Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-12 / 129. szám, péntek

1978. V. 12. 5 1QA7 napvilágot látott « lu“/. Szovjetunió Minisztertanácsának határozata az új időpontokról, s ezzel egyidőben megkapták a szerelési mun­kálatok gyorsított ütemtervét is. Ápri­lis 8-án pártunk Központi Bizottsága határozatot fogadott el az üzemi párt­bizottság munkájáról, a határozatok megvalósításának politikai és szervezé­si bebiztosításáról. Egy hónap leforgá­sa alatt a legfelsőbb párt- és állami szervek immár harmadszor foglalkoz tak a mi ügyeinkkel. A Központi' Bizottság határozatá­ban a Zaporozssztroj üzemi párt- bizottságát élesen bírálták azért, mert a bonyolult körülmények és fel­tételek közepette nem állt feladata magaslatán. Habár csak az év végén kezdődtek meg a felújítási és a sze­relési munkák, megtehettem volna, bogy azt ipondom, engem ez a bírálat nem érint. Én azonban minden felelős­séget magamra vállaltam. Ez is a te­rületi pártbizottság első titkárának egyik fontos jellemvonása: mint vezető dolgozó, és mint kommunista, nem be­szélheti ki magát, hogy nem vett részt valamilyen eseményben, hogy erről vagy arról nem tudott, s ezért vagy azért más elvtársak a felelősek. Attól a pillanattól, amikor az első titkár elfoglalta tisztségét, és a pártappará­tus élére állt, mindenért felelős. , Három nappal a határozat nyilvá­nosságra hozatala után a Zaporozs- xztrojban pártgyülést tartottak. A ta­nácskozás nyílt, őszinte és kemény hangvételű volt. Felszólalásomban rész­letesen elemeztem az építkezés jelen­legi helyzetét, bíráltam a fogyatékossá­gokat, rámutattam a területi és a vá­rosi pártbizottság munkájának hibáira is. Április 28-án a párt Központi Bi­zottságának határozatát a zaporozsjei városi pártbizottság plenáris ülése elé terjesztettük. Az építők és a szerelő- munkások már új tervvel és időbeosz­tással érkeztek a tanácskozásra. A ta­nácskozás tehát minden vonatkozásban konkrét volt. Kuzmin például a kö­vetkezőket jelentette ki: ha úgy hala­dunk az építkezésekkel és a szerelés­sel, mint márciusban, akkor a nagyol­vasztó négy hónap múlva üzemelhet, s a hideghengermüvet nem egészen nyolc hónap múlva átadhatjuk rendel­tetésének. „Nem elégedhetünk meg azzal, hogy a márciusi tervet teljesítettük!“ — vá­laszolta a gyár igazgatója. Még ápri­lishoz viszonyítva is a kétszeresére kell növelni a munkatempót.“ Jelentős mértékben növelni kellett a munkatermelékenységet is. „Az építkezésen jelenleg mintegy 30 000 munkás dolgozik.“ — olvashat­tuk a pártbizottság jelentésében. „És ennek ellenére néhány szerelési rész­legen munkaerőhiány mutatkozik. Ha a munkatermelékenységet 20 százalék­kal növelnénk, akkor 6000 ember mun­káját helyettesíthetnénk, tehát ponto­san annyiét, amennyi ma ezen az építkezésen hiányzik“! Akkor nem években, hanem hóna­pokban, sőt napokban gondolkoztunk. Mindannyian tudatosítottuk, hogy a ter­vezésnél nem azt kell figyelembe ven­nünk, hogy mit „lehet“, hanem azt, hogy mit „kell“. , Amikor kihirdettek, hogy naponta 1 millió rubel értékű építő- és szerelőmunkát kell elvégez­ni, a terem valósággal felbolydult. So­kan kételkedtek abban, hogy ezt a tervet meg lehet valósítani (hadd je­gyezzem meg, hogy célunkat már má­jus végén teljesítettük, s amikor átad­tuk a hengerművet, a napi munkála­tok értéke meghaladta a 2 millió ru­belt.) A gyűlés végén szólásra emelked­tem. Elsősorban arról beszéltem, hogy az építkezésen meg kell teremteni az aktivitás és 1 a lelkesedés légkörét, ügyelni kell a gazdaságosságra és a fegyelemre. Jelenleg ezek voltak a legfontosabb követelmények, ezektől függött minden. Akkor már megfelelő tapasztalatokkal rendelkeztem ahhoz, hogy hozzáértően mutassak rá hibáink­ra és lehetőségeinkre. Megemlítettem azt az esetet, amikor a nagy szerelőcsarnokot éppen üve­gezték. A csarnokhoz közel éppen ek­kor robbantottak föl egy megrongált és használhatatlan épületet. Az ablak­üvegek természetesen darabokra tör- - tek. Naponta arról beszélünk a munká­soknak, hogy takarékoskodjanak, s lám a vezetők a szervezetlenség folytán maguk törik össze az üveget. így nem szabad dolgozni! Ezért a gondatlansá­gért a Zaporozssztroj üzemi pártbizott­ságának felelősségre kell vonnia a ve­zető dolgozókat, bárkiről is legyen szó. Ezt egyértelműen hangsúlyoztam. Fel­szólalásomat a következő szavakkal fejeztem be: „Tétlenül szemlélni, sőt megiűrni a felelőtlenséget nagyon ve­szélyes dolog. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pártbizottság ok nél­kül zárjon ki valakit a tagság soraiból, vagy oktalan büntetéseket rójon ki. Ez szintén nem volna helyes.“ Fontosnak tartottam, hogy erre is felhívjam az elvtársik figyelmét, ne­hogy az egyik szélsőségből a másikba essenek. , 5. Az első perctől kezdve arra töre­kedtünk, hogy megfelelő kapcsolatot teremtsünk a pártapparátus dolgozói között, s megteremtsük az elvtársias légkört. Sohasem tartoztam a durva, a hisztérikus megnyilatkozások támo­gatói közé, de elvetettem a túlságosan „szabad“ irányítás módszerét is. Ha az ember félénk, semmilyen felelősséget sem vállal magára. És mi nem korlá­tozhattuk a kezdeményező embereket, sőt ezekel a lehető legjobban kellett támogatnunk. Ezekben a feszült és ne­héz időkben az újítások s az aktív hoz­záállás nélkül niunkasikereínk, ered­ményeink jóval kisebbek lettek volna. Normális körülmények között azonban minden lárma fölösleges. Egy példát említek. A szerelésnél nálunk dolgozott egy BK 151 típusú toronydaru, mely az akkori időkben korszerűnek és nagy teljesítményűnek számított. Az emberek meg akarták gyorsítani a munkát, s ezért túlságo­Leonyid Iljics Brezsnyev kökkel ellenőrizték a számításokat, és aztán szinte cirkuszi mutatványt vil­iek végbe. Az állvány mostani helye és a fölállított alapok közé talpfákból hidat építettek. -Azután az állvány felső részére ráakasztották a horgot és Cse- piga intésére a daru a hídra emelte az állványt. Aztán a másik végét akasztották horogra és az alapokhoz emelték. így az állványt fokozatosan a szükséges helyre tették. Ebben az volt az érdekes, hogy a súlypont min­dig szilárd alapon feküdt. Valóban öt­letes megoldás volt, amelynél érvé­nyesült a rátermett munkás találékony­sága és pontos szemmértéke. Nagyon sok hasonló eredeti és bátor megoldásról számolhatnék még be. Egyszer az egyik szerelőcsoportnál álltam meg, akik Sztálingrádból érkez­tek. Erőt, egészséget, élmunkások! — köszöntöttem őket. Azért szólítottam így őket, mert ugyan utolsónak kezd­ték meg a munkát, de a határidő meg­tartása tőlük függött. Amikor megkér deztem, hogy mi újság, el nevették magukat. Elmesélték, miért nevettek, s utána én is mosolyogtam. (IV.) san megterhelték a darut, az leesett hs megrongálódott. Amikor meghallot­tam a balesetet, azonnal a helyszínre siettem. Nagy volt a lárma és a zűr­zavar, a darukezelő falfehér volt. Már ott voltak az üzemi őrök, sőt a nyo­mozó szervek képviselői is. Csak egy ember maradt nyugodt: Kuzmin. „Valaki megsérült a baleset során?