Új Szó, 1978. augusztus (31. évfolyam, 210-240. szám)
1978-08-14 / 223. szám, hétfő
György Elei Csendes délután volt. Nyomasztó hőség nehezedett a tájra. Óvatosan nyitotta kí a nyikorgó kaput, körülnézett az udvaron, aztán lé- lénkön elindult a konyhaajtó felé A férfi a kertből figyelte. Mikor megfogta a konyhaajtó kilincsét, rákiáltott: — Hé, öcskös, kit keresel? Az alacsony, zömök, barna fiú .»ki nyomban megfordult, ismerősnek tönt föl. — A feleségemet? — Neeem. — Akkor kit? — Magát — mondta b fiú félénken. — Engem? Hát akkor állok a rendelkezésedre, öregem — szólt tréfásan. — A Mátyás, tudja ... — No, nyögd már ki. És viselkedj katonásan! Beszélj, mondd el, mit is akarsz tulajdonképpen. A fiú torkát görcs szorította össze, a szemei egy pillanatra lecsukódtak, könnyek jelentek meg az arcán. — Mátyás rosszul van. Még délben semmi baja nem volt. Az erdőben sétáltunk, ós egyszercsak olyan furcsán kezdett lépkedni, aztán • összeesett. Húzkodtam, de . .. A férfi kedvetlenül hallgatta, egészen megfeledkezett arról, hogy a beszélő, gyerek. Mindig a baj... Csak a baj ... Még vasárnap is. D.e hát a bajba jutottakon segíteni kell. Továbbra is csak félfüllel hallgatta a fiút. Elkerülte figyelmét a „húzkodtam“, csak amikor azt is elmondta a fiú, hogy a nyakörvét Is levette, értette meg, hogy kutyáról van szó. Felélénkült. — A Mátyás, a Mátyás. Csak nem ku tya? — De igen. Sajnos, nem érek rá. A fiú nem mozdult. — Mi van azzal a kutyával? — kérdezte végül ls a férfi. — Megbetegedett. Az erdő mellett fekszik. A bácsi ért az állatokhoz. Zoo- tochnikus. És volt már nálunk is, amikor beteg volt a malacunk. A férfi zavarban volt. Egy korcs kutyát nézzen meg. Mit szólnának az ismerősök!? A fiú nem mozdult. Borsónyi könnyek gördültek le a ma- szatos arcon. — Bácsi, nagyon kérem, nézze meg... — Na jó. Ahogy ezt kimondta, a fiú azonnal indult, hátra-hátra pillantva, hogy követi-e a férfi. — Hány éves vagy? Hogy hívnak? fc— Mátyásnak. Tízéves vagyok. Szóval te is Mátyás vagy. — Igen. Egy napon születtünk. Mikor ezt megtudtam, én neveztem el Mátyásnak És azonnal hallgatott új nevére. — Aha — mondta a férfi. Amikor az erdő közelébe értek, « fiú futni kezdett, majd elnyelte az er* dö. A férfi egy virágzó hárs mellett káromkodott. — Hova tűntél? — Itt vagyok 1 Bokrok sűrűjében haladt férfi. pók> hálókat szaggatott, — Erre! Felkapta fejét, észrevette a fiút, mellette, mint egy fekete rongydarab, fe küdt a kutya. — Él —■ súgta a fiú. A férfi azonnal a kutya fölé hajolt. Az állat megemelte fejét. A beesett szemgödrökben nagy, véres szemek voltak, melyekben kialudni látszott az élet. — Látja, él. Segítsen rajta. A férfi csak nézett, nem tudta kimondani, hogy ez már dög, hogy itt már semmi sem segít. Úgy érezte magát, mint a szónok, aki nem készült fel az előadásra. Zavarban volt, mert csak most látta, mit jelent a gyermeknek ez a kutya. Nem kellett volna idejönnöm ... — No, mi van veled? — mondta a fiú gyengéd szemrehányással a kutyá nak. — Látja, hogyan jár az oldala? Él! A férfi a gyermek szemébe nézett. — A végét járja. Ezen már semmi sem segít. A fiú nem akarta elhinni. Mit tudnak a felnőttek, gondolta. A férfi újra körüljárta a kutyát, kezét a mellkasára tette. — A te Mátyásod már öreg, leélte a maga életét. Egyszer mindenkinek meg kell halnia. Gyere, hagyjuk. — Nemi Menjen egyedüli — Gyere te is. — Menjen csak egyedül. Ebben a pillanatban a kutya nyöszörögni kezdett, kivicsorította fogait, és kínjában a földet rágta. A fiú rémülten húzódott félre. — Még megharaphat. — Nem harap meg — mondta dacosan, szepegve. — Ez Mátyás, az én kutyám! — és megsimította a kutya fejét. Az kissé megnyugodott, horkantott egyet, aztán könnyek folytak végig szőrös pofáján, halkan vinnyogott, az orlyukakból vékony erecskékben folyni kezdett a vér. — Vége — mondta a férfi. A fiú szájának két vékony széle legörbült, zokogva, tiszta szívből sírt. — Mindenki meghal egyszer — mondta a férfi, aki most már kerülte a fiú tekintetét, mert félt, hogy a saját szorongását olvassa ki belőle. URR IDA Gleccserek tánca . festő nem festheti le a gleccserek zaját amikor csúsznak