Új Szó, 1978. szeptember (31. évfolyam, 241-270. szám)
1978-09-04 / 244. szám, hétfő
Geller! Andor Endre GEORGI, A BORBÉLY A kis borbélyüzletbe® lappang a fény. Megnő, amikor a lámpa levegőt kap; megijed, összehúzza magát, amikor nem mozdul se a szél, se az ember. A borbélymester — köpcös, puffadt, iszákos ember — nagyot sóhajt. — Romlás, romlás — mondja. — Mit mondasz? — kérdezi a felesége, s maga elé nyújtja a karjait tapogatva. Vak, hat éve, hogy nem iát semmit. Olyan, mint egy nagy halom rongy az asszony, de szája van, orra, s bonne még a két vak, hideg szeme. A borbély, Georgi nem fele) neki. Annyiba se veszlek, mint egy legyet — gondolja haraggal. — Eh, eleget ugráltál a szivemen — duzzogja —, amikor még kacérkodni tudtál. Most kushadj, örülj, hogy enni adok neked. Ki vagy te? Vak asszony, koldus. Elengedlek. s átmegy rajtad a kocsi. — Romlás, romlás — suttogja hangosabban, s kitép egy szál szőrt a füle mögül. — Sírsz? — mordul hirtelen az asszonyra — hát sírj csak. Te, tee ... jóféle. — Ki látott már vakot sírni? — méltatlankodik Georgi. S hiába, legszívesebben csak az jön vissza a fejébe, hogy — romlás, romlás. Egyszer missziós gyűlésen volt. Esett a hó, jött a karácsony, bement egy fülledt szobába, és ott az emelvényen állt egy nyugalma* zott ezredes. Georgi bement, hogy tisztuljon, javuljon. Ne kívánja, hogy Domoszlovi kitörje a lábát; hogy Békicset rajta érje a rendőri biztos: nincs fertőtlenítő szere az edényében; hogy Gombár húszszor használ egy állkendőt, s a Szipánál, uram bocsáss, a saját hajában is nyüzsögnek a tetűk. Pár imaszót akar mondani; azt hitte, csengetnek majd, s felmutatják az ostyát. Ehelyett az ezredes elkezdte őt s a többi jelenlevőt szidni. Az ezredesnek nehezen járt a lélegzete, s minél jobban kiabált, annál rosszabbul érezte magát. S amint itt fulladozott, kiabált, mintha az utolsó óráját élné. S épp azért viszoly- gós is volt minden szava ..., hogy a szegénység gyalázatossá változott... az ember nem nyelhet le egy falatot se... kinézik, éhes farkasszemmel... lopnak, bujálkodnak . .. káromkodnak ... — piha — s az ezredes megrázta a két csontos öklét —, ámde megver a Sátán titeket, jön — mondta —, a fületekbe tüzet gyújt, a szívetekre viperát eriszt — majd a hadastyán nem győzte tovább a kiabálást, s a szemét szomorúan a földre szegezve, így szólt még: — Romlás, romlás. Azóta Georgi folyvást ismétli ezt. Ezzel mintha el tudná mondani az egész életét. Dühödten néz a feleségére: ez, ez a banya az oka mindennek. — Mondd csak, Jozefa, nem udvaroltam én a Kürgács leányának? Erre felelj! — Udvaroltál — bólintja engedelmesen az asszony. — Szép lány volt, szűz, igaz vagy nem? — Szép lány volt, szűz, úgy amint mondod, apuska. — Gúnyolsz? — Nem gúnyollak, apuska — elhallgat, s megtörten mondja — ládd. de én vak vagyok. — Mit mondott nékem a Kürgács — folytatja a borbélymester. — Imhol van tizenkét pár lovam. Imhol van tizenkét kocsisom. Jó, ne légy fuvaros, légy borbély. Veszek neked széket, tükröt, miegymást. Jó, maradj a szakmádnál Ha kell, hát ustorral behajtom hozzád a kocsisaimat vendégnek. — S ki volt a te apád, Jozefa? Mint a bolha. Ugrálós, hencegős, iszákos, hazug. Elverte anyádat, megcsalta a barátait, s a végén karácsonykor is lopott. Még szerencse, hogy felakasztotta magát. Hát Ide keveredtem én. — Azt mondd meg, el akartalak én venni téged? Szólj! Milyen volt az inged, mondd? A vak asszony egészen nyugtalan lesz: — No bánts — s a falat tapogatja. Georginák hirtelen megcsillan a szeme, belenéz az estébe: — Elhallgass — mondja —, jön valaki — a hangja susogó lesz —, nagyúr, köpenyes, Kinyitja az ajtót, s a csengő csilien. Aztán megfordítja a borbélyszéket a levegőnek. — De rég nem láttam ura- Ságodat — mondja hízelkedve, s kendót bont. A vak asszony az orrával szimatolja: ki lehet az, aki bejött, s miért nem mukkan. á»ony — szí neki megmondanom? A borbély úgy tesz, mintha * halálnak súgná: — Halál — susogja —, meg kell-o egy ilyen boldogultnak mondani: mikor csalt meg utoljára? S mintha hallaná a haláltól, ráförmed a vak nőre: — Okvetlenül. — Engedj letérdelnem — nyögi az asszony —, úgy köny- nyebben megy. Lereszkedik a földre, mellére, hajtja a fejét, nagyot sóhajt: — Ó, itt a halálom. — Kivel? — ordítja a borbély. — Nem tudom. Igazán nem tudhatom. Jött és elment. — Miért nem szóltál nékem akkor? — ordítja a felszarvazott. — Nem tudom — siránkozik a szegény asszony —, nem tudom. Jött és elment. Isjo U 'O L. 4-> N (/) D O-D <fí O 'O CL o — Hogyhogy erre tetszik járni? Hallom, hogyne hallanám. Hja, sok a dolga nagyságodnak. Megy, s a szíjon fenni kezdi a borotváját. — Oszt a kocsi már mind tele van? — kezdi újra. Az asszonya kész nyugtalanság. Csak merné megkérdezni: ki ül a székben — oldalt előrehegyezi a fülét: hátha ő is hallaná a nagyságos beszédét. De most az ura is susog, majd odalép hozzá, s megfogja keményen a csuklóját: — Ide figyelj, Jozefa, itt van ő, eljött érted. Visz. — Kicsoda? — kérdezte az asszony. A borbély odahajolt hozzá: — A halál — súgta néki. — Eressz, Mátyás — rémüldözik az asszony. — Itt van ő, beszélj, mi a bűnöd, aztán menj, elvisz a nagyságos úr. — Ne cifrázd. Mondd meg a nagyságos úrnak ... mikor csaltál meg utoljára? — Muszáj — nyögi az asz++ tenem ... Nem kiálthattam neked a kocsmáig ... — Ügy beszél, mintha már akkor is vak lett volna. — És szeretted? — Szeretted? szép volt? megcsókolt? — kérdezte volna még a borbély ólálkodó szemmel, vagy talán kérdezte is ... de aztán mást gondolt, s azt mondta neki: — Beleszöl zárva reggelig — mert azt gondolta: elvágjam a nyakad? megfojtsalak? üljek miattad? Soha! — Bezárlak — mondja neki —, bezárom az ajtót, ablakot, itt maradsz reggelig, s csináljon veled, amit akar a halál. Hová megyek? eliszom a késemet! Becsapja a műhelyajtót, rázárja az asszonyra. Valami kis vidámság is van benne azért, hogy ivók és kártyások közé kerül hamarosan... Ez az ígéret. De mi a valóság? Az égre néz, amely oly mérhetetlenül sötét és magas; s hirtelen valami összeszorítja a borbélymester szívét. „Romlás, romlás“ — motyogja maga elé, és befordul a sarkon. MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL Ivan Miroslav Ambruš Még egyszer Még egyszer legyek behavazott hegycsúcs a szemben hó a szájban hó mindenütt csak fehér hó Még egyszer legyek mindaz ami kezdettől fogva voltam Ondrej Štefonko Csendélet A magány egyedül van önmagával. Kurta beszéd, virág nélkül, harmat nélkül. Gsak a csendnél hűvösebb fény hallgat a teleírt esttel. TÓTH LASZLÚ, fordításai BAKARE GBADAMOSI* Szájalásnak szó az orvossága Az Irandwuwo — „jólesik ránézni“ — nevű városban élt egyszer egy nyugtalan ember, aki megszokta, hogy összevissza jár a szája. Valahányszor valami csibészség történt, s ő nem tudta, miféle kéz vagy miféle száj volt az elkövetőle, gondolkodás nélkül rávágta, hogy t volt a tettes. így aztán az emberek elnevezték ,,Elanu- oberé“-nek, ami annyit tesz, mint „éles nyelvű“. Namármost, egy szép napon hallottuk, hogy valaki elcsábította a király egyik feleségét, és az egész királyi háztartás a feje tetején áll. És mit gondoltok, mit csinált Ela- nu-obere? Bement a palotába, és szószátyüran elmondta a palotabelieknek, ő főzte ki a tervet, hogy a király feleségét elcsábítsák. Az apja meg az anyja rászóltak, ne hurcolja körbe a bolondságait, de lepergett róla, mint gabonaszem a tökhéjpalackról! Azt mondta nekik: — Semmi se lesz belőle. Aki nem tör magának yamot, ne izgassa magát, van-e bors a levesében. Hamarosan mégis „te rám nézel, én visszanézek“-história lett a dologból. Röviden szólva, Eianu-oberét bíróság elé állították, buta locsogás bűnében marasztalták el, és egy font pénzbüntetésre ítélték. Elanu-obere nem tudott fizetni, vagyis ehelyett lecsukták. Akkor lecsüggesztette a fejét, akár a beteg kecske, és odaosont a gond, és a karjában ringatta gyermekét. De akkor odajött egy jóravaló parasztember, aki azt mondta, kölcsönadja azt a pénzt, ha Elanu-obere négy napig dolgozik a földjén. És akkor mindenki úgy gondolta, Elanu-obere majd okul a