Új Szó, 1978. szeptember (31. évfolyam, 241-270. szám)

1978-09-18 / 258. szám, hétfő

SIEGFRIED LENZ

Az éjszakai portás végigsimított a fogalmazványon lerágott kürmű ujjaival, sajnálkozva vállat vont, s amint l>alra fordult, egyenruhájának szövete hónaljban veszélyesen megfeszült.

— Ez az egyetlen lehetőség — mondta. — Ilyen későn sehol sumi talál már egyágyas szobát. Természetesen érdeklődhet más szállodában is. De már most megmondom, ha nem sikerül önnek eredményi elérnie és visz- szajön, sajnos nem leszünk abban a helyzetben, hogy szolgálatára álljunk. Mert a kétágyas szobában levő szabad ágy, amit Ön — nem tudom, mi óikból

— nem akar elfogadni, addigra talál majd magának egy Páradt embert.

— Helyes — mondta Schwamm —, elfogadom. De remélem, megérti, hogy tudni szeretném, kivel kell megosztanom a szobát; nem elővigyázatosságból kérdem, határozottan nem, mert nincs mitől félnem. Partnerem — hiszen valaki, akivel az ember egy éjszakát tölt el, csaknem partnernek nevezhető

— itt van már?

— Igen. Itt van, és alszik.

— Alszik — ismételte Schwamm. Kért egy bejelentőlapot, kitöltötte, majd visszanyújtotta az éjszakai portásnak; és felment. Schwamm önkéntelenül meglassította lépteit, és visszafojtotta lélegzetét amikor a megnevezett számú szoba ajtaját megpillantotta, abban a reményben, hogy esetleg meghallhatja aa idegen által okozott neszeket, majd lehajolt a kulcslyukhoz. A szobában sötét volt. Ebben a pillanatban meghatotta, hogy valaki mássza a lépcsőket. Most kellett cselekednie. Természetesen elmehetett volna, mitnha csak tévedésből jánkál- na a folyosón. A másik lehetőség: belép a szobába, ahova hivatalosan bejelentkezett, és ahol az egyik ágyban egy férfi éppen alszik.

Schwamm lenyomta a kilincset. Aztán újra becsukta az ajtót, és nyitott tenyérrel tapogatózdott, a villanykapcsolót kereste. De hirtelen abbahagyta: maga mellett — és azonnal rádöbbent, hogy arrafelé kell lenniük az ágyaknak — valaki sötét árnyalatú, energikus hangon megszólalt.

— Hagyja abba! Kérem, ne gyújtson villanyt. Nagy szívességet tenne nekem, ha a szobában sötét maradna.

— ön várt rám? — kérdezte Schwamm ijedten, de nem kapott választ. Ehelyett az idegen azt mondta:

— Vigyázzon, nehogy megbotoljon a mankóimban, csak óvatosan, nehogy keresztül essék a szoba közepén álló bőröndömön. Legyen nyugodt, eligazítom az ágyáig: lépjen hármat a fal mentén, aztán forduljon balra, és miután megint lépett hármat, az ágyhoz ér.

Schwamm engedelmeskedett: elérte az ágyat, levetkőzött, és a taikaró alá bújt. Hallotta a másik lélegzetét, és érezte, egyelőre nem tud elaludni.

— Különben — mondta rövid szünet után tétovázva —, a nevem Schwamm.

— Ogy — szólt a másik.

i— Az.

— A kongresszusra jötl?

>— Nem. És ön?

— Nem. Én sem.

*— Üzleti ügyben?

— Nem. Nem mondhatnám.

— Valószínű, nekem van a legkülönlegesebb okom, ami csak létezhet, hogy a városba utazzam — mondta Schwamm. A közeli állomáson egy mozdony tolatott. A föld rengett, és az ágyak, melyekben a két férfi feküdt, rezegtek.

— Itt a városban akar öngyilkos lenni?

— Nem — mondta Schwamm —, úgy nézek ki?

— Nem tudom, hogy néz ki, sötét van.

— Isten őrizz — magyarázta Schwamm, és szorongó vidámság vegyült hangjába..., van egy fiam, uram... — a másik nem mondta meg a nevét —, kis csibész, miatta utaztam ide.

— Kórházban van?

— Dehogyis. A fiam egészséges, lehet, kissé sápadt, de különben nagyon is egészséges. El eukartam mesélni önnek, miért vagyok itt, miért kerültem össze önnel ebben a szobában. Amint már mondtam, a kisfiámmal függ ösz- sze. Nagyon érzékeny lény, mimóza, mindenre azonnal reagál, arra is, ha árnyéik vetül rá.

— Tehát akkor mégis a kórházban van?

— Dehogy — szólt hangosabban Schwamm —, már mondtam, hogy minden szempontból egészséges. De ennek a kis fickónak olyan a lelke, mint a vékony üveg, és ezért veszély fenyegeti.

— Miért nem lesz öngyilkos? — (kérdezte a másik.

— a hallja, micsoda beszéd, egy ekkora gyerek, ebben a korbanl Miért

mondja ezt? Nem, a fiacskámat a következő dolog fenyegeti: minden reggel, mielőtt iskolába indul — különben mindig egyedül megy —, minden reggel addig áll az egyik szekrény előtt, míg a reggeli vonat elhalad. Ott áll, és hevesen, barátságosan és kétségbeesetten integet és integet.

— Na és?

— Aztán — mondta Schwamm —, aztán elmegy az iskolába, és amikor hazajön, zavart és kábult, és néha bőg is. Ilyenkor nem képes elvégezni a feladatait, nincs kedve játszani vagy beszélgetni: ez már hónapok óta így tart minden áldott nap. Szegény fiacskám, ebbe pusztul bele.

— És mi ösztönzi erre a viselkedésre?

— Nézze, kérem — mondta Schwamm —, ez egy furcsa dolog, a gyerek integet, és amint szomorúan kénytelen megállapítani, egyetlen utas sem integet neki vissza. És ezt annyira a szívére veszi, hogy mi, a feleségem meg én, a legnagyobb mértékben aggódunk. A gyerek integet, és senki sem integet vissza; természetesen az utasokat nem lehet ilyesmire kényszeríteni, és nevetséges és képtelenség lenne erre vonatkozóan valamelyes előírást alkalmazni...

— És ön, Schwamm úr, most úgy akarja a gyereke nyomorát megoldani, hogy holnap felül a reggeli vonatra, és integet a kicsikének?

— Ogy van — mondta Schwamm —, úgy van.

— Engem — szólt az idegen — nem érdekelnek a gyerekek. Gyűlölöm és kerülöm őket, mert ha szigorúan veszem a dolgot, miattuk vesztettem el a feleségem. Az első szülésbe halt bele.

— Nagyon sajnálom — mondta Schwamm, és felült az ágyban. Kellemes meleg árasztotta el egész testét, és érezte, most el tudna aludni.

— Kurzbach felé utazik, nem igaz? — kérdezte az idegen.

— Igen.

— És nincs semmi kételye szándékával kapcsolatban? Nyíltabban szólva, nefn szégyenli saját gyermekét becsapni? Mert azt be kell látnia, amire készül, megtévesztés, közönséges csalás.

— De kérem, hogy engedi meg magának, micsoda beszédl — mondta Schwamm ingerülten. Visszahanyatlott, és fejére húzta a takarót. Rövid ideig még gondolkozott, majd elaludt.

Reggel, amikor megébredt, egyedül volt a szobában. Rápillantott az órájára, és megrémüli: a vonat indulásáig már csak öt perc maradt, lehetetlenség volt elérni.

Délután — nem engedhette meg magának, hogy még egy éjszakát a városban töltsön — leverten és csalódottan érkezett haza.

Fiacskája nyitott ajtót boldogan örvendezve.

— Az egyik utas integetett, hosszasan integetett!

— Mankóval? — kérdezte Schwamm.

— Igen, egy bottal. Aztán a zsebkendőjét rákötötte a botra, és addig tartotta kinyújtva az ablakon, míg már nem láthattam.

PÁVAI MIHÁLY fordítása

Afrikai közmondások

Azt szeresd, aki téged szeret, ne ott, aki tetszik neked. (Guinea)

Van valami, ami rosszabb a halálnál: a halálfélelem.