lefele mint összegyúrt kabát zsebük van ujjuk gombjuk csak minden más helyen hol állnak meg azt nem tudja előre senki sem a zene sem mondhatja el a félelmetesei nem zene az csak döbbenet ha kinyílik egy seb talán el tudom mondani a roppanást a jajt mikor a gleccser leválik és száguldva szalad másik gleccserbe ütközik megtorpan és megáll forog kerül viszi azt is hajtja a vízpedál a csattanás sokáig ül a levegőben még gleccserbálványok csókjait beszippantja a lék mint hattyúk mennek lefele fehér bolygó csapat karöltve és külön, külön víz fölött víz alatt úsznak zuhannak arcukról letörik egy darab 6 hogy szeretne így futni az elítélt a rab árnyékuk rohan utánuk riadnak a halak a szél kemény korlátját is áttörik szüntelen a tánc örök nem ürül ki a gleccser-bálterem A Csermely patak csörgedez, mint romantikus nagylemez, sötét páfrányok közt szalad: nem jár erre se hal, se vad, a part mentén jön mamuka, pogácsát sütött hamuba, azt hozza most ide nekem, aki a hold vizét merem ... megetet, aztán megitat, dicsérje őt minden irat, orvost hív, mert áléit vagyok ágyamon ülő csillagok lesik a reggelt s mamuka, és alszik Kassa faluja. Molnár László A kertész Az öreg kilépett az ajtón és körülnézett. Mélyre szívta a friss levegőt, amelytől éberebb lett. A lefüggönyözött ablakra pillantott majd újra maga elé. A lugas végében tartotta faragott botját. Letörölte róla a harmatot, tenyerébe illesztette a végét és lassan, kimérten elindult az ösvényen, a kert felé. Már csak a nehéz reggeli köd emlékeztetett a télre, de a virágok is a fal mellett, csak itt-ott mertek előbújni, ahol nem bolygatta őket a szél s a fal jobban melegített. A kút és a kerítés között húzódó sávban még aludtak az ibolyák. Meghúzódtak az avar alatt, mintha arra várnának, hogy az első merész vállalkozó túlélje a reggeli fagyok bénító leheletét Az öreg most is korán kelt, pedig kíváncsi unokája késő estig faggatta. Hogy mi minden érdekli ezt az apró emberpalántát?! De sebaj, hisz van rá ideje, és amióta nyugdíjba ment, a postáson kívül alig beszélget valakivel. No, nem mintha nem lenne hozzá kedve...; meg aztán a gyereknek is jó, ha megtanulja a nyelvet és többet mozoghat mint a szüleinél. A fia már régebben elköltözött tőle, mert ő bizony nem fogja egész életében a földet túrni, ahogy mondta. Végül megnősült és ott maradt. Az öreg soha nem tiltakozott. Amikor először jöttek le hozzá az unokával, a könnye is kicsordult. Örömében vagy fájdalmában? A menyével csak mutogattak, hogy ezt meg azt. Nem érezték otthon magukat, hamar visszamentek, pedig úgy tervezték, hogy három hétig lesznek. Zolikát azóta mégis elhozták minden szünidőben. Jól megértették egymást a gyerekkel. A könyvszekrény mellett magára is hagyhatta. Este a nagy képes történelemkönyvet nézegették és Zrínyiről meg a törökökről mesélt neki. Ott aludt el mellette a székben. Homok ropogott a lába alatt, s ezt a csend még jobban felerősítette. Szinte tapintható zajok ezek. Pontosan megkülönböztethetők, még a távoli tehervonat szerelvényének hosszát is meg lehet állapítani. Erre csak az képes, aki már megtanult okosan hallgatni, aki már nemcsak önmagára figyel. Naponta többször tette meg ezt a rövid utat, szinte mindig ugyanolyan könnyedén, bal kezével nyitotta és tartotta a kertkaput, majd botjával fékezte a becsapódást. A kert közepét az iivegház foglalta el, mellette négy sorban nemes gyümölcsfák, amelyek közül néhányat még az apja és nagyapja ültetett, a többit maga oltotta, főleg azután, hogy a Város elmérte tőle a kert két szélét. Az öreg csak így mondta: a Város. Mintha egy emberfeletti hatalom lenne, ami ellen a szidáson kívül nem tehet semmit. Maga sem érti pontosan, hogy mi történt. Illetve érti, csak nem tud egyetérteni vele. A mérnökök jöttek, méricskéltek, bejöttek az ő udvarára is. Nem köszöntek, ő sem szólt hozzájuk. Akkor bizony semmi közük egymáshoz! Tegyék a dolgukat és menjenek oda, ahonnan jöttek! A szomszédok persze nem voltak ilyen szemérmesek. Etették, itatták őket, mintha vendégségbe lennének hivatalosak. Az öreg hallgatott, különben sem szerette, ha munka közben háborgatják, de amikor a