Új Szó, 1978. szeptember (31. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-01 / 241. szám, péntek
Van- e örömük a dalból Buzitán? Ez évben a szokottnál jóval több cikik látott napvilágot napilapunkban és hetilapjainkban énekkari mozgalmunk helyzetéről és problémáiról. Igaz, termékeny évünk volt, hiszen ez évben immár negyedszer rendezték meg Galántán énnekkaraiwk országos seregszemléjét — első ízben versenyszerűen, ami nemcsak az érettségnek, hanem az önbizalomnak is jele —, a Kodály-na- pokat. Az eddig megjelent írá- soik alapján remélem, hogy azok, akik mostanában toll végre veszik énnekaraink dolgait, az eddigiektől is alaposabban, mélyebben igyekeznek kritikát gyakorolni. Merem ezt állítani azért is, mert a közelmúltban olvastam Jarábik Imre, dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) karnagy cikkét az Oj Szó vasárnapi számában. Ennek kapcsán elmondanék néhány dolgot. Köztudott, hogy vannak az embernek megérzései, sejtései, és vannak dolgok, amelyek a napnál is világosabbak. Ilyen például az, hogy énekkaraink legtöbbjének — mint azt jarábik is írja — nincs meg a töretlen fejlődéshez szükséges feltétele. Az általam vezényelt buzitai énekkarnak sincsenek. Példának hadd említsem, hogy négyéves tevékenységem alatt mi mindent kellett megcsinálnom, ami nem az én, azaz, nem a karnagy dolga volt. Azért merem elmondani, mer ez nem csupán reám, hanem szinte valamennyi karnagyunkra vonatkoztatható. Először is, tagokat kellett keresnem a már meglé vő énekkar számára; másodszor, kották után kellett kutatnom, mert nálunk a Népművelési Intézet kevés kottát ad közre, s harmadszor, ami ugyancsak megviseli uz ember idegállapotát, dönteni kellett afelől, ki vállalja az énekkart: a CSEMADOK helyi szervezete vagy a művelődési ház. S azután, hogy megszületett a salamoni döntés, hogy mindkettő, rá kellett döbbennünk, hogy egyik sem tekintette szívügyéneik a támogatást. A gondok és a problémák tovább szaporíthatök, de hadd említsem a legfőbbet, éspedig azt, hogy felettes szervünk, a CSEMADOK kassai (Košice) járási bizottsága részéről nem látom biztosítottnak az anyagi támogatást, ós fellépési lehetőségeink szaporítását. Vagyis a szövetség, amelynek égisze alatt működünk, és eszmei mondanivalóját magunkénak tudjuk, — a már említett Ko- dály-napokon és a kerületi énekkari találkozókon 'kívül — ezen a tájon nem rendez rendszeres járási énekkari találkozókat. Tudom, ezen a vidéken viszonylag kevés az énekkar; akkor viszont hasznosnak tartanám, ha több járásból összevonnák az énekkarokat különféle körzeti találkozókra. Ami az anyagi támogatást illeti, arról csak hírből hallottunk. Négy év alatt egyetlen fillért sem kaptunk. Hasonló problémák sokfelé fölmerülnek. Mivel központilag nincs olyan szerv, amely az énekkarok irányításával, különféle kisebb-nagyobb versenyek megszervezésével volna megbízva, a fent vázoltak általánosíthatlak. Buzita (Buzica) mintegy ezerkétszáz lakosú központi község a kassai (Kosice) járásban. A lakosság mintegy kilencven százaléka magyar nemzetiségű, csakúgy, mint a körülötte fekvő kisközségekben. Van művelődési házunk és folyamatban van egy modern, nagy művelődési otthon építése. Szellemi élet viszont csak látszatra van, az is főleg a CSEMADOK helyi szervezetének jóvoltából. 1974-ben néhány lelkes vezetőségi tag kezdeményezésére elhatároztuk, hogy énekkart szervezünk, amit nem kis fáradtság révén sikerült is elérni. 