(Bantu)

A folyó magával ragadja azt, aki nincs tisztában a saját súlyával.

(Nigéria)

A majomnak szálka ment az üle- pébe és a lábába. Mikor megkérdezték tőle, melyiket húzza ki előbb, így válaszolt: — Ezt itt, az alsómbólI

(Etiópia)

A kutya nem ugat, ha csont van a szájában. (Dél-Afrika)

A hazugság csak virágzik, gyümölcsöt nem terem.

(Nigéria)

Ha igazán szereted a kutyádat, elviseled a tetveit is.

(Gabun)

Egyetlen ujj nem képes fölemelni a földről — még egy búzaszemet

sem.

f MA kutyának négy lába van, mégsem indul el egyszerre két úton.

(Kongó)

Bármilyen éles is a kés, a tokot nem vágja meg. (Mali)

Az egység az erőt növeli, a szabadság a bölcsességet gyarapítja.

' (Etiópia)

A sártól a víz, a vádtól az ékesszólás, a szomorúságtól szeretteid szabadítanak meg.

(Madagaszkár) VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása

ANDREJ JAHONTOV

A garázda vőjelölt

Gyökeres György felvétele

Lena most először hívta meg Szását magukhoz. Már egy éve járnak együtt, és ezekről a találkozásokról az édesanyja, Jelizaveta Nyikolajevna is tudott — Lena elmondott neki mindent, illetve majdnem mindent. Szása azonban most megkérte a lány kezét és hát végül is meg kell nézni, miféle ember ez a vőjelölt.

Szása nagy csokorral és tortával állított be. Jelizavetna Nyikolajevnának tetszett a fiatalember ápolt külseje, szép, rövidre nyírt haja.

Le is ültették nyomban a kényelmes kis díványra, az anya meg a lánya pedig nekilátott, hogy megterítsen. A szokásos háziasszonyi teendők: hideg harapnivaló, sütemény, édesség ... Szása azonban helytelennek vélte, hogy ő tétlenül lebzseljen, miközben a két nő dolgozik. Ki is ment Lena után a konyhába.

— Ugyan márl — tiltakozott az anya. — Magunk Is megbirkózunk ezzel a néhány tányérral!

Még kenyeret vágni sem engedtek a fiatalembernek. Szása azonban nem távozott a konyhából és végül talált is magának munkát.

— De mért folynak maguknál a csapok? — jegyezte meg. — Akad itthon valamilyen szerszám?

És készségesen feltürte szépen ki- ikeményített ingujját.

— Nincs szerszám — sóhajtott fel Lena anyja.

— Akkor hadd hívjam a ház lakatosát — kardoskodott Szása.

— Nem kell, így Is megleszünk ... Már hozzászoktunk ...

— Egy pillanat múlva visszajövök, még mielőtt a teáskannában felforr a víz — mondta Szása és nyomban eltűnt.

Hamarosan megjelent a lakatossal. Az mogorván dohogott, senkinek sem köszönt, a csapokat azonban gyorsan rendbe hozta.

— De hát miért tette? — pirongat- ta leendő vejét Jelizaveta Nyikolajevna. — Már többször telefonáltunk emiatt, és a házikezelősegnek megígérték, hogy kijönnek. De erőnek erejével ide- ráncigálni valakit — ki látott ilyet?

Az időközben kihűlt teát felmelegítették, de alighogy asztalhoz ültek, az ablakon keresztül förtelmes, sivító zaj tört be a szobába.

— Hát ez meg mi? — ráncolta ösz- sze homlokát Szása.

— Tudja, az udvarunkon van a lakásépítő tatarozó szövetkezet egyik részlege. Villanyffirészt szereltek fel és deszikát vágnak — magyarázta a leendő anyós.

— Disznóság! Hiszen most a pihenés ideje van, az emberek hazajöttek a munkából, és ...

Még mielőtt az anya és a lánya egyetlen szót is szólhatott volna, Szása odaszaladt az ablakhoz, kihajolt és lekiáltott:

— Azonal hagyják abba!