ház sarkánál verték le a mérőkarót és a fák között húzták ki a zsineget, már hiába panaszkodott. Tudta, hogy igazságtalanság történt vele, olyan, amit nem lehet ép ésszel megérteni, ami ellen nem lehet védekezni, mert aki ilyet tesz, az nem az emberséget veszi a törvények mértékéül. Sokáig töprengett, mitévő legyen. Rakja vissza éjszaka a karókat? Akkor a szomszédok rárontanak és ő már gyenge ahhoz, hogy velük verekedjék. Eszébe jutott szegény megboldogult felesége, aki mindig azt hajtogatta, hogy ne kötekedj az urakkal, mert mindig te húzod a rövidebbet. Bizony, lassan így egyezett ki a sorssal, így veszett oda a háborúban két fia. Egy hét múlva mégis bement a Városba. A hivatalban meghallgatták és megígérték, hogy utánanéznek a dolognak. Az öreg most már biztosra vette, hogy igazságot tesznek az ügyében; nyugodtan hazament. Közben a kerítést lerombolták és újat raktak, végig kőből. Csak csináljátok, mondotta, sokba kerül még nektek ez a mocskoskodás. Dolgozott tovább. De amikor a kerítésen túl kivágták azokat a szép fákat és zöldséget telepítettek a helyére, már nem győzte várni a Város határozatát. Bement újra. Ott meg sem akarták ismerni, mintha soha nem találkoztak volna. Majd jött egy magasabb rangú hivatalnok és megmondta, hogy az a mostani kerítés nagyon régi kövekből van. Ez azt bizonyítja, hogy mindig is ott volt. Ráadásul még megbüntették rágalmazásért. A kert hasznának negyedét kellett fizetnie minden évben. Csak állt ott némán, mint aki világéletében egy szót sem szólt. Sok mindenre számított, csak erre nem, hogy befeketítik, megalázzák és tehetetlen lesz a vádakkal szemben. Mert bűn-e, ha valaki becsületesen dolgozik? Nem embernek való az ilyen világi — haj* fogatta, de azért művelte a kertjét továbbra is. Az üvegház már jóval ezután készült. Szorosabbra húzta a kabátját. Ez a nyirkos hideg levegő a legrondább. Be* férkőzik a réseken, szurkálja az elöregedett ízületeket. Nehezére esik a haj- longás, minden ilyen mozdulat belehasít a térdébe, derekába. Pedig milyen szép szál ember volt azelőtt. Rokonai azt mondták, hogy Zolika őrá hasonlít. Talán ezért szerette ennyire a gyereket. Körbejárta az üvegházat, be-bekuik- kantott, mintha attól kellene tartania, hogy az éjszaka meglopták vagy letiporták gyönyörű virágait. De nem! Az üvegen meglátta tükörképét, mögötte a virágokat. A szikár, borostás arc elmosolyodott. Ősz feje ilyenkor fiatalosnak tűnt. Gyerekként tudott örülni az apró dolgoknak is. A fia egyszer tréfásan csalónak meg ravasz varázslónak nevezte, aki nemcsak a természetet, hanem önmagát is becsapja, amikor a leghidegebb télben a virágai közt munkálkodik. — Mit érsz vele? — kérdezte —. Ettől még odakint nem lesz melegebb. — Az öreg ránézett, fia tekintetében kereste a választ, majd maga elé meredve lassan válaszolt. — Az lehet — mondta —, de legalább itt bent, ahonnan már sokakból kiveszett. Ezt nem vehetik el tőlem. Erre nincs törvény, se hatalom. — A fia nem szólt. Fiatal volt még és tapasztalatlan. Odabent a hőmérő nyarat mutatott. Az öreg óvatosan becsukta maga mögött az üvegajtót, a hideg be ne szökjön. Kitépte a friss gyomot és odaguggolt virágai közé. Simogatta, becézgette őket. A bimbókat, amelyekből nem tudta milyen szirmok bomlanak ki. Lehet, rózsaszín, fehér vagy vérpiros. Sajnálkozva szólította teljes pompájukban virágzó neveltjeit, mert már maga elé képzelte, hogy másnap csak hervadó szirmok fogadják. Ha vázába szedett magának, akkor a félig virágzókból, mert azok még akkor is képesek tovább díszelegni, ha mesz- szebbre viszik őket. Vágott egy csokorra valót s az iivegház végében talált néhány fejlettebb paprikát: van itt szép is, meg hasznos is. örült, ha így teríthetett a reggelihez. Eszébe jutott, még az üzletbe kell menni, mert megígérte a gyereknek, felmennek a hegyre, ahonnan látni az egész vidéket. A szomszéd Pisti meg Jóska velük jön. Elengedik őket. Bizony, már barátokat is talált, nem úgy mint a fia, akitől minden gyereket eltiltottak a környéken. Nem csoda, hogy a városban jobban tetszett neki. A régi haragból vajmi kevés maradt. Csak az ormótlan kerítés. 1978. VIII. 14.