1974. december 4-től folyó év június 18-ig harminchét fellépésünk volt, ami rettenetesen kevés. Az énekkar átlaglétszáma 45, sajnos azonban, az utóbbi időben kevesebb harmincnál. A fent említett problémák, s azok szövődményei is közrejátszottak abban, hogy ennyi idő alatt nem sikerült kellő létszámú ütőképes csoportot létrehoznunk. Négy év alatt negyvennégy (44!) személy vált ki különböző okok miatt az énekkarból. Sajnos, felfelé ívelő fejlődésünk most megakadt. Nagyon mélyről kellene újrakezdeni, ha volna kivel. Helyzetünket csak nehezíti a fluktuáció. A próbákon hat- van-hetven százalékos a megjelenés. Egyre nehezebb új számokat betanulni, egyre jobban érződik a magárahagya- tottság, a kedvetlenség. Sokan érzik, nem más ez, mint szélmalomharc. Igaz, a közömbös szemlélők így fogalmaznak „nálunk az énekkar nem talált termőtalajra“. Persze, eddigi négy évünk bizonyítja, ezeknek nincs igazuk. Jarábik Imre is kérdezi, miért nem kapnak több társadalmi megbecsülést azok, akik ezt az önfeláldozó tevékenységet folytatják. Mint minden köz ségben, a miénkben is sok társadalmi szervezet működik Igaz, a CSEMADOK helyi szervezete az, amely a kulturális munkából az oroszlánrészt ma gára vállalja. Képes erre egyedül? Aligha. Szerintem egy énekkarnak, hogy taglétszámát állandósítani tudja, a tömegszervezetek egyesített munkájára volna szüksége, hogy a helyi művelődési ház vezetésével mozgalomszerűvé fokozhas síi nemes tevékenységét. Én is csak azt tudom mondani, amit Jarábik Imre; ne csak akkor fi gyeljünk fel az énekkar munkájára, amikor egy-egy ünnepélyen énekelnie kell, hanem akkor is, amikor vajúdik, amikor azon fáradozik, hogy megmaradjon. Ehhez, persze, mindenki — vezetek, illetékesek és tisztség nélküliek — részéről példamutatás kell. Mond hatnám azt is: kiállás a dal és az éneklők mellett. Nálunk a karnagy az ének kar mindenese: menedzser, vezető, énekes, fényképész, szál lásszerző stb. Fizetett népművelők kellenének ezekre a munkákra, mint ahogy például a dunaszerdahelyi járásban vannak. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz a helyzete annak a karvezetőnek, akire a művészi-szakmai munkán kívül eny- nyi szervezési feladat hárul. S lw ráadásul ezért a munkájáért sem erkölcsi, sem anyagi támogatást nem élvez, nem csoda, ha kicsit kedvszegetten otthagyják énekesei. Befejezésül hadd említsem Katona József ide illő szavait: „Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és elhallgat.“ Erre figyelmeztet Jarábik Imre írásá- van az Űj Szó is; s remélem, reagálásommal én Is segítek valamit a buzitai — s a többi liasonló gonddal küszködő — énekkar helyzetén. Hogy, mint azt sokan kívánják, öröm is fakadjon a dalból. SCHREIHER ISTVÁN a buzitai vegyen kar karnagya C sou fang, a Kínnal Nép köztársaság kul turális miniszterhelyettese, nemrég be szédet mondott egy irodalmi és művészeti kérdésekkel foglalkozó konferenciám, s ennek során a művészi értelmiség képviselői előtt kijelentette: a „Virágozzon >záz virág“ és „A száz iskola vetélkedese“ ja kultúra és a tudomány fef lődésérői van szőj elveket csu Mao Ce-tung több ízben lenézően, elítélően nyilatkozott a történelmi témájú darabokról, amelyek igen népszerűek a kínai nézők körében és a hagyományos repertoár túlnyomó részét alkották. A „kulturális forradalom“ legelején különleges intézkedést adott ki, amely arra irányul, hogy ezekéit t műveket törölni kell az Nem virágzik egy virág sem Színházi élet Kínában pán Mao Cetung „hat krite riumának“ keretében engedé lyezik majd. Ezek a Mao Ce-tung féle kritériumok az irodalmat és a művészetet a pekingi vezetőség politikájához képest. függő, alárendelt helyzetibe juttatják. Külöaiösen kártékony hatással voltak Mao Ce-tung „eszméi“ a kínai színházra. Az általános „egyenlősdr, a színpadi műveknek a „vezető körökbena jóváhagyott, egyetlen sablonhoz való Igazítás logikus és a hatóságok