“ — kérdeztem őt. „Nem“, válaszolt. „Nagyon ügyesen pottyant le a gép. Ha valaki számí­tásokat végzett volna, akkor sem tudta volna ezen a kis helyen ügyesebben megszervezni a daru leszakadását. Megvizsgáltuk a balesetet. A daru valóban üres területre esett le, senkit sem sebesített meg, semmit sem Ron­gált meg. Ennek ellenére hisztérikus kiabálások hangzottak el: „Ez tudatos kártevés. Vigyék bíróság eilé a daru­kezelőt és az építésvezetőt!“ Szeret­tem volna, ha az emberek megértenek. Mindig annak a híve voltam, hogy az igazi semmittevőket és bűnözőket, akiknek bünrészessége beigazolódott, szigorúan megbüntessék. Amikor azon­ban meggyőződtem róla, hogy ezek az emberek semmi rosszat nem akartak, mindössze elővigyázatlanok voltak, azt kértem a jelenlevőktől, hogy változ­tassanak a hangnemen. Miért kell mindjárt idegeskedni és pánikba es­ni? Ellenkezőleg, arra kellett rászok­tatni az embereket, hogy minél előbb kiutat találjanak az adott helyzet megoldására. Közös erővel sikerült megjavítani és helyreigazítani a darut, a szerelés folytatódott, és a tervet is sikerült zavartalanul teljesíteni. Vajon segített volna e az építkezés ügyének, ha szi­gorúan megbüntetjük a darukezelőt és az építésvezetőt? Valószínűleg nem, mert a kollégái is megijedtek volna. S ha él-munkásaink, mérnökeink és újítóink csak azt a munkát végezték volna, és úgy dolgoznának, amint azt előírják számukra, akkor a feszített időpontokat bizony nem sikerült volna megtartani. Szükségünk volt tehát az emberek aktivitására, kezdeményező készségért*. Abban az időben nem létezett olyan tudomány, amely megtanított vol­na bennünket arra, miképpen lehet a romokat mielőbb eltakarítani, s a felújítási munkálatokat megkezdeni. Mindent újra kellett tanulnunk. Ezért szükségünk volt a munkások, mérnö­kök és a gyármunkások aktivitására, találékonyságára, sőt kockázatvállalá­sára is, mert tervünket csak így tud­tuk túlteljesíteni, céljainkat csak így valósíthattuk meg. Természetesen a kockázatvállalás akkor volt helyénvaló, ha megfelelő tudáson, tapasztalaton és előzetes számításokon alapult. Egyszer például a hengermű egyik csarnokából egy 82 tonnás állványt kellett eltávolítani. A daru azonban mindössze 30 tonnás volt. Az előírá­sok értelmében nagyobb teljesítményű darut kellett volna munkába állítani, tehát a munkabrigád számára mi sem lett volna egyszerűbb annál, hogy azt mondják, ezt a munkát nem tudják el­végezni. Az emberek azonban másképp cselekedtek. Alekszandr Nyikolajevics Csejnga, a csöndes, idős mester alaposan meg­vizsgálta a nehéz állványt, és azt az alapot is, amelyre az állványt kellett helyezni. Jó ötlete támadt, megbeszél­te a brigád tagjaival, majd a mérnö­Valóban mulatságos eset volt. Egy nap tervrajzokat kaptak ezzel a kate­gorikus megjegyzéssel: „Sürgős! Még ma elvégezni 1 Livsic!“ Amikor a sze­relők megnézték a rajzokat, megdöb­bentek. A legkeményebb normák sze­rint Is legalább . három napig tartó munkát Irányozott elő a dokumentá­ció. Nem válogattak a kifejezésekben és a szitkozódásokban, de mit volt mit tenni, összedugták a fejüket, aztán nekifogtak, és még azon a napon be­fejezték a szerelést. És ekkor a terve­zőirodából egy leány jött hozzájuk. Azt kérdezte, hol van a tervrajz. Ekkor derült ki, hogy Livsic elvtársnak, a tervezési osztály vezetőjének utasítása nem a szerelőknek szólt. Csupán má­solatot akart készíttetni a tervrajzról. Az építkezés minden részlegén ön­feláldozó, találékony és bátor emberek dolgoztak. Addig senki sem ment haza, amíg az előirányzott tervet nem tel­jesítették. Nem ment ritkaság számba az sem, amikor a dolgozók több na­pon át az építkezésen maradtak, ledől­tek három négy órára, aztán tovább folytatták a munkát. A pártbizottság igyekezete eredménnyel járt. Az épít­kezést a lelkesedés és a céltudatos munka, valamint a megalapozott opti­mizmus légköre hatotta át. Az épít ke­zesen alapvetően megváltoztak a vi­szonyok. Olyan munkáskollektíva ková- csolódott össze, amely képes volf a legigényesebb terveket teljesíteni és a legfeszesebb időpontokat is megtar­tani. Továbbra is fontos volt azonban, hogy ez a lendület ne lankadjon, s a munka frontján ezután is jelentős si­kereket érjünk el. A zaporozsjeiek munkasikereiről az egész ország tudomást szerzett. „Ogy, mint az első ötéves tervek éveiben a Magnyitosztroj és a Kuznyecksztroj fogalommá vált, ma a Zaporozssztroj nemcsak az építők harci jelszava, ha­nem valamennyi munkásé, aki részt vesz a zaprozsjei kohászati kombinát újjjáépítésében“ — írta a Pravda. Az emberek lelkesítéséhez nagymér­tékben hozzájárult a sajtó, a párt hangja is. Amikor Zaporozsjeba kerül­tem dolgozni, azonnal azt követeltem, hogy emeljék a területi lap példány- számát. Pártunk Központi Bizottsága segített abban is, hogy a falvakban felszereljék a vezetékes rádiókat. A pártmunkások kissé meglepődtek, amikor a területi pártbizottság első titkára eddigi gyakorlatuk során elő­ször jelentést terjesztett a plénum elé a Sztrojityel című üzemi lap tevé­kenységéről, amely a Zaporozssztrojban jelent meg nagy példányszámban. A be­számolóban többek között ez áll: „Az üzemi pártbizottság még nem értékeli kellőképpen a sajtó jelentőségét a tö­megek között végzett ideológiai mun­kában, s nem használja föl az újságot az időszerű politikai és gazdasági ter­vek megfelelő propagálására.“ A legnehezebb időszakokban ott vol­tak közöttünk a Pravda, a Ragyanszka Ukrajna és a Bolsevik Zaporozsja munkatársai. A területi lap propagan­da és agitációs rovatának vezetője Andrej Kljunyenko, akit még a front­ról ismertem, együtt harcoltunk a Kaukázustól egészen Prágáig. Újság­íróként is éppolyan bátor volt, mint ezredkomisszárként. Valóban, az újság­íráshoz is bátorság kell. Emlékszem a Bolsevik Zaporozsja munkatársára, Vlagyimir Repinre is. Ez a magas, szemüveges, sovány ember mindig* rendkívül kíváncsi és fürge volt, min den újdonságról és eseményről, ami az építkezésen történt, elsőként szer­zett tudomást, és azonnal tájékoztatta az olvasókat, sőt röplapokat is készí­tett. A legfontosabb eseményekről tá­jékoztató röplapokat rendszeresen ki­adtunk. A komszomolisták a városban teherautókról szórták szét, néha PO-2 típusú kis repülőgépünket is felhasz­náltuk a röplapok terjesztéséhez. Az egyik röplapban különösen nagy ered­ményről számoltunk be: „Gyorshír. A hazának jelentjük! Előállítottuk az első zaporozsjei öntvényt! Az olvasz­tárok lecsapolták a háború utáni első öntvényt. Zaporozsje munkásai! Ez a siker a szeretett hazánk felvirágzásá­ért és dicsőségéért végzett áldozatos munkátok eredményei A szovjet nép nagy lelkesedéssel fo­gadja a zaporozssztali rendkívüli tel­jesítményű nagyolvasztók és hőerőmű­vek újjászületését, mivel tudja, mekko­ra pusztítást végeztek rajtuk a fasiszta hordák. Zaporozssztroj munkásai, ma az egész ország hálával ejti ki a neve­teket. Előre a további győzelemért!