— Jaj, Szása, mit csinál? — komo- rodott el Jelizaveta Nyükolajevna. — Hiszen sokan laknak itt — és senki sem kiabál.

— Hiszen lehetetlen így élni... Hogyan tud Lena ilyen körülmények között tanulni?

— Hát mi már megszoktuk, észre sem vesszük. Csak néha, reggel hat óra tájt, álmodom, hogy a vonat alá estem — de aztán felugróm, rájövök, hogy csak a fűrész csiikorgott és tovább szundítok.

A fűrész sfvítésa nem szűnt.

— Panaszt teszek! — rikoltotta Szása.

Válaszul harsány nevetés csendül.

— Lena — szólt Szása — azonnal végy elő egy darab papírt és írj beadványt a kerületi végrehajtó bizottságnak.

Szása udvariasan félretolta a tiltakozó mamát és rövid, de erélyes hangú üzenetet diktált Lénának. Mindjárt le akart rohanni, hogy postára adja, de leendő anyósa ridegen kijelentette, hogy ő többet nem melegíti a teát.

Visszaültek az asztal mellé. Alighogy Jelizaveta Nyikolajevna kitöltötte a teát, a folyosóról szörnyű robaj hallatszott.

— Megjött Miskin! — kiáltott fel egy emberként anya és leánya.

— Miféle Miskin? — figyelt fel Szása.

— A társbérlőnk.

— Hé, van itt valaki?! — üvöltötte Misikin, hogy a falak is belé remegtek*

— Mozgás, bújjatok elő, segítsetek lehúzni a kabátomat!

Szása ökölbe szorította a kezét.

— Nem szabad... kérem — az anyósjelölt könyörögve pillantott rá.

— Mit bújtok el mindnyájan, akár a svábbogarak? — tombolt Miskin. — Gyűlölöm az egész bandát.

— Ne gondolja, hogy mindig ilyen

— védelmezte Jelizaveta Nyikolajevna.

— Amikor józan, olyan mint egy falat kenyér.

— És arany keze van — tódította Lena.

— Hát nem, én nem nyugszom, amíg valakit ki nem nyírok itt! — rivalt Miskin.

Szása határozott mozdulattal fel- emelkedett, az anya és a lánya megpróbálta visszatartani, de a fiatalem- ember kitárta az ajtót.

— Mindjárt ,adok én neked... —■< Miskin Szása felé indult, de az ügyes cselgáncs-fogással ledöntötte a lábáról a garázda lakót.

— Hívja ki a rendőrségetl — kiáltott Szása a folyosóra kisiető anyósjelöltnek.

— Jaj, mit csinált... De hát minek?

Miskin közben feltápászflkodott, felkapta a hokedlit és Szása felé hajította; ő azonban elugrott, megint ledöntötte a lábáról Misikint és a telefonhoz rohant.

öt perc múlva két rendőr elvezette a meghunyászkodott Misikint.

A szomszédok is sorra kidugták a fejüket. Rosszaló fejcsóválással kísérték a fejleményeket.

— Legszívesebben a föld alá süly- lyednéik szégyenemben! — Jelizaveta arca bíborvörösbe borult. — Mióta lakunk itt, és sohasem volt ilyen bot-: rányl

Szása is észrevette, hogy jövendőbelijének anyja mennyire elkeseredett, s maga is elbúsult.

— Jól van no, hát én megyek — monta Lenkának. — Kár, hogy nem sikerült egy kicsit elbeszélgetni... No de se baj, remélem, majd legközelebb!

Az ajtóban észbe kopott:

— Most jut eszembe: a levelet kis híján itt felejtettem.

— Emiatt ne fájjon a feje, mi maj4/ feladjuk... holnap — nyugtatta-meg Jelizaveta Nyikolajevna.

Szása távozása után anya és leánya sokáig szótlanul ültek.

— Tudod, kislányom — szólalt meg végre Jelizeveta Nyikolajevna —, nem hozzád való az ilyen alak. Botrányhős, bajikeverő, izgága frátnr .. Az ilyen alakkal kínszenvedés az életi

ti lm

1978.

IX. 18.

ÍISZAKA A SZAMBÁN