Falat, León Wyczol' kowsky és még többen a hu­szadik század első évtizedében az új szemlélet, a szabadabb művészi látás révén új szép­ségeket fedeznek fel a Visztu­la hídjában, a Kinek virágárus asszonyainak csoportjában, a Salwator negyed régi házaiban. A Krakkói tér az óváros köz­pontja, Európa legnagyobb kö­zépkori tere, gótikus, rene­szánsz és barokk műemlékei­ről híres. Az itt álló múzeum őrzi a nagy történelmi festő, Jan Matejko alkotásait. Egyik kompozícióját (a Poroszok hó­dolnak Zsigtnond lengyel ki­rály előtt) sikerült megmenteni a tömeggyilkos, emberéletet és kultúrát megsemmisítő német fasiszták pusztításától. A pá­ratlan városrendezéséről neve­zetes Krakkót az UNESCO a világ építészeti emlékeinek legmagasabb kategóriájába so­rolta. Napjaink Krakkójában, amely az 1945 ös felszabadulás utáu négyszeresére nőtt, s lakosai­nak száma 600 ezer, értő és érzékeny szeretettel óvják és állítják helyre a lerombolt tör­ténelmi emlékeket. De az új szellemű, előrepillanfó Krakkó dolgozói nagy kiterjedésű, bé­kés otthont nyú|tó városnegye­deket építenek. Ezt a dinami­kusan lüktető új várost a hat­vanas, hetvenes években a festők ecsetjükre veszik. Nap­sütötte felhők alatt ragyogó színekben tündöklik a Park, az éjszakai Olsa negyed óriás háztömbjeinek ablakszemeiből szelíd fény árad. Műszaki ko­runk jelképe, a televíziós to­rony és a Lenin Vasmű is elénk tárul. Dokumentumértékűek a hatalmas fényképek, amelyek a megújított régi Krakkót, s az új sokemeletes házat, a Wa- vel aljában épült, zöldövezet­ben gazdag lakótelepeket és a Sportstadiont ábrázolják, meg a wieliczkai sóbánya föld­alatti múzeumát. A színvonalas, ötletes falra­gaszok modern fogalmazásban, ragyogó színétekéi érzékeltetik Krakkó tornyait, és emlékez­tetnek kulturális ünnepségekre, amelyeknek egyike a Bratisla­vai nap. A régi. fejlett krakkói ötvös­művészetet dicséri a 16. szá­zadi Vadászegylet berzenkedő ezüst kakasa, a városbíró és a különböző céhek művészi jo­garai, buzogányai és ezüstlán­cai. A 19. századi ampir stí­lust ezüst asztali edények, nö­vényi ornamentikájú fedeles ezüstkelyhek képviselik. A mai Krakkó gazdasági és iparművészeti szintjét jellemzik a harmonikus vonalú, szép, egyszerű, simán kezelt ezüst­tálak, boros- és likőröskészle- tek, serlegek és vázák. Divat- ékszereiknek a hazai arany­művesek hagyománya és a nép­művészet a sugalmazói. A sze­líd fényű, vagy oxidált ezüst­ből formált, gyakran filigrán technikájú, korálokkal, külön­féle árnyalatú borostyánnal, féldrágakövekkel, gyöngyökkel ékes melltűk, függők, karkötők és gyűrűk változatos és ízléses együttese nem csupán a nőket gyönyörködtetik. BÁRKÁNY JENÓNÉ Konród József Pontosabban: mivel foglalko­zom, mit olvasok, min gondol­kodom, min tűnődöm, mi dühít, mi örvendeztet — mivel töltöm az időt? Á gondjaim ilyenek vagy olyanok, leginkább színházunk sorsához kötődnek, s ha olykor szorongás, sőt félelem kíséri jelenlétüket, a közeledő vagy éppen folyó játék öröme fel­oldja a szorongást. Olyan sze­rencsés helyzetben lehetek, amelyben munkámat sohasem érzem kényszernek. Hogyan is érezhetném, hiszen munkám lé­nyege a játék. Ez a játék ugyan a valósághoz kötődik, de ala­kítja, változtatja, színezi azt. Persze, gondból van elég, köztük olyanok is, amelyeket a színház megalakulása óta sem tudunk mindenki megelégedésé­re megoldani. Tájelőadásainkra gondolok, hiszen minden örö­münk, bánatunk a tájjal kap­csolatos, akár a táj embereiről, akár a táj lehetőségeiről van szó. Itthoni, komáromi előadá­sainkkal az illúziókeltő kőszín­házi igények kielégítését céloz­zuk. Vidéken korlátozottak a fel­tételek, amin úgy szeretnék segíteni, hogy változtatunk vi­déki előadásaink merevnek tűnő elemein,* lényegesen szorosabb­ra fűzzük kapcsolatainkat a művelődési házak vezetőivel, a CSEMADOK alapszervezeteivel és az ifjúsági klubokkal. A kö­zeljövő legfontosabb feladatai közé sorolom a hazai szerzők bemutatóinak minőségi javítá­sát, az utánpótlás képzését, a rendezőhiányból adódó problé­máink megoldását és színházi propagandánk népművelői jel­legének fejlesztését. Persze, szeretnénk, ha az új színház* ban, melynek építése már meg­kezdődött, minden tekintetben reprezentatív kerete lenne munkánknak, és valóra válhat­nának régi álmaink. Többek között az, hogy minden bemu­tatónk nemzetiségi kultúránk ünnepe legyen. Szórakoztató és izgalmas já­téknak tartom azokat a drama­turgiai és rendezési előkészüle­teket, melyek kortárs szerzőink új darabjaihoz kapcsolódnak. Ilyen Rácz Olivér „Alom Tiva­dar hadparancsau című regé­nyének színpadi adaptációja. Vészi Endre Szuper hallás című groteszk játéka, melynek ren­dezésére a győri színháztól kaptam meghívást. Ezek a mű­vek már úgy készülnek, hogy eleve számolunk a korszerű színpad sajátos igényeivel, az­zal, hogy az irodalmi értéken túlmenően minél nagyobb lehe­tőséget adjunk a színházi ábrá­zolásnak, a színházi kifejező­eszközök változatos alkalmazá­sának. A műsortervünkben meghir­detett Mikszáth Kálmán A be­szélő köntös című regényéből készült vígjátéknak is én le­szek a rendezője. Az előadást a gombaszögi nagy térség mére­teihez szabjuk, ami azt jelenti, hogy nem nélkülözheti majd a látványosságot, a színes forga­tagot. Legkedvesebb munkáim közé sorolom klasszikusaink színpadra állítását, legyen az dráma, regény vagy novella. Persze, mindig úgy, hogy tar­talmukban és formájukban ezek az előadások minél jobban megfeleljenek a jelen igényei­nek. üli 1978. X. 27. 6 Hagyományőrzők (Gyökeres György felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom