Új Szó, 1978. június (31. évfolyam, 149-178. szám)

1978-06-20 / 168. szám, kedd

Az amerikai kormány veszélyes politikát folytat

1978.

I. 20.

Mint már jelentettük, » moszkvai Pravda és más központi lapuk júiiins 17-i száma közölte Az Egyesült Államok kormányának jelenlegi politikájáról című cikket, amelynek szövegét az alábbiakban ismertetjük.

Az utóbLi idők tényei arról tanúskodnak, hogy az Egyesült Államok politikájában a béke ügyét veszélyeztető változások mennek végbe. Az ország vezető köreiben már nem első esztendeje éles harc dúl a leszerelés, a Szov- jeunióhoz és más szocialista országúikhoz fűződő kapcsolatok kérdéséről. Egyre több jel mutat arra, hogy ebben a küzdelemben azon csoportok képviselői kezdenek felülikerekedni, amelyek alá akarják ásni az enyhülést, a világot vissza akarják vetni „a hidegháború“ korszakába, új összeütközéseiket keresnek, és féktelen katonai versengésbe kezdtek. Erről tauúskodnalk nemcsak az elnök és más magas rangú amerikai személyiségek beszédei, de Washington konkrét tettei is.

A népek azon törekvésével szemben, hogy vessenek véget a fegyverkezési hajszának, az Egyesült Államok ösztönzi azt, és elfogadja a katonai erő fokozására vonatkozó tíz év távlatára kidolgozott újabb átfogó terveket. Egyidejűleg szándékosan fékezi a hadászati támadó fegyverrendszerek korlátozásáról a Szovjetunióval folytatott tárgyalásokat.

Az Egyesült Államok kormánya olyan akciókra vállalkozik, amelyek célját nehezen lehet másként értékelni, mint a Szovjetunióhoz fűződő kétoldalú kapcsolatok szándékos megrontását. Nem csökkennek az ország belügyeibe való beavatkozást célzó kísérletek. Az Egyesült Államok egyoldalú tettekkel korlátozza a két ország közötti kapcsolatokat.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió jó kapcsolatainak ellenfelei igyekeznek egy nótát fújni az agresszív szovjetellenes kínai vezetőkikel, akik mindenütt hallhatóan csalásnak minősítik az enyhülést és a békét, s a háborút nevezik az egyedüli reális perspektívának.

Az Egyesült Államok végezetül az afrikai újgyarmatosítás fő ösztönzőjévé vált — ez a fegyveres intervenciók és az afrikai államok ügyeibe való nyílt beavatkozás, a nemzeti felszabadító mozgalmakra gyakorolt nyomás politikája.

A széles fronton történő politikai fordulat megvalósítása nem könnyen érthető. Ezt valamivel „alá kell támasztani“. E célból több ízben megpróbálták a felelősséget a Szovjetunióra és más szocialista országokra hárítani a nemzetközi helyzet romlásáért. Az „új“ washingtoni politika alkotói megpróbálnak valamilyen „elméleti“ alapot teremteni, kidomborítva a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatában a versengés elemeit, lekicsinyelve az együttműködés jelentőségét. A kormány néhány képviselője — például Z. Brzezinski, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója —- mindezt olyan durván és ügyetlenül tette, hogy nem csekély zavart keltett az Egyesült Államok szövetségesei és az amerikai állampolgárok körében.

Az annapolisi beszédről

Ennek eloszlatására volt hivatott, mint azt jelentették, James Carter elnök közelmúltban megtartott annapoli- si beszéde. Az Egyesült Államok elnökének mindazonáltal nem sikerült megvilágítania az Egyesült Államok politikáját, elsősorban a Szovjetunióval szemben. Azon egyszerű oknál fogva nem sikerült, mert a beszéd megpróbálta összeegyeztetni az összeegyez- tethetetlent: az enyhülés eszméihez és a szovjet—amerikai kapcsolatok megjavításához való hűséget a Szovjetunió elleni nyílt támadásokkal — állapítja meg a moszkvai Pravda.

A cikk egyszersmind megállapítja: Nem maradtak figyelmen kívül a beszédben foglalt pozitív kijelentések, amelyek tanúsítják, az amerikai vezetők kénytelenek számolni azzal, hogy az ország politikai köreiben és a közvéleményben széles támogatást élvez az enyhülés.

Ha ezt a beszédei „programbeszéd- nek“ kell tekinteni, amint azt korábban bejelentették, akkor ez nem eloszlatta, hanem megerősítette az Egyesült Államok irányvonalával kapcsolatos kételyeket. Elegendő rámutatni Carter elnök azon kijelentéseire, amelyek szerint a Szovjetuniónak választania kell a „konfrontáció és az együttműködés között“ és az Egyesült Államok a maga részéről kész bármelyik utat követni.

A kérdést rossz címre intézték — a Szovjetunió már régen és egyértelműen döntött a béke és az együttműködés javára. A kérdésnek az amerikai elnök részéről történt felvetése csak arról tanúskodhat, hogy éppen az Egyesült ÁlMOSZKVAI KÖZPONTI LAPOK CIKKE

lamok, pontosabban a jelenlegi amerikai kormány az, amely még nem döntött véglegesen, sőt — megpróbált eltávolodni a kapcsolatokra vonatkozó, a Szovjetunióval közösen kidolgozott elvektől, amelyek tartalmazzák annak elismerését, hogy a nukleáris korszakban nincs elfogadható alternatívája a békés egymás mellett élésnek. Világos, hogy az Egyesült Államok által az enyhülés érdekében tett lépéseket felsorolva az elnök nem véletlenül hagyott figyelmen kívül két nagyon fontos dokumentumot: a Szovjetunió és az

Egyesült Államok kapcsolatainak alapjairól és a nukleáris háború veszélyének csökkentéséről szólót. Ezekben a dokumentumokban erőteljesen hangsúlyozzák egyebek között azt a tényt, hogy mindkét hatalom az enyhülés és az ebből fakadó kölcsönös kötelezettségek javára döntött.

Képtelen kijelentések o SALT ügyében

A cikk a továbbiakban visszautasltja a szovjet fölényről terjesztett, minden alapot nélkülöző állításokat, amelyeknek funkciója a fegyverkezési verseny élesztése. A SALT-ról szólva megállapítja:

Az amerikai vezetés azonban, noha szavakban elismeri a megállapodás megkötésének fontosságát, valójában nem mutatott készséget a még össze nem egyeztetett kérdések konkrét megvitatására. Általában véve semmilyen javaslatot nem terjesztettek elő. Sőt, wt több, olyan képtelen kijelentéseket tett, amelyeket az amerikai sajtó sem értékelhetett másként, csak úgy, hogy azok elfogadhatatlanok a Szovjetunió számára, nevezetesen, hogy az Egyesült Államok — úgymond — mindaddig várni fog, amíg a Szovjetunió nem fogadja el az amerikai javaslatokat.

Figyelmet érdemel egy másik tény Is. Az Egyesült Államokban, többek között kormánykörökben, manapság sokat beszélnek arról, hogy a jövendő megállapolás szenátusi ratifikálása nehézségekbe ütközhet. De nyilvánvalóan maga a kormány sem siet, hogy szilárd álláspontot nyilvánítson ki, nem siet azzal, hogy megvédelmezze a megállapodást a kongresszusban és a közvélemény előtt, visszautasítva azokat a hamisításokat, amelyekhez a jövendő megállapodással kapcsolatban a fegyverkezési verseny ellenfelei folyamodnak. Ellenkezőleg, több kormányképviselő ebben a bonyolult helyzetben csupán azzal foglalkozik, hogy bizalmatlanságot szítson a Szovjetunióval szemben.

A katonai előkészületek fokozódásával párhuzamosan változásokat jelent az Egyesült Államok irányvonalában az afrikai országokkal szemben a nyílt, intervenciós neokolonialista politikára való áttérés. Erről tanúskodnak a zai- re-i események, az ország belügyeibe való, számos nyugati állam által Washington politikai és katonai vezetésével végrehajtott fegyveres beavatkozás. Erről tanúskodnak azok a tervek, hogy egyik vagy másik afrikai államot a NATO tevékenységének szférájába kapcsolják be. Űjabb megtévesztő manőverkent rágalmakat keltenek az afrikai „szovjet fenyegetésről“, a „szovjet—kubai beakatkozásról“. Az e koholmányokról szóló korábbi leleplezések egyáltalán nem zavarják őket.

A szocialista országok afrikai szerepéről szólva a cikk megállapítja: —

A Szovjetunió és Kuba katonai segítséget adott Angolának függetlensége megvédéséhez, amikor a dél-afrikai hadsereg és a NATO országokban toborzott zsoldosok rátámadtak. Megadták a szükséges támogatást Etiópiának is, hogy visszaverje a Szomáliái agressziót. Ezt a segítséget a törvényes kormányok kérésére adták meg, teljes összhangban a nemzetközi jog normáival és az ENSZ alapokmányával. Ezzel a segítséggel szemben csak az emelhet szót, aki szívesebben vette volna a független Angola helyett azt, hogy az ország felett a dél-afrikai fajüldözök uralkodjanak, valamint az, aki örömmel fogadta volna Etiópia felosztását, sőt az ország önálló államiságának felszámolását. Ez is és az is teljesen kielégített volna egyeseket Washingtonban. De hol marad akkor az afrikai országok és az enyhülés érdeke?

Az amerikai kormány politikájában jelenleg tapasztalható változás — mint bebizonyosodott — sérti a szovjet—amerikai kétoldalú kapcsolatokat is. Több szempontból is káros. Lehetetlen nem észrevenni, hogy célja a még csupán szerény alapokra támaszkodó kölcsönös bizalom kikezdése, annak a bizalomnak a megingatása, amely szívós munkával, erőfeszítéssel és türelemmel jött létre, s amely oly fontos a béke megszilárdítása, a fegyverkezési hajsza megszüntetése és az enyhülés továbbfejlesztése szempontjából. A kölcsönös

bizalom szempontjából különösen ártalmasak a másik fél belügyeibe történő beavatkozási kísérletek. Ezek a próbálkozások azonban jelenleg az állami politika rangjára emelkedtek az Egyesült Államokban.

A „kínai kártya"

Semmiképp sem szolgálja a bizalom erősödését, hogy Washington újabban körüludvarolja Kínát. Az a törekvés önmagában, hogy a kínai kártyát kijátsszák a világpolitikai játékban, az amerikai politikusok számára seus újdonság. Az Egyesült Államok vezetői azonban belátták, hogy ezt a kártyát nem lehet kijátszani anélkül, hogy ne veszélyeztetnék a béke ügyét, sőt az Egyesült Államok nemzeti érdekelt is.

Ugyanakkor egyes, Washingtonban magas tisztségeiket betöltő személyiségeken a dolgokból ítélve, annyira elhatalmasodtak a szovjetellenes érzelmek, hogy ügyet sem vetnek erre a veszélyre. Ezek a személyiségek szemet hunynak afelett, hogy a Kínával a szovjetellenessí!g alapján létrejövő szövetség útját állná a Szovjetunióval való együttműködés lehetőségeinek a nukleáris háború veszélyének csökkentése, s ennek megfelelően a fegyver- korlátozás területén. Ezek a személyiségek megfeledkeznek arról is, hogy a kínai vezetés ezen a területen a saját játékait űzi. Ha az Egyesült Államoknak és a NATO-országoknak nincs kifogásuk az ellen, hogy saját érdekükben kihasználják a szovjet—kínai kapcsolatokban jelentkező nehézségeiket, akkor a pekingi vezetés arra fog gondolni, hogy a végsőkig kiélezze a szovjet—amerikai kapcsolatokat, és a ki-: élezett helyezetet ne az amerikai, hanem saját érdekeknek megfelelően aknázza ki. A szovjet—amerikai konfrontáció, pontosabban a háború Peking hőn óhajtott álma.

Minden politikai mozgásnak, minden politikai változásnak, különösen azoknak, amelyek a fennálló nemzetközi viszonyok legfontosabb kérdéseit érintik, megvan a maga oka. Mivel magyarázzák Washingtonban az Egyesült Államok politikájában megfigyelhető változásokat?

A washingtoni hivatalos változat azt hirdeti, hogy minden a Szovjetunió és a szocialista országok döntésén múlik, hogy a kapcsolatok fejlesztése az enyhülés, avagy a „hidegháború“ útján folytatódjék-e. Ez az állítás azonban nem állja ki a próbát. Ezt a változatot még az alkotói sem képesek alátámasztani. A tények helyett üres szavak maradnak. Valószínű, hogy még a leg- hiszékenyebb emberek — akik elhiszik a zaire-í szovjet beavatkozásról szóló híreszteléseket — sem értenek egyet azzal, hogy az Egyesült Államoknak válaszképpen meg kellene torpedóznia például az enyhülést, vissza kellene térnie a hidegháborúhoz, vagy legalábbis meg kellene nehezíteni a stratégiai fegyverrendszerek korlátozásáról tartott tárgyalásokat.

A „kemény irányvonal" veszélyei

Világos, hogy az amerikai politika megváltozásának okait magában az Egyesült Államokban kell keresni. A cikk ezzel kapcsolatban megállapítja: arról a befolyásról van szó, amelyet az enyhülés ellenfelei tarka és hangos koalíciójának egyre aktívabb tevékenysége az Egyesült Államoknak politikájára gyakorol, az úgynevezett hadiipari komplexumról, a legszélsőségesebb körökről, a Kelet-Európából érkezett ellenforradalmi emigránsok szervezeteiről és mindazokról az erőkről, amelyeknek érdeke, hogy aláássák az elmúlt években a szovjet—amerikai kapcsolatokban bekövetkezett pozitív változásokat.

Nyilvánvalók azok az okok is, amelyek miatt az enyhülésellenes erők most indokoltnak érzik, hogy befolyásolják az Egyesült Államok hivatalos politikáját — folytatódik a cikk. Az egyik ezek közül a „hidegháború“ maradványainak életereje, ami nemcsak azzal függ össze, hogy a hidegháború évtizedekig tartott, az enyhülés pedig mindössze néhány éve tart. Figyelembe kell venni azt is, hogy a „hidegháború“ szorosan összekapcsolódik a régi imperialista hagyományokkal.

A cikk ezek után az amerikai politikai változásoknak a válsággal összefüggő belső mozgatórrigóival foglalkozik majd megállapítja: Washingtonban a jelek szerint vannak olyan politikusok, akik mindezt elfogadható taktikának tartják, olyan taktikának, amelyről idővel át lehet térni egy másikra, mérsékeltebbre és megfontoltabbra. De mindabból, ami összefér az amerikai belpolitikával, egyáltalán nem minden elfogadható a külpolitika számára. Az Egyesült Államokban, amint ezt a mai helyzet bizonyítja, a „kemény irányvonalnak“ minden esélye megvan arra, hogy taktikáját veszélyes és irányít* hatatlan politikai vonallá változtassa, és a világban ennek megfelelően konf- likusokat szítson. És a fizetséget a tévedésért egy ilyen fordulat esetén nemcsak egyszerűen azzal mérik, hogy valakinek a népszerűsége csökken, hanem mindez már a fegyverkezési verseny újabb költséges szakaszainak kirobbanásával, politikai válságokkal, az adóterhek növekedésével, mindent összevéve az amerikai nép számára is rendkívül súlyos következményekkel fenyeget.

A washingtoni politika változásai kezdenek nyugtalanságot kelteni mind Amerikában, mind a vele szövetséges országokban. Milyen következményei lesznek Carter elnök jelenlegi politikájának, hová vezeti Carter az országát és az egész „atlanti közösséget“?

— e kérdések nem tűnnek el a nyugati sajtó hasábjairól. Egyre szélesebb bírálat éri Washington külpolitikáját, amely fenyegetést hordoz magában, azzal a veszéllyel jár, hogy visszafordul a „hidegháborúhoz“, s a nemzetközi feszültség kiéleződése növekvő aggodalmat, nyugtalanságot kelt.

A küzdelem az enyhülésért tovább folyik

A világ közvéleményét izgatja az a kérdés is: hogyan válaszol a Szovjetunió az amerikai politika megkeménye- désére? A kérdés annál inkább időszerűi lesz, minél inkább szembeötlő az Egyesült Államok számos lépésének nem eléggé átgondolt, sőt egyenesen provokációs mivolta.

Ez különösen arra vonatkozik, hogy megpróbálják hazánkat bevonni a fegyverkezési hajsza újabb fordulójába, amely megfelel a politikai szóváltás „hidegháborús“ szellemének, a gazdasági és kulturális kapcsolatok kiforgatásának stb. Az ilyen jellegű lépések szándékos ösztönzése teljesen átlátszó

— nemcsak az enyhülést akarják aláásni, de mindezt lehetőleg idegen kézzel akarják véghez vinni.

A Szovjetuniónak nincs szándékában támogatni az ilyen ötletek szerzőit. Népünk túl sokat látott, túl sokat átélt ahhoz, hogy megtörjön, meghajoljon a kardcsörtetés előtt. Népünk a béke útját választotta, s nem engedi, hogy letérítsék erről az útról.

Az enyhülés, a békéért és a leszerelésért vívott harc bebizonyította hatalmas életerejét, a népek egyre szélesedő támogatását élvezi. A Szovjetunió és más szocialista országok eltökélten folytatják következetes és szívós harcukat minden téren, főleg a fegyverkezés korlátozásában és csökkentésében. Leonyid Brezsnyev nemrég Csehszlovákiában kijelentette: „A szocialista országok nem keveset tettek azért, hogy előbbre mozdítsák a leszerelés ügyét. És bármekkorák is az akadályok, tovább haladunk előre a béke és a jó- szomszédsag politikájának valamennyi hívével, tovább keressük ezen égető kérdések reményteli és teljes megoldását“.

Az amerikai politika által bonyolulttá tett helyzetben a Szovjetunió ismét megerősíti törekvését, hogy a nemzetközi enyhülésnek és az Egyesült Államokkal fennálló kölcsönösen előnyös, jő kapcsolatok fejlesztésének útján haladjon, .ha az Egyesült Államok is így akarja. A sikeres haladás érdekében — amely nemcsak a két ország, hanem az egész emberiség, a világbé- ike alapvető érdeke — kölcsönösségre és az amerikai kormány vezetői részéről a békepolitika irányában tanúsított megértésre van szükség.

Az állami vezetők felelőssége

Nem lehet az Egyesült Államok elnöke által javasolt módon a béke megerősítésére, a fegyverkezés korlátozására és a Szovjetunióhoz főződő rendezett kapcsolatokra törekedni, és egyidejűleg szítani a szovjetellenes hisztériát, arra törekedni, hogy a Szovjetunió elleni támadások segítségével oldják meg saját külső és belső, sőt személyes problémáikat. Az Egyesült Államok jelenlegi irányvonala komoly veszélyeket rejt magában, veszélyeket az Egyesült Államok, a békében érdekelt valamennyi ország szamára és a nemzetközi kapcsolatok egész alakulására. Szükséges volna, hogy ezt az igazságot minél előbb megértsék Washingtonban.

Fontos, bogy az országok, állami vezetők, a közvélemény felismerjék a jelenlegi nemzetközi helyzetből adódó követelményeket, és azoknak megfelelően tevékenykedjenek. A nemzetközi kapcsolatokban nincs fontosabb cél, mint az enyhülés megőrzése és elmélyítése, a béke megszilárdítása és a leszerelés. És nincs olyan cél. amelyik jobban rászolgált volna arra, hogy az értük vívott harcba mindenki teljes erejéhez és lehetőségéhez mérten kapcsolódjon be — fejeződik be a szovjet központi lapok azonos szövegű cikke.