által „beprogramozott“ eredményre vezetett: a drámaírók, a rendezők, a színészek művészi kezdeményezése meg* bénult, a színházi dolgozók el veszítették azt a lehetőséget, hogy alkotó tevékenységük során felvessék a jelenlegi kínai társadalom időszerű kérdéseit, az igazsághoz híven ábrázolják ne csak a pozitív mozzanatokat, hanem a társadalmi valóság negatív oldalait is. A pekingi vezetők a kínai színház számára saját dicshiin- nuszköllőjüknek, a konjunkturális, politikai és ideológiai jelszavak, irányelvek és kampányok ábrázolójának szerepét szánták Mao Ce-tung és bizalmasai a „kulturális forrada- lom“ idején éppen ezért akarták eltávolítani a színpadról (és e téren sajnos „sikert értek el“f a hagyományos kínai darabokat. A formák és a témák változatosságát, amely a kínai színház fejlődését áz ötvenes és a hatvanas években jellemezte, a pekingi opera műfajához tartozó előadásokra^ sőt alig egy tucatnyi műre korlátozták. BESZÉDES SZAMOK Szocialista oktatásunk fejlődéséről Nagy gondot fordítottunk 1969 után az ifjúság marxista—leninista szellemben való nevelésére. Az iskola ismét eleget tett alapvető, a párt által kitűzött feladatainak, a szocialista társadalom szükségleteinek. Az 1969—1977-es időszakban bővült az oktatási intézmények hálózata. A korábbihoz képest több gyermek számára vált lehetővé az iskolai étkeztetés, többen kaptak szállást diákotthonokban. Az említett időszakban 1043 új óvoda épült, s ez lehetővé tette, hogy újabb 208 500 gyermek részesüljön óvodai gondoskodásban. Az óvodákba elsősorban a dolgozó anyák gyermekeit vették fel; 1977-ben az óvodások 93,3 százalékának anyja volt munkaviszonyban 1968-ban ez az arány csupán 89,9 százalék volt. 1977-ben már 580 000 gyermek járt óvodába. A múlt tanévben 1 883 700 tanuló járt alapiskolába. A napközi otthonokat és ifjúsági klubokat látogató gyermekek száma 57,6 százalékkal emelkedett, az iskolai étkeztetésben részesülő tanulók száma 1 800 000 volt, ami az 1968 évihez képest 760 000-rel több. Az utóbbi években új típusú, négyosztályos, érettségivel végződő szaktanintézetek létesültek. 1976-tól már az alapiskolák nyolcadik osztályosai is pályát választhatnak. Megkezdtük a csehszlovák oktatási rendszer új tervezetének bevezetését. Ennek értelmében az alapiskolák alsó és felső tagozata nyitott oktatási rendszer, s erre szervesen épülnek a középiskolák. A nyolcosztályos alapiskola elvégzése után a jövőben a tanulók valamilyen középiskolában — szakmunkásképző intézetben, gimnáziumban vagy szakközépiskolában — folytathatják tanulmányaikat. Az 1983—84-es tanévben az alapiskolák összes osztálya áttér az új koncepció szerinti oktatásra. Minden harmadik közép- iskolás felsőoktatási intézményben folytatja tanulmányait. 1969 után a felsőoktatási intézményekben előtérbe került a hallgatók kommunista nevelésének kérdése. Az 1969—1977-es években a felsőoktatási intézmények hallgatóinak száma 34 százalékkal emelkedett, a levelező hallgatók száma pedig 22,6 százalékkal. A múlt tanévben a főiskolákon és az egyetemeken 134 252 diák tanult, ennek 42 szlázaléka nő volt. A felsőoktatási intézményekben és a középiskolákban tanuló diákoknak több mint a fele munkás- és paraszt származású. Míg 1969- ben a hallgatóknak csak 31,4 százaléka származott ilyen családokból, 1977-ben részarányuk megkétszereződött, azaz elérte a 63,3 százalékot. A főiskolások és egyetemisták számának gyarapodása megkövetelte a __ diákszállások befogadóképességének növelését is. 1977-ben — az 1968-as évhez képest — 15 600-zal nőtt a kqllé- giumokban elhelyezett hallgatók száma, s így elérte a 78 900-at. Ez idő alatt 49 400- ról 64 200-ra emelkedett az ösztöndíjas főiskolai hallgatók száma. Oktatásügyünk fejlődése kedvezően visszatükröződött a lakosság műveltségi szintjében is. Míg 1968-ban 10 000 lakosra 194 középkáder és 94 főiskolai képesítéssel rendelkező egyén jutott, addig 1977-ben a középiskolai végzettségű egyének száma elérte a 210-et, a főiskolai és egyetemi képe- sítésűeké pedig a 117-et. Csehszlovákia Kommunista Pártjának jelenlegi oktatás- politikája abból az alapelvből indul ki, hogy az ifjúság, valamint a felnőttek művelődése a szocialista társadalomban a forradalmi változások szerves része, melyek szilárdítják és fejlesztik a szocialista államot, gyarapítják a szocialista gazdaságot, formálják az új társadalmi kapcsolatokat, fejlesztik a szocialista kultúrát és hozzájárulnak a szocialista ember formálásához. ország színtársulatainak műsortervéből . A nemzeti örökség ilyen nihilista kezelését azonban nem helyeselték a színházi dolgozók és a nézők, akik Kína hbsszú története során a múltból me. rítettek tanúlságot és sok dolgot találtak benne. A Kínai Kommunista Párt volt elnöka és a „négyek bandájáéhoz tartozó segítőtársai azonban a történelmi témájú darabokat agitációs célú művekkel cserélték fel, amelyek Mao Ce-tung „eszméit“ hirdették, s az ő rendszerét és a vezér személyi kultuszát szentesítették. Csupán az ilyen — tisztesség ne essék szólván — „művészet“ felelt meg Mao Ce-tungnak és elvbarátainak. A „kulturális forradalom“ évei alatt a maoista „mintaképek“ monopolizálták az Összes kínai színházat, és ez voK a kínai nép számára hozzáférhető, egyetlen látvá- n yosság. A mai Kínáiban, a „négyek bandája“ elítélésének nagyméretű kampánya ellenére, kevés a változás a kínai színházi élet nyomorúságos helyzetében. A kínai sajtó manapság váltig magasztalja a „Csao jan- gou“ című darabot. Jellemző körülmény, hogy a színdarab fő hősnője, Vang Csen-huan, mint az iker, úgy hasonlít azoknak a színpadi műveknek a hőseire, amelyeket a „négyek bandájának“ leleplezése előtt adtak elő. Az új műről szóló dicsérő kritikák érdemként emelik ki aizt, hogy a „darab hősnője az iskola elvégzése után nem volt hajlandó főiskolán továbbtanulni. Mao elnök felhívására válaszolva, úgy döntött, hogy falura költözik.“ Ettől a műtől lényegében alig különböznek a kínai sajtó által pozitívan értékelt olyan színpadi alkotások, mint „A lepke elválaszthatatlan a virágtól“, „Az őrt álló katona* a „Költemény a vörös szívről", a „Rikkancs fiú“. Az első két mű Mao Ce tungnak és bölcsességének magasztalása, a másik kettő közvetlenül Csou en-laj életének eseményeivel foglalkozik, de ezek is azt a gondolatot hangsúlyozzák, hogy a főhős egész életében Mao elnök „irányvonalának* tisztaságáért harcolt, az ô „eszméit“ védelmezte. Ily módon a színművek segítségével hirdetett eszmények a mai Kínában ugyanazok, mint régen. A kínai színpad — mint ez a „kulturális forradalom“ éveiben is volt — változatlanul Mao Ce-tung „eszméinek“ hatalmában van. És a műsorterv némi mennyiségi bővítése nem tudja jóvátenni azt a kárt, amelyet azok a népellenes „eszmények“ és elvek okoznak, amelyeket a kínai színpadon játszott darabok hangoztatnak. Az új művek éppúgy az égig magasztalják a Mao Ce-tung „eszméi* iránti hűséget, az uralkodó katonai-bürokratikus rendszer irányában tanúsított lojalitást, azt a készséget, hogy vakon, gondolkodás nélkül teljesítsék annak minden parancsát, valamint a szükségtelen aszket izmust, az antihu- mánus önfeláldozást. Ameddig Mao Ce-tung „eszméi“ szolgálnak elméleti vezérfonálul az irodalom és a művésziét számára addig a kínai színház, akárcsak az egész kulturális élet, nem tud kilábalni a huzamos válságból. VLAGYIMIR GRISIN IX. 1.