büntetésből. De nem számoltak azzal, hogy a szája mire képes. A parasztember és Elanu-obere másnap reggel korán elindult a földre. Kisvártatva hallják, hogy valami állatféle zörög a bozótban. — Nahát — mondta Elanu-obere —, egy ló legelészik ottan, és a bal szemére vak. — Helyben vagyunk, gondolta a parasztember, már megint jönnek a sületlenségek — nincsen olyan orr, amelyik a formáját változtassa. És így szólt Elanu-oberéhez: — Nem hiszem egy szavadat se. De ha igaz, amit beszélsz, akkor öt shillinget elengedek az adósságodból; ám ha tévedtél, akkor egy nappal tovább kell dolgoznod a fizetségért. És egyszer csak elébük toppant az állat, és hiszitek vagy sem, egy ló volt az állat, és a bal szemére vak volt. Elanu- obere örvendezett, hogy csökkent az adóssága, és mende- géltek tovább. Nevetett magában Elanu- obere, ahogy ott mendegéltek — nem mondta meg a paraszt- embernek, hogy előzőleg mangó formájú lóoitromot látott. és azt is észrevette, liogy a fű csak az út jobb oldalán van kitépdesve. Amikor odaértek a paraszt- ember földjére, dolgozgattak valamit, aztán leültek enni. Tömték a gyomrukat, a parasztember elégedetten felsóhajtott, Elanu-obere meg azt mondta: — Jól tudom, mit forgatsz a fejedben, mikor így felsóhajtsz. — Most aztán végre megfogom a fickót, gondolta a parasztember, mert még ha kitalálja is gondolatomat, mindig rávághatom az ellenkezőjét. S ezzel újra elégedetten felsóhajtott. Elanu-obere nyomban azt mondta, hogy érti ennek a második sóhajnak a jelentését is. A parasztember csak nevetgélt magában, és azt gondolta: lisztes orrú majomnak mindig fehér az orra, Elanu-oberének mindig buta a szája. Ezzel pipára gyújtott, és felsóhajtott harmadszor is. Elanu-obere pedig kijelentette, hogy még erről a harmadik sóhajról is pontosan tudja, mit jelent. Szó szót követett, és Elanu-obere azt ajánlotta, vigyék a dolgot a király elé. A parasztember beleegyezett; bolondul elfelejtette, hogy veszélyes dolog éjfélkor locsogó emberrel birkózni. Mert ha a locsogó ember alulmarad, később akkor is azt fogja mondani. hogy 6 maradt felül. Amikor a király előtt álltak, Elanu-obere azt kérte, gyűljön össze az egész királyi család, hogy mondókájának mindenki fültanúja lehessen. S amikor mindannyian együtt voltak, Elanu-obere így szólt a parasztemberhez: — A legelső gondolatod ez volt: adjon a hatalmas Isten hosszú életet a királvnak. A második gondolatod ez volt: adja Isten, hogy a király után az örököse uralkodjék. A harmadik gondolatod ez volt: vajha ezt a királyi házat ne követné másik, mindaddig, míg csak fennáll a város. — A király és egész családja és a törzsfőnökök pedig nyomban így kiáltottak: — Ügy legyen, úgy legyen, úgy legyen! — S a szegény öreg parasztember összeszorította az ajkát, és visszhangozta: — Ügy legyen, úgy legyen, úgy legyen. Igy aztán Elanu-oberét fölmentették a vád alól, és elengedték a tartozását. A szája, ami bajt hozott rá. megint csak kibeszélte a bajból. Barátom, azért mégiscsak bölcsebb, ha te nem nyitod olyan nagyon szélesre a szádat. Vagy biztos vagy benne, hogy mindig olyan jókat mondasz majd. mint Elanu-obere? Gergely Agnes fordítása * BAKARE GBADAMOSI a joruba törzsből származó haladó nigériai Író. Michal Babinka Tavak ünnepe Oly visszavonhatatlau csöndben ereszkedik a nyugalom édességtől ernyedt váltamra az augusztusi tavak fenekére lm a zuzmók jöttek el szerelmet vallani a kőnek s vele nyugodni majd a fagyoktól s hófergetogtől pompás sírban Furcsa a dalok töltete remete mód húzódnak be meg nem álmodott álmainkba a sírás érzékeiből s a gyökér jóakaratú lázongásából megépített rejtekekbe A néma dalok furcsa konoksága Nevenincs éjszakákon szöknek szárba emlékül a Napnak s az eljövendő vétkeknek Ily kérlelon s ködöknek módján ereszkednek alá az elfelejtett esték dalai a nyugtalan folyó partjain s jelvénytelenek a dalok hogy mohón engedhessünk nekik ahogy a harmat s a fák felkiáltójelei hálásan és örökre átengedik magukat az arra ténfergő halálnak KONCSOL LÁSZLÓ, fordítása 1978. IX. 4.