“ Itt azonban megelőzöm az esemé­nyeket. Erre a sikerre még várnunk kellett. Röplapok is megjelentek, ame lyek név szerint, élesen bírálták azo­kat, akik az építkezést hátráltatták. Megemlítek egy látszólag jelentéktelen esetet. Egy vasrúd hevert az úton, valaki otthagyta és akadályozta a szállítást. Másnap reggel a rúd mel­lett megjelent egy felirat: „Mester! öt órán belül tüntesse el a rudat, akadá­lyozza a munkát.“ Aláírás. Ét> mit szólnak hozzá: a rúd eltűnt! Tehát volt hatása a felhívásnak. Jól bevált a sokrétű szemléltető agi­táció is. Az építkezésen mindenütt számok és dátumok voltak: megindíta­ni a vonóművet, eddig éá eddig, a hi- deghengeiiést ekkor és ekkor, har­minc nap van hátra, már csak tizen­öt. .. tíz . . . öt nap. Az építkezés prob­lémáiról az egész város tudott, a gyű­lésekre minden lakost meghívtunk, az építők családostul jöttek. Valamelyik fiatalasszony feltehette volna a kérdést: — Hogyhogy másokat dicsérnek, tó- ged pedig meg sem említenek?! Vagy megszólalhatott volna egy gye­rekhang: — Apu, miért tapsolnak Pjotr bácsi­nak, és neked miért nem? Ez az igazi és nagyon hatásos tö­megmunka. Az a felfogás, hogy az em­bernek csakis anyagi ösztönzésre van szüksége, teljesen téves. A szovjet em­ber számára sok minden fontos — a tudat, hogy részese egy nagy mű lét­rehozásának, hogy a munkában meg­valósíthatja önmagát, hogy büszke le­het az egy ességére —, szüksége van a tiszteletre, mások elismerésére. Mindezen jellemvonásokat azonban ki kel] fejleszteni. És ebben a minde­nütt jelenlevő újságírók nagyban se­gítettek. Haladó tapasztalatok, nem mindennapi emberi sors, valaki rekord­ja, harci feladatok egy bizonyos sza­kaszon — a lapokban mindezeket eredményesen elemezték. Az újságíró az építkezés teljes jogú részvevője volt. Emlékszem, azt tanácsoltam a ván­dorszerkesztőségek munkatársainak, hogy az üzem és az építkezés vezető dolgozóival együtt naponta vegyenek részt az újonnan üzembe helyezett ob­jektumok átadásán. Itt mindig felme­rültek érdekes kérdések, hasznos be­szélgetések folytak, feltűntek az épít­kezés új hősei. A sajtótól nemcsak di­cséretet, hanem éles bírálatot is vár­tunk. Szeretném hozzáfűzni: meg akartuk kímélni az építőket, a szerelőket attól, hogy feleslegesen járjanak a különbö­ző intézményekbe. .„Minden problémát vigyetek a munkahelyre — mondogat­tam gyakran az elvtársaknak. — Ha nyomja valami a szíveteket, menjetek el az építkezésre.“ Amikor látták, hogy a területi pártbizottság első titkára is így tesz, rövidesen minden titkárnak, osztályvezetőnek, a pártbizottság járá­si, városi és területi instruktorának is szokásává lett. S ez számukra is rend­kívül hasznosnak bizonyult. A munka egyre gyorsabb tempóban haladt, az építkezés megkövetelte va­lamennyi lehetőség, az újítási munka- módszerek kihasználását, a progresz- szív műszaki megoldásokat, a merész­séget és a találékonyságot. Megfigyel­tem, hogy a különféle nehézségek megoldásakor és a fogyatékosságok ki­küszöbölésekor gyakran születtek úi és eredeti elképzelések. Két példát emlí­tek a sok közül, amelyek az emléke­zetembe vésődtek. (Folytat/uk )

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom