Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-15 / 132. szám, hétfő
AZ Ml TÁRT VERSBARLANG (Az állami díjas Vilém Závarfa köszöntése) Vilém Závadát, a modern cseh költészet jeles művelőjét, nesztorainak egyikét a szlovákiai magyar olvasónak — ahogy mondani szokták — nem kell bemutatni. Hisz csak nemrégen jelent meg a Madách Könyvkiadó vaskos Závada-válogatása, s nemegyszer közölt a költőtől verset az Üj Szó is. Abból az alkalomból, hogy az elmúlt hetekben a költő magas állami kitüntetésben részesüli: megkapta a Klement Gottwald állami díjat, néhány részletvonással szeretnénk kiegészíteni portréját. Vilém Závado második köte téröl, az 1932-ben megjelenő Szirénáról (Siréna) írta F. X. Salda: „Súlyos, sokszor szárny .szegett verssorokban ... vonszolják magukat Závada megnyomorított emberalakjai és tárgyai és szétfolyó és elcsúfított történetei és cselekményei . .. Závada pontosan ellentéte Nezvalnak. Nezval csúcsteljesítményeiben feloldja, cseppfolyósítja ... kábító tündérjátékká anyagtalanítja a létezőt. Závada ezzel szemben va lamiféle kísértetiesen nagy mé- retű megkövesedett vigyorba, kiégett salakformákba szilárdítja az anyagi világot. Závada versbarlangjának a „terre a térré“ szerű, nehézkes leíró jelleg, a förtelmek verbalizmusa a veszélye...“ Salda itt Závada költészetét szembe állítja Nezvaléval s ez /el tulajdonképpen előkelő helyet jelöl ki költőnknek. Hiszen ha Nezval költészete meghatározó pontja a húszas és harmincas évek cseh lírájának, akkor meghatározó pont e költészet ellentéte Is. S valóban: az említett korszak (s a későbbi idők cseh költészete a nezvali szürrealizmus (romantika) és a závadai realizmus partjai között folyik. Salda véleménye Závadáról azonban nemcsak elismerés, de éles bírálat is. Először ad hangot annak a később még nemegyszer visszatérő elmarasztalásnak, amely szerint Závada verselése nehézkes, anyagszerűsége sokszor lehúzó méretű, naturalista jellegű. Verseinek ezzel a holtsúlyával azonban valószínűleg, a költő is tisztában volt, meri költészete az 1927-ben megjelenő Gyászünnepélytől (Panychida) az 1970-ben megjelent Küszöbönig (Na prahu) egyetlen gigászi küzdelem súlyos látomásaival, a lehúzó valósággal, kifejezési anyagával. Szinte minden nagyobb verséből kiele- mezhetők az ég és föld, a valóságos és elvont, az anyag és tudat végletei. S az ellentétek ilyen rendbe állítása egyben a költő küzdelmének az irányát is mutatja. S ha nem sokkal Salda után Konstantin Ríebl már „fényes magasságokba törő fekete naftaforrásnak“ neveziVilém Závado Nyárünnep Bűvöli a földet az ég sárga szeme transzban ágaskodnak a hegyek s u vizek s az égnek meredő cicfarkkóróban szőlőkacsokban lebegő sarjuillatban is a föld közelíti az eget A sötét gyökerű keserű gyógynövények a semmi porából isten vakító fényébe nyúlnak Fehérre szítja a nap a nyár parazsait s a mezők nyitott csarnokaiban a tücskök áttetsző lemezt kalapálnak a csendből A nyár orgonasípjai ünnepélyesen s halkan zúgnak ismerős harang szó a régmúlt ifjúság hangja Minden oldalról láthatatlan zene árad üdvözült mosoly leng emlékek s szavak villannak A patakok fák és a kövek visszafojtják a lélegzetüket A vágányok fölött mozdulatlan a mozdony füstje Függőleges a láthatár szédül megmerevedik A magasban fények zászlait csapkodja a szél S mi egy nagy ünnep résztvevői vagyunk Fuldoklanak a lángba boruló táj folyócskái (torkukban halak) el-elcsuklik az ég pacsirtahangja S hirtelen szeretném az eget a léľek csöppjében megcsillantani lebegni mozdulatlanul akár a szitakötő a víz tükre felett gyermeki szemmel boldogan nézelődni de az emberi lélek a test olajában úszik abban ég sül pörkölődik ég felé belőle csak a füstölgő kanóc mutat TÖZSÉR ÁRPÁD fordítása nevezheti a költői, akkor ez a metafora a küzdelem sikerét jelzi. Závada „versbarlangja“ kinyílt: a „tere a térre“ szerű képek a végtelen dimenziójába tárulkoztak, a verselés nehézkességéi sajátos szinkopás sod rás, a naturalizmust kemény lírai realizmus váltotta fel. (ól szemlélhető mindez a költő Nyárünnep című versében is (eredfiii címe Slávnost léta s az 1970-ben megjelent Na prahu — Küszöbön című kötetből való). A huszonhat soros versnek tsaknem minden motívuma az „eg", vegtelen felé mutat. A hegyek és vizek „ágaskodnak“, a gyógynövények „fénybe nyúlnak“, a „magasban fények zászlail csapkodja a szél“ stb., s ezek a felfelé törő termé- szetmegszertiélyesítő képek — magától értetődően — az ember élni akarását és megismerő vágyát is érzékeltetik. A hatodik strófában ez a vágy direkt módon is megfogalmazó dik: „S hirtelen szeretném az eget a lélek csöppjében meg- csillantatni“. A megismerési folyamat bonyolultsága, emberi akadályai („ide az emberi lélek a test olajában úszik“), tra gikuma („ég felé belőle csak a füstölgő kanóc mutat") azonban már ismét képbe állítódik, s a természetes dolgok meghittségében, a természet mozgalmasságában feloldódik. A vers szerkezeti váza tehát a természet az emberben-ember a természetben maxima dialektikája. A Sziréna merev naturalizmusa visszavonhatatlanul a múlté. A felfelé törés mozgását segíti a závadai vers jellegzetes, leginkább a hullámlökésekre, vagy még inkább a magasba szökő s vissza-visszahulló forrás lüktetésére emlékeztető ritmus is. A széles áradású sorokban két és három tagú, jambus- és anapesztusz-jellegű ütem- egységek váltogatják szabálytalanul egymást, s kölcsönöznek a versnek markánsan emelkedő lejtést. (Ezt a fordítás természetesen csak jelezheti.) A Salda által szóvá tett nehézkesség az érett Závada verseiben mély sodrású, nagy belső energiákat sejtető komor zenévé oldódott. ttörj N ézd meg rendesen h Képet, mielőti végképp lemondanál a megfejtésről — mondta az anyu. A kisfiú megírd megnézte a képet. Kép volt es kész, nem értette, miért kívánják tőle, hogy még valami mást is lásson rajta, mint amit az első pillantásra mindenki lát. Ha tényleg úgy van, ahogy mondják, és Ráma Száma ott rejtőzik a képben, akkor mulassák meg neki, mert o túlságosan álmos ahhoz, hogy törje magát. Az apa az ablaknál állt, s anélkül, hogy megfordult -volna, hogy az arcát is láthassák, megszólalt: — Az istenért, a gyereknek láza van, mutasd már meg neki Ráma Számát. — Harmincnyolc kettő — mondta az anya. — Biztos, hogy egymaga is megtalálja Ráma Számát. Ugye, megtalálod? Próbáld csak meg még egyszer. — A vállán át a férfi ra pillantott. A kisfiú összerakható ágyban feküdt, amelyet egyre nagyob- bítanj lehetett, ahogy a gyerek Anders Bodelserv’ rejtőzne ä mosolygó Ráma Száma? Ügy elbújtatva, hogy az ember nem láthatja, pedig ő, ő ott áll és, nézi az embert? A kisfiú a dunyhára csapta a könyvet, és felöltötte legmakacsabb arckifejezését. — Mi üthetett belé? — kérdezte uz anya. Az apa végre odajött hozzájuk, és felvette a könyvet. — Várj, kisfiam, apa majd megmutatja neked Ráma Számát — mondta. De a kisfiú teljes erőből összeszoritotta lehunyt szemét, nem akarta látni: a képben rejtőzködő megfigyelő egyre ijesztőbb gondolat voll a számára, s nem volt hajlandó kinyitni a szemét, míg a szülei e>) nem mentek onnan. — Azt hiszem, aludni sze retne — mondta az anyja, és « könyvet odatette a többi közé, az ágy mellé. — Az én időmben — mondta az apa —, az én időmben mi, gyerekek szerettük a ki találós képeket. Összehúzták a könnyű fiigA Ráma Száma Kopócs Tibor illusztrációja nőtt -- egyelőre még jócskán lehetett nagyobbítani. Az ágy két oldallapjára deszkát tettek keresztbe, ezen feküdt a könyv. A kisfiú félig ülve nézte a képeket, miközben az anyja olvasott. Szórakozottan bámulta a tájat, amelyet régies, kusza vonásokkal rajzoltak: dombok, erdőszél. tó, vonuló felhők. De Ráma Számát sehogy se látta. — Magyarázd el a gyereknek, hogy az egésznek mi az értelme —szólt oda az apa az ablaktól. — Szóval, figyelj csak. (an- csika az összes képeskönyveit megmutatja Ráma Számának, hogy megnevettesse. Ráma Száma semmin sem tud nevetni, de ha (ancsika megnevetteti, kap egy csomó pénzt, érted? De Ráma Száma egyáltalán nem nevet a képeken, egész addig, amíg ezt itt meg nem látja. És tudod, akkor miért nevet? Mert ezen a képen meglátja saját magát! Most próbáld te is megkeresni rajtaI Azt, ugye, tudod, milyen ez a Ráma Száma? Amolyan félig majom, félig ember. Ha felfedezed a képen, meglátod: ott áll és mosolyog. Ráma Száma nagyon mulatságos. — Nem hiszem, hogy a gyerek tisztában volna vele, mi értelme ennek az egésznek — szólt az apa. — Ráma Száma el van rejtve a képben, érted? Először egyáltalán nem lehet észrevenni, de nem is kell. Nem csak úgy bejine van a képben, hanem ő maga a kép: vagy nincs ott, vagy) csak ő van ott. Egyszer csak látod: a tó a szeme. a szája egy felhő. Tő a szeme, felhő a szája. Apa még sosem mondott ehhez hasonló mondatot. A kisfiú hi- tetlenkfidve nézett az ablaknál kirajzolódó alakra, aki az ő apja. — Próbáld még egyszer — mondta az anyja. — Próbáld még egyszer — ismételte az apja. Megint a rajzra szögezte a tekintetét. Barátságos táj, bár kissé természetellenesen van kiszínezve. A ló hupikék, a fák koronája meg mint a főtt spenót. Vabťhol ebben a tájban * Mai dán elbeszélő gönyt a délutáni nap előtt, elmentek. s ő ott feküdt tovább becsukott szemmel. Apa és anya tovább beszélgettek valahol a házban. Kis idő múlva a fiúcs- ka kinyitotta aszemét, és a szelíden hullámzó függönyöket nézte. Valahol egy szomszédos kertben bú jócskát játszottak; valaki azt kiáltotta: aki-bújt- aki-nem-megyek, majd hosszú ideig egy hang se, s aztán hallatszott, hogy futnak és ípi-apacsot kiabálnak. Nem volt olyan álmos, mint ahogy hitte, felszedett hát egykét könyvet a földről. Nem az ő könyvei voltak, azokat már olvasta, hanem a szülei kerítették őket valahonnan, mert most beteg volt — az egyik még a nagymamája gyerekkorából származott, ebben elöl ott állt a nagymama és az apa neve is. A Ráma Számán kívül ott volt még a Földünk néhány évfolyama, amibe most kissé szórakozottan belelapozott: szárazdokkok, óceánjárók, egy ember, aki repülni próbál, de leolvadnak a szárnyal, mert túlságosan közel kerül a naphoz. A fajok kialakulása, a hiányzó kapocs. Röntgengép, mellette komoly, kötényes ember. Egymás körül köröző denevérek jeleket váltanak egymással, amelyeket senki más nem tud felfogni. Véres próbatételek, indián törzsek férfivá avatják a kamasz fiúkat — végül a kisfiú megint a Ráma Számáról szóló könyv után nyúlt, hogy megtalálja az üres tájban nevető majmot. Eddig még sosem próbálta teljes odaadással, ezt ő maga is belátta; nem nagyon akarta felfedezni a rejtőzködő megfigyelőt, inkább elodázta még a pillanatot. Miért olyan mulatságos ez? Miért nevetett ezen Ráma Száma, és miért adott jancsikának annyi pénzt? Más is el van rejtve a képben, mint amit előre elképzelhet az ember? Mindenki más rögtön megtalálta rajta, csak ő nem? Mindenki más nevetett? A megkönnyebbüléstől nevettek? Ellökte a könyvet, és a levegőbe bámult. Aki-bújt-aki-nem-megyek. Lan- gvos levegő áramlott be a függöny mögül, és lángvirág illatát hozta a szobába. A napfény ■* lakkozott ablakdeszkára esett, onnan meg visszaverődött a mennyezetre. A kisfiú forgolódott, fészkelődét) az ágyban, végül megint a könvv után nyúlt, s szemügyre vette a képet: tó a szeme, felhő a szája. Erősen nézte a tavat és a felhőket, kicsit elfordította a könyvet, de ez sem segített Megint az ölébe ejtette, de tudta, hogy ez csak időhúzás; álmossága teljesen elpárolgott, megértette, hogy addig úgysw lesz nyugta, amíg meg nem lát- Ki Ráma Számát. És még valamit megértett, vagy legalábbis megsejtett már, ami ennél még több: hogy Ráma Számától nem kell félni, nem félelmetes. A félelmetes bennünk magunkban van, de talán csak éppen abban a pillanatban, amikor már érezzük, hogy nem lehet tovább halogatni, most meg fogjuk pillantani Ráma Számát. Nem az a félelmetes, amit látunk, hanem látni félelmetes; a legfélelmetesebb pillanat pedig az, amikor már majdnem lót az ember. A látást éppen megelőző pillanat. Utána — legalábbis ő azt remélte —, utána már aztán nem lesz semmi, amitől meg lehetne ijedni. Hevesebb szívdobogással, mint az imént — mert tudta, hogy most: sikerülni fog —, harmadszor is felemelte a könyvet, s most azon nyomban meglátta, amit a szülei már régóta láttak: a kihalt tájban ott állt vagy inkább lebegett Ráma Száma. 0 volt az erdő, egyik karja a tóba benyúló földnyelv. Lába szétterpesztve egy kis erdei templom fölött. Földnyelv karját barátságos integetésre emelte, a fák koronájából kirajzolódott arca, szeme, orra, szája — s ebben a mosolygó arcban most nem volt semmi fenyegető. , Egy pillanatra mintha elsiily- lyedt volna az ágy a kisfiú alatt, szíve a torkában dobogott. A nyitott könyvet a duny- hára tette, s érezte, hogy az ablak felől jövő szél végígsimít forró arcán. Túl volt rajta, könnyen ment. Elszenderedett. A hosszú délutánon felébredt néhányszor, s hallotta, hogy a szülei valahol a házban beszélgetnek, hallotta, ahogy a többiek a szomszéd kertben szaladgálnak és elbújnak, amíg valaki tíztől százig számol. Újra és újra elővette a képet, s mindannyiszor eltelt azért egy pillanat, amíg a közönséges tájképből megint felsejlett az integető Ráma Száma. Mindannyiszor enyhe borzongás futott végig a testén, hogy megtörténhessen az átváltoztatás. Aztán, amikor Ráma Száma előtűnt, nehéz voll úgy nézni a képet, hogy a táj megint olyan legyen, mint egy táj. Ahogy apa mondta, vagy ez, vagy az. Az ágya fölött Robinson Crusoe képe fügött, aki éppen lábnyomokat fedez fel a tengerparton. A kisfiú szeme előtt most felbomlott a kép, s amikor újra összeállt, akkor látta meg először a bokrok mögött rejtőző bennszülötteket, pedig mindig tudta, hogy ott kell lenniük. Robinson még nem fedezte fel őket. és ez a fölény érzésével töltötte el a kisfiút; figyelmeztetni kellene Robinsont. De egyelőre nagyon mulatságos volt, hogy csakis ő lát mindent, amit ott látni lelhet. A dolgok megváltoznak, csak használnunk kell a szemünket. Semmi sem teljesen az, aminek látszik... a meny- nyezeten táncoló napfényfoltok arcokká és alakokká alakulnak, ezt is felfedeztük, és most már semmitől sem kell félni... az égvilágon semmitől ... A szülők az ablaknál állnak, és angolul beszélnek. Mögülük beönzönlik a lemenő nap fénye, az arcukat nem látni. Apa anya fölé hajol, kezét a vállára teszi, és lassan végigsimítja a karját. Anya haja izzik a vörös fényben, amely átvilágítja és kirajzolja apa elálló fülének körvonalait is. S ebben a nagyon tiszta pillanatban (amelyet már sosem lehet felülmúlni vagy megismételni) a kisfiú szemében rögződik a kép: a szülők, még mindig fiatalok, egymáshoz hajolnak, és idegen nyelven beszélgetnek. Mögöttük, egy bizonyos augusztusi napon, a páros ablak mögött zöldellő fák lombja közül nagy, szeretetre méltó mosollyal hajol előre Ráma Száma, a félig ember, félip maiom. RACZ JUDIT fordítása 1978. V. 15.
