Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-13 / 130. szám, szombat
1976. V. 13. A hármas számú nagyolvasztó — ezt rekonstruálták legelőször — volt az egyetlen, amely ellenállt a robbanásnak. Azonban lesüllyedt, úgy meghajolt, mint a pisai ferde torony, s a végleges ledőléstől csak a belsejében függő falazat óvta. Úgy látszott, nincs más kiút, mint szétbontani, majd újra felépíteni. A Sztalknnsztrukcija vezetőségének dolgozói — a nagy tapasz- talatú M. N. Csudán szerelő vezetésével — azonban más megoldást választottak. Ügy döntöttek, hogy a nagyolvasztót kiegyenesítik, holott ezt még soha senki nem csinálta. A. V. Segal főmérnök, aki a tervet kidolgozta, azt mondta nekem: — A körülmények rákényszeritenek, hogy az ismert építési módszereket sebészi beavatkozással egészítsük ki. Egy szép reggelen a szerelők eltávolították a kéregöntvényt, kilenc darab 100—200 tonna teherbírású hidraulikus emelőt csúsztattak a nagyolvasztó alá, aztán szétvágták az olvasztókemence páncélját és emelni kezdték. Az építők százai figyelték visszafojtott lélegzettel a műveletet. Sokan a műszak letelte után is ott maradtak fáradtan és klalvatlanul, mindnyájan feszülten várták, hogyan sikerül a munka. Én Is maradtam. Aznap még más munkám is volt, de csakúgy, mint a többiek, én sem bírtam onnan elmozdulni. Az óriáskohó alig észrevehetően megremegett, és lassan kezdett kiegyenesedni, függőleges helyzetbe emelkedni. Az emelés öt és fél óráig tartott, de az építkezést senki sem hagyta el. Én is ottmaradtam végig, míg csak a keletkezett rést be nem tömték mindkét oldalról acélbetétekkel. A feladatot teljesítették. Két hónap helyett öt és tél óra alatti Az állam több mint egymillió rubelt takarított meg. Mihail Nyikolajevics Csudant és Ajzík Volfovics Segalt merész megoldásukért állami díjjal tűn* tették ki. Állami díjas lett a Sztalkonsztrukcl- ja főnöke, Mark Ivanovi cs Nyeduzsko Is, ez a rendkívül tehetséges és merész férfi. A földim volt, Dnyepropet- rovszk mellől, szegényparaszti családból származott, az üzemben lakatosként, hegesztőként dolgozott, később szerelő lett. Az ötéves tervek idején az uráli és a szibériai építkezések szerelési munkálatait irányította, a háború alatt a benzinvezeték építését be a körülzárt Leningrádba. A csöveket a befagyott Ladoga-tó jegén szerelték ösz- sze és azután engedték le a mélybe: így biztosították a leningrádi front számára az üzemanyagot. Bombázáskor Mark Ivanovics a jeges víz alá bukott, • azóta súlyos beteg volt. De élete utolsó napjáig dolgozott. Zaporozsjeban megbízták a hengermű rekonstruálásával, amelyet a fasiszták különösen szörnyű alapossággal tettek tönkre. (Az oszlopokon vöröslő „F“ betűről már szóltam.) Amikor Mark Ivanovics megtekintette a töréseket, javaslatot tett a csarnokok megemelésére. Az ötlet meglepetést okozott a bátorságával és újításával. A rekonstruálandó műhelyt hatalmas blokkokra osztotta, minden blokkban húsz oszlop volt — egyenként legalább 1000 tonnát nyomtak. Aztán lángvágóval elválasztotta egymástól a blokkokat, majd teleszkópos oszlopokat — emelő- berendezéseket — helyezlek üzembe, amelyeket Nyeduzsko konstruált a főmérnökkel, Grigorij Vasziljevics Pet- renkőval együtt. A berendezés megemelte a tetőt, felemelte a csarnok egyes részeit, a vetemedett támasztékok fokozatosan kiegyenesedtek, a keresztgerendák és a tartóoszlopok a helyükre kerültek. Sok részt azonban nem lehetett rekonstruálni, azokat eltávolították, néhány szerkezetet összeforrasztottak és kijavítottak — ismét ^sebészi beavatkozás“ történt. A legbonyolultabb szakaszon — hála e beavatkozásnak, legalább egy évvel sikerült lerövidíteni a munkát. Sok nagyon drága konstrukciót megmentettek, amelyeket eredetileg ócskavasba szántak. így született a megrongálódott üzemek helyrehozásának tudománya, amelyre akkoriban igen nagy szükség volt, bár jobb lett volna, ha soha sehol nem kell alkalmaznunk. Megújítottuk a Zaporozssztal első részének technológiai láncfolyamatát, mely csak azokat a részlegeket foglalta magába, amelyek nélkülözhetetlenek az acéllemezgyártásnál. A hőerőmű a fúvóaggregátorokkal szolgáltatja majd a nagyolvasztó levegőszükség- letét; a nagyolvasztó a nyersvas előállításakor torokgázt is termel, amelyre a hengerműnek van szüksége. De nem szorítkozhattunk csakis erre, egyidejűleg folytatódtak a munkák az egész üzem rekonstrukcióján — a vas- úthálózat, a víz- és energiaellátás, a melléküzemek stb. rendbehozatalán. A rohamépítkezés tapasztalatai roppant értékeseknek bizonyultak, s fontosnak tartottuk, hogy ne feledkezzünk meg róluk, sőt más objektumokon is alkalmazzuk. A zaporozsjei városi pártbizottság különös határozatot hagyott jóvá: „A Zaporozssztroj újítóinak legjobb munkamódszerei tanulmányozása és népszerűsítése" Röviddel a nagy- olvasztó begyújtása előtt párt- és gazdasági aktívát rendeztünk. Természetesen a legtöbbet a begyújtás előtti sürgető feladatokról beszéltem, de a távlatokról is: „Sikerült rövid idő alatt ráirányítanunk a vezető gazdasági dolgozók és a kommunisták figyelmét az állami tervek realizálására.- Azonban szélesebb szempontokat kell érvényre juttatnunk. Szerelném, ha a zaporozssztroji legjellemzőbb tanulságok a munka pártvonalon történő irányítása szempontjából, egész pártszervezetünk, az összes ipari üzem példája legyen." Az egész ország segített akkor megújítani üzemünket. Az építőhely mellett sátrak álltak, s rajtuk felírás: „Gorkij", ,,Riga", „Taskent", „Baku“, „Távol-Kelet“ — építőbrigádok laktak a sátrakban. Megrendeléseinket hetven város több mint 200 üzeme teljesítette. Gorkijból tehergépkocsik jöttek, Ar- hangelszk talpfákat szállított, Jaroslavl villanymotorokat, Baku és Gorkij bitument és egyéb ásványolaj-termékeket. Szerszámgépeket Moszkvából kaptunk, síneket Kuznyeckból, fát Belorussziából, femszerkezeteket a dnyep- ropetrovszki terület gyáraiból, többek között Dzerzsinszkből, a szülővárosomból is. Az üzemrészlegek rekonstrukLeonyid Iljics Brezsnyev mint a nagy munkák. Közben pedig íj végéhez közeledik a határidő. Brezsnyev elvtárs: Helyes, hogy felvetette a problémát. Nyomatékosan ki kellene jelentenünk: az építők adjanak még három hét haladékot a gyárnak a gépek kipróbálására. Május 10-én repülök a politikai bizottság ülésére, beszámolok az építkezés menetéről. A ti jelentésetek igen fontos számomra ..." Szeretném hangsúlyozni, hogy sem az építőknek, sem a területi bizottság nak, s személy szerint nekem sem jutott eszembe, hogy esetleg a kijelölt határidőt ne tartanánk meg, hogy halasztást kérhetnénk, és mérlegelnénk a tervek „módosítását“. A terv a párt gazdaságpolitikája realizálásának fő eszköze, a készítés stádiumában kell és lehet megvitatni. Mihelyt azonban a tervet jóváhagyják és államunk törvényévé válik, egyetlen kötelességünk marad — teljesíteni, mégpedig kijelölt határidőre, minimális befektetéssel, a legjobb mutatókkal. Ilyen kiterjedt építkezés azonban nem valósulhatna meg az SZK(b)P KB és a Szovjetunió Minisztertanácsa nagyon aktív és hathatós segítsége nélkül. Szigorú követelményeket támasz(V.) m m dójának tervét Kijev, Harkov, Dnyep- ropetrovszk, Rosztov na Donu, Leningrad és Moszkva készítették a számunkra, bár Zaporozsjeban már létezett a Gipromeznak fiókvállalata. Itt szeretnék hálával megemlékezni egy szerény asszonyról, a Zaporozssztal mérnökéről, f. S. Seremetováról. Mekkora teljesítményre képes az ember? Ha az ügynek szenteli magát s ha tudatában van kötelességének, nagyra. A visszavonulás nehéz napjaiban, amikor Hitlerék bombázták a várost, összegyűjtötte, biztonságba helyezte és megőrizte, majd visszavitte az üzembe az összes pauszpapírt és tervrajzot. Ezernyi ív papír, és milyen jól jöttl Érkeztek a berendezések — amit az evakuációból szállítottak visz- sza, meg amit újonnan készítettek a számunkra —, s a régi tervrajzok segítettek a tervezőknek és a szerelőknek megtakarítani az értékes időt. Jellemző, hogy a tervesők és a munkások képesek voltak modernizálni és tökéletesíteni a régi gépeket is. Például a vonómű, amelyet a kramatorsz- kiak szereltek be nálunk, ugyanolyan maradt, mint a háború előtt, csakhogy ennek , a háború előtti kapacitása 1 200 000 tonna íngotról évi kétmilliő- ra emelkedett. Az össz szövetségi szocialista munkaverseny abban az évben kezdődött, a Zaporozssztroj kollektívájának kezdeményezésére. Nagyon népszerű volt akkoriban az elterjedt mondás, hogy a rohamévben a rohamépítkezéseken nem 365 nap van, hanem 365 nap és 365 éjszaka. Emlékszem, mennyire örültünk a leningrádiak hírének: nemcsak hogy ők maguk a kitűzött határidő előtt küldték el a berendezéseket, amelyekre nagy szükségünk volt, hanem felszólították az ország valamennyi elektrotechnikai üzemét, hogy a zaporozsjei*megrendeléseket határidő előtt teljesítsék. Azonnal táviratban feleltünk: „Leningrad, területi pártbizottság, Popkov elvtársnak. Elektroapparat üzem, Kamenszkij elvtársnak, Sznab- csermet, Szpektorov elvtársnak: Értesítésüket megkaptuk a magasfe? szüllségű berendezés határidő előtti elküldéséről. A villanyszerelés terén lényegesen javult a helyzet. Lehetővé válik, hogy a villanyszerelési munkákat idejében teljesítsük az üzembe helyezett objektumok egész során. Köszönjük az üzem kollektívájának a határidő előtti szállítást. — A zaporozsjei területi pártbizottság titkára, L. Brezsnyev, a Zaporozssztal üzem igazgatója, A. Kuzmin.“ Az aktíva utolsó gyűlésén az üzembe helyezés előtt, amelyről már szóltam, felmerült az „apró munkák“ kérdése. Sok részleg vezető dolgozói büszkén jelentették a legnagyobb munkák teljesítését, miközben minden mást figyelmen kívül hagytak, jelentéktelennek tartottak. Csakhogy e „jelentéktelen“ munkák elvégzése nélkül szó sem lehetett arról, hogy meginduljon a termelés. Gondoskodni kellett az építkezésen a tényleges rendteremtésről, a tervteljesítésben a tényleges fegyelemről. Erről a témáról a következő párbeszéd folyt le: ,,Kuzmin elvtárs: Az apró munkák összességükben sokszor fontosabbak, tottak velünk szemben, de amikor szükségünk volt rá, gyorsan segítettek. Elegendő, ha megemlítem, hogy volt olyan nap, amikor egyszerre öt miniszter is eljött az építkezésre Moszkvából. A Zaporozssztal! segítenie kellett és segítette is a'Gépkocsi- és Repülőgépipari Minisztérium, a Hadügyminisztérium, a Közlekedésügyi, a Szénipari, a Kőolajipari Minisztérium. A Szovjetunió nehézipari építésügyi minisztere, P. A. Judin és kohóipari minisztere, T. F. Tyevoszjan gyakrabban látogatott el hozzánk, mint a többiek. Ivan Fjodoroviccsal a fronton ismerkedtem meg, a déli ipari központok felszabadításakor. Már akkor beszélt a nagyolvasztók és a Martin-kemencék, valamint a hengerművek rekonstruálásáról. Amikor Ivan Fjodo- rovics ellátogatott hozzánk, rendszeresen részt vett a reggeli gyűléseken és a felmerülő problémákat helyben megoldotta. Tehetséges vezető dolgozó volt, nagy tekintélyű, értett a dolgokhoz. Múltak a napok, az idő egyre szorosabb lett, az emberek éjjel nappal dolgoztak, az az időszak derűsnek és örömtelinek maradt meg az emlékezetemben. Zaporozsjebe megérkezett az első ércszállítmány Krivoj Rogból. Nagy ünnep volt az. A nagyolvasztó kezdett kiszáradni — mindenki örömére. Megkezdődött a hőerőmű fúvó- aggregátorainak próbaüzemeltetése: a ferde felvonón mozgásba lendültek az első, elegyalka'trészekkel megrakott kocsik — s ezek az események az építkezés minden résztvevőjére rendkívüli jelentőséggel bírtak. Moszkvából" állami bizottság érke* zett, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája alelnöke, az ismert kohó- szakember, Ivan Pavlovics Bardin vezetésével. öt még Dnyeprodzerzsins.zk- ből ismertem. Megnyilatkozásaiban rendszerint tartózkodó volt, de a Zaporozssztal első üzemegységének átvételéről ezeket írta a jegyzőkönyvbe: „Az építők és szerelők olyan nagy munkát végeztek itt, amelyhez fogható sem a nagyságát, sem a műszaki megoldásokat illetően nincs“. Végre elérkezett a várva várt jelentős nap. Még egyszer ellenőrizték, készen van-e minden, majd kiadták a pa* rancsot: „Begyújtani az olvasztókemencét.“ A kohász elhúzta a forrószél fújtatójának tolózárát, a főmester az égő fáklyával a lecsapoló nyíláshoz futott, az olvasztókemence felbúgott, s abban a pillanatban a hőerőmű épületén megszólalt a Zaporozssztal második születését hírül adó sziréna. Mihelyt a városban meghallották, mindenki az utcára tódult, ismeretlen emberek ölelgették egymást és sírtak örömükben. Egy nappal később, 1947. június 30-án elkészült a mindannyiunk számára oly drága zaporozsjei öntvény. Ennek a napnak minden apró mozzanatára emlékszem. A nagyolvasztó egyenletesen zúgott, saját szavunkat sem hallottuk, ám ez a zaj minden kohásznak ismerős. Én Is őrültem neki, hiszen a lelkem mélyén még mindig kohásznak éreztem magam. Az oxigén lángvágó átégette a lecsapolónyílást, és megjelent a fehéren izzó érc vékony erecskéje. Útközben csillagokat szórt, szélesedett és nyersvas-folyóvá duzzadt. S a folyó sistergett. Követtük tíz útját, néztük, hogyan telik meg első ízben a medence. Emlékszem, Bardinnal sokáig szorongattuk egymás kezét, az összes munkással összecsó- kolóztunk a csapóidnál. A gyárudvaron azon nyomban gyűlést tartottunk, több mint 16 ÜÜÜ ember vett rajta részt. Gratuláltam az építőknek, a szerelőknek, a kohászoknak a nagyszerű sikerhez, és felszólítottam őket: ne csökkentsék a tempót, hogy teljesíthessék az évi tervet s a hengerműt országunk jelentős jubileumára, a Nagy Október 30. évfordulójára üzembe helyezhessék. Igen, így történt, több mint 30 évvel ezelőtt... június végén kihengereltük az első acéltuskókat. Augusztus 30-án a kormánybizottság átvette a meleghengerműt, és szeptember 28-án tartottuk a fő, a „megnyitó“ gyűlést a hideghengerműben. Közvetlen a tribün előtt állt a felvirágozott mozdony, s a peronon a késztermékek, amelyeket a moszkvai gépkocsig 'árnak küldtünk. Az egyik pőrekocsira plahátot erősítettek: Zaporozsjei acéllemez a hazának. A zaporozsjeiek megtartották a szavukat, s az ország érdemeik szerint értékelte hősiességüket. Az építkezés 20 000 részvevője megkapta a „Kohó- ipari üzemek megújításáért“ érmet. Nyilvánosságra hozták a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetje Elnöki Tanácsa határozatát a legjobb kollektívák kitüntetéseiről. A Zaporozssztr j trösztnek ús a Zaporozssztal üzemnek odaítélték a legmagasabb szovjet kitüntetést — a Lenin-rendet. Lenin-rendet kapott sok munkás, mérnök, előmun- kás és pártmunkás. Köztük azok is, akikről említést tettem — I. A. Rum- jancev, N. N. Csudán, A. V; Segal, M. I. Nyeduzsko, V. I. Dimsic és A. N. Kuzmin. A jegyzéken ott szerepelt az én nevein is. Nagyon drága kitüntetés — az volt az első Lenin-rendem. 31)47 novemberében Zaporozsjeban megkezdte a termelést a kokszoló, amely a romjaiból támadt fel, A nagyolvasztóknak immár megbízható hátországa volt. Ezen az ünnepségen azonban már nem vehettem részt. Az SZK(b)P Központi Bizottsága határozata alapján a dnyepropetrovszki kerületbe küldtek. Zaporozsjeból kötelességem teljesítésének tudatában távoztam, . Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja zaporozsjei területi bizottsága 19. plenáris ülésén, az utolsón, amelyen részt vettem, a következő véleménycsere folyt le. Eleinte elismerő szavakat mondtak munkámról, ainc’yoket itt nem idézek, majd felállt a területi bizottság titkára, Pjotr Szaveljevics Reznyik — akinek a mezőgazdaság volt a gondja — és ravaszul összehunyorította a szemét. Pontosan idézem, amit sztenogrammal lejegyeztek: „Reznyik elvtárs: Versenyezni fogunk Brezsnyev elvtárssal. Mellesleg, a terület szépen fejlődik, alapjaink nem rosszak. Az idén 500 ezer hektár helyett 600 ezret vetettünk be. Az ősziek szépen fejlődnek. Elvégeztük a mélyszántást, teljesítettük az állami tervet s most a póttervet teljesítjük. Brezsnyev elvtársnak ugyanolyan feszültsé* get kell teremtenie Dnyepropetrovszk- ban, mint amilyet Zaporozsjeban teremtett, s biztosra veszem, hogy ez nem lesz könnyű. (A teremben nevetés.) Brezsnyev elv társ: Ám ne f elejtse el, hogy ott sok mindent elhanyagoltak. (Nevetés.) Brezsnyev élvtárs: Köszönöm, elvtársak! Ami a versengést illeti, egészséges bolsevik jellege lesz.. “ Most az új munkahelyemről szólok ... Szülőföldemmel, ahol felnevelkedtem, sohasem szakítottam meg a kapcsolatom. Amikor Zaporozsjeban dolgoztam, minden kínálkozó alkalmat fe’fiaszníiltam arra, hogy meglátogassam édesanyámat és rokonaimat, elmentem abba az üzembe is, ahol egykor dolgoztam, és természetesen, gyakran benyitottam a területi pártbizottságra is, ahol régi munkatársaimmal találkoztam. Most végre újra otthon lehettem és jóval hosszabb ideig. Megválasztottak a területi pártbizottság első titkárának. Egykori munkatársaimmal most már nemcsak a múltról beszélgettünk, hanem egyre gyakrabban arról, hogy mit legyünk holnap, holnapután. Dnyepropetrovszk és vidéke a háború előtt elsősorban kohászatáról, vasérc- és mangánbányászatáról, valamint fejlett mezőgazdaságáról volt híres. Különösen a gabona és a kukorica hektárhozamai voltak magasak, s az állattenyésztésben értek el országos viszonylatban is kiemelkedő eredményeket. Ez a vidék Ukrajna egyik legnagyobb és legfejletebb ipari és mező- gazdasági területe, volt. Kell-e hangsúlyoznom, hogy milyen alaposan ismertem szülőföldemet, és mégis... Most, amikor hazatértem, nagyon gyorsan fel kellett mérnem a helyzetet, a nehézségeket, s egyúttal dönteni kellett abban, hogy mik a legfontosabb feladatok, a legsürgősebb teendők, milyenek legyenek a terveink (b'oiylatjuk)
