Új Szó, 1978. július (31. évfolyam, 179-209. szám)
1978-07-07 / 185. szám, péntek
A Lúčnica jubileumi műsora BEMUTATÓ A NEMZETI SZÍNHÁZBAN A Lúčnica táncegyüttese ez éviién ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. Az elmúlt időszakban a lelkes, népművészetet magas fokon ápoló fiatalok csoportja számos jelentős eredményt ért el; ennek elismerése a Munkaérdemrend kétszeres odaítélése is. Az együttes jelentőségét, kulturális életünkben elfoglalt helyét, népszerűségét illusztrálja a hazai és a külföldi fellépések száma is, amelyeknek felsorolása magában kitöltené e recenzió kereteit. A Lúčnica lehetőségei és népszerűsége dialektikusán kapcsolódnak egymáshoz. A népszerűség ugyanis több fiatalt vonz a csoportba, és ez a mennyiség bizonyos fokon minőségbe csap át: a kiválogatás a „táncos anyag“ kvalitatív színvonalát emeli. Az üggyel magas szinten való azonosulás a tehetséges amatőr táncosokból profesz szionalista jellegű együttest kovácsolt össze, amely sok tekintetben felülmúlja a hivatásos együtteseket is. Ebben azonban — szerintünk — nagy és valószínűleg döntő szerepe van az invenciózus koreográfusnak, Nosáí docensnek, aki nek a neve szinte kezdettől fogva összeforrott az együtte sévöl, és aki tehetségét, tudását, elképzeléseit át tudja plántálni táncosaiba. Természetesen a tudás és a lelkesedés még nem hoznak létre művészeti alkotást, ha nem párosulnak szakmai fegyelemmel mind az előkészületi fázisban, mind pedig az előadásokon. És eb ben rejlik a Lúčnica sikereinek titka: mind a szólisták, mind pedig a tánckar egy központi elképzelés következetes megtestesítőiként lépnek fel, és amennyiben az nem ellentmondásos, a műsor is zárt egészet alkot. Mivel pedig az együttes ben technikailag viszonylag jól képzett táncosok vannak, a koreográfus elképzelései torzulások nélkül valósulhatnak meg. Ehhez kívánkozik azonban egy szubjektív jellegű megjegyzés, amely leginkább a fabulával rendelkező táncszámokra vonatkozik: a művészi benyomás csak elmélyülne, ha az előadók nemcsak mint táncosok, hanem mint színészek is megformálnák szerepüket. Ez azért is fontos lenne, mivel a bemutatott műsor nem csupán táncokat állított színpadra, hanem egy összetettebb kulturális jelenséggel, a folklórral mint egésszel kívánja megismertetni a nézőt. A táncok minden esetben egy hagyományos munkakörhöz kapcsolódó népszokással, ünneppel, tradícióval szövődnek össze, és ezekben a „szerepjátszás“ a játék lényegévé válik. Ez a bíráló megjegyzés azonban nem érinti a műsor egészét, kiváltója inkább az a „drukkermagatartás“ volt, amely a jótól még jobbat, tökéletesebbet kíván. De lássuk az előadást, amely- lyel a közönség szerencsésebb része május 17-én, 18-án és 19-én találkozhatott a bratislavai Nemzeti Színház színpadán. A műsor első részével, amely a Játék és munka címet viseli, az együttes a Februári Győzelem 30. évfordulóját köszönti. Az első szám (Vítaj jar) a magyar nyelvterületen is ismert szokást, a kiszehajtást és vil- lőzést jeleníti meg, amelynek az a lényege, hogy egy női ruhába öltöztetett szalmabábut (a tél vagy a halál szimbólumát) a lányok körülhordták a faluban, majd elpusztították, vízbe dobták, ezt követően pedig feldíszített faágakkal jártak házról házra. Ezt a tradíciót a koreográfus olyan módon alkalmazta színpadra, hogy belőle főleg a lelki tartalmat, a tiszta életörömöt mentette át, és ebben nagy segítségére voltak a táncosnők, akik a negyedik számban (V kúdelnej izbe) is magukkal ragadták a közönséget. A fonóházi jelenettel kapcsolatban kell kiemelnünk a női énekcsoport szerepét az előadásban, amely azáltal is hatványozódott, hogy nemcsak éneklésükkel, hanem a táncjelenetekben való aktív részvételükkel is hozzájárultak a sikeres megjelenítéshez. Egyáltalán: a női tánccsoport és énekesek szerves egybekapcsolása (eltekintve bizonyos interpretációs hibáktól) „jó húzásnak“ bizonyult. Nem tudtunk azonban megszabadulni attól a benyomástól, amely a táncosnők karikázóit kísérte, hogy itt a Berjozka-együttes megoldásai „másolódtak“. Ezt n pillanatnyi érzést azonban kiszorította a férfi táncosok magas fokú technikai virtuozitással egybefonódó közvetlen előadásmódja a Po valašky od zeme c. számban és az ezt megelőző, az ara tőünnepekhez kapcsolódó táncszám, a Na humnách. Szellemes ötletekkel Kérdőjelek Adósunk maradt a londoni Rambert balett Vegyes érzelmekkel néztem végig a londoni Rambert balett vendégjátékát. .S ami ennél sokkal jobban aggaszt: nem voltam egyedül. Láttam az arcokon, és a tapsból sem volt nehéz megítélni. Már az első egyfelvonásoson látni lehetett a koreográfus gondolatvilágának halványabb színeit; s az utolsó darabtól eltekintve ez egyre inkább fokozódott. A második mű szegényes tartalma félresikerült mozdulatokkal, bizonytalan tánclépésekkel párosult, de a harmadik már egészen friss, újszerű volt. A befejező részt, a leghatásosabbat sajnos, sokkal kevesebben látták, mint az előbbieket. Az előadás szüneteiben ugyanis nem egy néző csalódottan távozott. A Rambert balett a legrégebbi a ma is fennálló angol ba- iLettegyüttesek közül. 1926-ban alapította a lengyel származású Marie Rambert, aki ma is tiszteletbeli igazgatója az együttesnek. A hatvanas évek közepéig, igaz, csak kivonatokban, de klasszikus műveket is feldolgoztak. A látványos, teátrá- lis effektusok helyett a részletek és árnyalatok kifejezése lépett előtérbe. A változás 1966 nyarán állott be, amikor az együttes teljesen átszerveződött, lemondtak a klasszikus balettról és helyette az amerikai modern tánctechnika vált munkájuk alapjává. A tizenhét tagú együttes táncosai valamennyien megszerezték a szólista státuszt, Rambert asszony mellé pedig Norman Morrice került társigazgatónak., és koreográfusnak. Az elmúlt évtized tehát a „modern tánc“ egyértelmű uralmát hozta meg az együttes számára, ami főleg egyfelvoná- sosokban és rövidebb lélegzetű, csaknem tartalom nélküli művekben kap formát. N. Mor- rice mellett egy új koreográfus generáció jelentkezett Glen Tetley, jaap Flier, Leigh Warren és Christopher Bruce személyébeit. Prelúdium (Előjáték) volt a címe az első darabnak. A nyolc táncos közül a bordó nadrágos Christopher Bruce és a piros ruhás Lucy Burge nyújtottak a legtöbbet. Az előbbit szuggesztív előadóképessége és magas technikai képzettsége, az utóbbit pedig lírai megjelenése és roppant hajlékonysága miatt illeti dicséret. Mintha harmatos fűben mezítláb lépkedtek volna... Jól sikerült a gyors fordulatok, a könnyű ugrások és a lassított Részlet az előadásból (Archív-felvétel) találkoztunk a Pozdišovskl hrnčiari, valamint a Hrnčiarsky čardáš című tánckompozícióban, ahol a fazekasok nyersanyagává (anyagjává) maguk a táncosnők válnak. A téli népszokások közül az újévi köszöntést jeleníti meg a Novoroční vinšovníci tánc és köszöntő versek összekapcsolásával. Az előadás első részének táncszámait a női énekcsoport produkciója, valamint az ének és bizonyos népi hangszerek közös fellépése köti össze, illetve készíti elő a hangulatot a tánc befogadására. A második rész a folklóranyag összevonásával a feldolgozás egy dramatizált változatát mutatja be Svadba spod Poľany címmel, tehát lényegében ez is tradíció művészi reprodukcióját nyújtja, olyan népszokásét, amely nem évszakhoz, hanem az emberi élet fordulójához kötődik. A szlo^ vá.k, akárcsak a magyar lakodalmi szokások is, színjátékos Jellegűek, tehát bennük szerepet játszik a ceremónia minden résztvevője; ezt az előadás megfelelően ki is domborította, kivéve talán a két főszereplő, a vőlegény és a menyasszony személyét. A táncszám, akárcsak a lakodalmi szertartás rítusa maga, három részre osztható: az első fázisban búcsúzik előző életétől a vőlegény és a menyasszony, a másik, amelyet egy szinte erotikusnak mondható szép adagio vezet be, átmenetet képez a harmadik stádiumba, az új életformába való befogadáshoz; ezt zárja egy fergeteges lakodalmi jelenet az együttes összes tagjának részvételével. Az előadás szerves részét képezi, tehát szólnunk kell a díszletről, a kosztümökről és a zenéről is. Megállapíthatjuk, hogy nincs stilizációs szinteltolódás köztük, és mind a színpompás ruha kreációk, mind az ízléses és funkcionális díszlet, mind pedig a zenei produkció az előadás egységét támogatja, és a művészi benyomást halvá- nyozza. Elfogultsággal senki sem vádolhat bennünket, ezért bátran állíthatjuk: olyan előadás szemtanúi voltunk, amely jelentős eseménye kulturális életünknek, és amely mércéjéül fog szolgálni más hasonló együttesek elbírálásának is. MÉSZÁROS ANDRÁS emelések, csakhát a koreográfus lehetett volna gazdagabb ötletekben és gondolatokban. Érdekesnek bizonyult Jaap Flier koreográfiája az Epizód- ban. Különös formák, furcsa figurációk, igényes és egyben kifejező mozdulatok megeleve- nítésére vállalkozott a két táncos (egy férfi és egy nő) sajnos, kevés sikerrel. A klasszikus baletton felnőtt hazai közönség különben is szokatlannak találta ezt a darabot, az előadók táncának pontatlansága viszont még jobban zavarta az elfogadást. Piros székek között, reflektorok színes fényében táncoltak a Bolondok háza előadó- művészei. A gyors, kabaré jellegű zene ugyanolyan gyors és hasonló, éjszakai lokálok hangulatát idéző tánckoreográfiát kívánt, s ezt meg is kapta. A táncosok egyéniségéhez láthatóan közel áll az efféle mozgássorozat, mégsem tudtak többet adni a közönségnek, mint amennyit ők kaptak a cselekmény nélküli dzsessz-balett nem éppen igényes koreográfusától. Egyedül a Szárnyakkal tudta öregbíteni hírnevét a Rambert balett. A fekete vászon előtt táncoló fehér ruhás táncosoknak nagyszerűen sikerült madárrajjá változniok; minden mozdulatuk hiteles volt. A zene, a tánc és a világítás megkapó harmóniája Christopher Bruce költőien tiszta munkáját érvényesítette. A kifejezésmód mögött mély érzelmekkel és indulatokkal átszőtt emberi tartalom rejtőzött. Kár, hogy a többi egyfelvonásosról mindezt nem lehet elmondani. Talán, ha jobb lett volna a műsorválasztás... G. SZABÚ LÁSZLÓ Tulóztis szlovák és cseh irodalmi mmUkei A Slovenské pohľady ideí 4. számában a szlováík költészet és próza tavalyi terméséről olvashattunk értéikelő-elemző dolgozatokat, a legújabb számban a dráma-, illetve a gyermek- és ifjúsági irodalomról találunk hasonló jellegű írásokat, amelyek figyelemre méltó, lényeges jelenségeket érintő kritikai észrevételeket tartalmaznak. , . Pavol Palkovič rámutat azokra az okokra, amelyek előidéz* ték, hogy a tavalyi év drámairodalmi termése nem nyújt ép pen megörvendeztető képet. A tévé- és rádiójátékokat is be-, leszámítva, rengeteg darab született, a mennyiség és a minőség között azonban nyugtalanító az aránytalanság, kevés az eszimei-esztétikai szempontból igazán értékes alkotás. Még kevesebb a jó színpadi mű, kevesebb, mint az előző években. Ennek egyrészt az is oka, hogy a három jelesebb szerző, fán Solovič, Osvald Záhradník és Peter Kováčik nem szerepel új darabbal a tavalyi listán. Jelenlegi színházi gyakorlatunk eredményen is — írja — inkább kritikai gondolkodásra adnak okot, mint lelkesedésre Akut probléma az új drámaírók hiánya; minden szinten, a minisztériumtól kezdve a művészeti szövetségeken keresztül a színházig, nagyobb figyelmet kellene szentelni az új tehetségek fölkutatásának és nevelésének. Jó, hogy a rádió és. a televízió igyekszik minél több eredeti művet bemutatni, tévedés azonban azt hinni, hogy a mennyiségből egyszer majd minőség lesz. Az igazság az — állapítja meg Pavol Pal- kovič — hogy a minőségi szempontok háttérbe szorítása bizonyíthatóan a középszerűséghez vezet. Hasonló hangnemben Íródott Henrich Pijko dolgozata a gyermek- és ifjúsági irodalomról. örvendetes tény — írja mindjárt az elején, hogy évről évre növekedik az eredeti művek száma. Kevésbé örvendetes azonban a kép, ha például műfajok szerint osztályozzuk a termést. Szintén fölveti a mennyiség és a minőség rendkívüli időszerű kérdését; az egészségtelen kiadói gyakorlattal magyarázza például azt. hogy a Bratislaván kívüli k<M kiadó gondozásában megjelent 14 mű közül csupán egy elbeszélésgyűjtemény szól a má- ról. ,(í A másik szlovák irodalmi* lap, a Romboid 5. száma közli Rudolf Chmel recenzióját, két és fél oldalon, Sziklay László Visszhangok című tanulmány- kötetéről, amely az elmúlt évben jelent meg a Madách gondozásában. Rudolf Chmel méh tatja a magyar összehasonlító irodalomkutatás egyik legkiválóbb képviselőjének munkásságát és e munkáját, megállapítva egyebek között, hogy a Visszhangok jelentősen hozzájárul a magyar—szlovák irodalmi kapcsolatok, egymás kölcsönös és mélyebb megismeréséhez, múltunk és jelenünk értékeléséhez. A cseh irodalmi lap a Lítp-, rární mésičnlk 5. számában Šá- va Šabouk arról ír, hogy mit jelent a pártosság az irodalomban. Idézünk dolgozatának befejező részéből: Jan Fojtík .elvtársnak, a CSKP KB titkárának — a Februári Győzelem évfordulójával kapcsolatban elhangzott — beszámolójában fölfigyeltem arra, hogy némelyek azért mondtak csődöt a politikáiban, mert nem volt elég tehetségük. Rádöbbentem arra, hogy ez valóban így van, és tulajdonképpen rosszul tettük, hogy leszoktunk egyrészt annak a mérlegeléséről, hogy mennyire nélkülözhetetlen a t-ehetség a pártos beállítottságú művek megalkotásához is, másrészt meg arról, hogy értékeljük a pártosságra való hajlamot (a kommunista pártosságra, arra, amely a tehetséget a művészi igazság és a legmegfelelőbb kifejezőeszközök megtalálására ösztönzi). . (br) Kapcsolatok jegyében Az Irodalmi Szemle 5. és 6. számáról Irodalmi és kritikai folyóiratunk 5-ös számának borítólapja a következőkre hívja fel a figyelmet: Szlovák írók versei és prózája Dél Szlovákiáról; Ven- dégünk az Űj Auróra; Kisebbség és nemzetiség. Versekkel Ján 5i- monovič, Štefan Strážay, Vojtech Kondrót és Ľubomír Fel- dek, prózával Andrej Chudoba, Peter Andruška, Ladislav Bal- lek és Ivan Habaj szól a Szemle olvasóihoz. A kitekintést szolgálja a Békés megyében élő Filadelfi Mihály, Tóth Lajos, Si- monyi Imre, Papp László, Sass Ervin és Dér Endre bemutatkozása is. Kővágó László nagy sikert aratott könyvéről, a Kisebbség — nemzetiségről Popély Gyula közli átfogó, a kötet számunkra legjelentősebb részleteit aprólékos műgonddal elemző tanulmányát. A Fórum elnevezésű rovatban Július Farkaš, a Csehszlovák Rádió nemzetiségi és területi adásainak vezetője válaszol Bodnár Gyula egy korábbi bíráló cikkére, amelyre a kritikus a lap 6-os számában reagál. Ez a szám egyébként a Sarló mozgalom megalakulása 50. évfordulója jegyében szerkesztődön. Egy-egy tanulmánynyal helyet kapót benne néhány neves Sarlós, mint például a Romániában élő Balogh Edgár> a Budapesten tevékenykedő Sándor László és a Kassán (Ko* šice) élő Nagyidai Ernő. Túr- czel Lajos és Csanda Sándor, akárcsak a fent említettek, a Sarlósok kapcsolatairól, vitáiról, és hatásáról írnak: Izgalmas olvasmány Peter Ratkoš Püspöki Nagy Péter Az ősi Nyitra című — az Irodalmi Szemlében - tavaly februárban megjelent — írása kiváltotta vitairata, amelyre az érintett a folyóirat következő számában válaszol. A lap történelmi, társadalmi és irodalmi kapcsolatok jegyében megszer-: kesztett utóbbi két száma, természetesen, hazai magyar alkotók tollából is közöl verseket. Közülük hadd emeljük ki Gál Sándor Bontás című novelláját, Tóth László Tőzsér Árpáddal készített interjúját, valamint a Műhely című rovatban publikáló fiatalok szép verseit. Somos Péter, Barak László, Finta László, Karsay Katalin Kendi Mária, Molnár László és Kövesdi Károly egyre rendszeresebbé váló jelentkezése azt is jelzi, a jövőben is lesznek alkotók, akik a kapcsolatainkat a szocialista országokkal, közvetlen környezetünkkel tovább viszik. —szó— NÉMET SZÍNHÁZ KAZAHSZTÁNBAN Szovjet-Kazahsztánban mintegy 800 ezer német nemzetiségű állampolgár él. Döntő részük falusi; a XVIII. században Oroszországba betelepült németek utódai. Kulturális életük változatossá tételére alakult meg a német színház. Az M. Sz. Scsepkin Színművészeti Főiskolán három évvel ezelőtt „német csoportot“ hoztak létre. Harminchat fiatal készül az első kazahsztáni fellépésre. A leendő hivatásos drámai színészek változatos műsorukban klasszikus és modern német darabokból adnak elő részleteket német nyelven, táncolnak és1 énekelnek. A moszkvai főiskolanémet csoportjának tagjai nagyrészt kazahsztániak. Ok alkotják majd a karagandai Német Színház gerincét. Kara- gandában, Kazahsztán második legnagyobb városában, körülbelül 60 ezer német él. Az új színház előreláthatólag két év múlva nyitja meg kapuit, amikor a német csoport tagjai befejezik tanulmányaikat a főiskolán. (M. I.) füTOf'i 1978, VII. 7.
