Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-11 / 128. szám, csütörtök
A tettekhez konkrét felhívásokra van szükség, plakátok kellenek, amelyeken számok, dátumok láthatók, mérnökök, újítók, sztahanovisták és a tő szakmák munkásainak neve szerepel, s nemcsak azok neve, akik egyszer s mindenkorra hírnevet szereztek, hanem mindig újakra van szükség, akik ma tűntek ki a szocialista munka- versenyben. Meg kell mutatni az embereknek a Zaporozsszlroj munkásainak e nagyszerű csapatát!“ A szervezőmunka csakúgy, mint a politikai munka, egyazon célhoz vezettek. A területi pártbizottság arra törekedett, hogy az embertőmeg kollektívává kovácsolódjék, hogy a kollektívában vezető egyéniségek nőjenek fel, nagyszerű, kiváló emberek. És valóban sok ilyen ember nőtt fel. Nemcsak hallomásból ismertem őket. Az építkezéseket járva közvetlenül a munkahelyükön beszélgettem velük. Ilyen körülmények között — csakúgy, mint a lövészárkok- ban — lehet a legjobban megismerni az embert. Nem egy csodálatra méltó sorsra emlékszem. Minden alkalommal, amikor a Dnyeprosztrojban jártam, már messziről hallottam a lányok csengő kacagását, akik rakták a betont a gátra. A szemük alig látszott ki a kendőből, cementporosak voltak, de sem hőségben, sem fagyban nem veszítették el optimizmusukat. A kérdésre, hogy megy a munka, zengő „jól“ volt a felelet. Anya Loskareva munkabrigádja volt az, be is írták őket a köztársaság dicsőségkönyvébe. Egy aktívaértekezleten, amelyen az élmunkás, a komszomol és a frontbrigádok vettek részt, a szünetben hozzám lépett egy kiöltözött lány, s én nem ismertem meg azonnal régi ismerősömet. — Talán a maguk brigádja is frontbrigád? — Frontbrigád volt. — Nem, Anya, ezzel nem értek egyet. Jön a nagy víz, jó betonra van szükség, s maguktól függ az összes brigád munkájának minősége. A front még csak maguk előtt van.“ A lányok jól dolgoztak. Október 30. évfordulójának ünnepségein néztem a felvonulókat és beleszóltam a mikrofonba: „Köszönljük Anya Loskareva brigádját!“ A lányok visszanéztek, és mosolyogtak... Röviddel ezután megtudtam, hogy Anya súlyos beteg. Az ínséges háborús évek, a nehéz gyermekkor jelentkezett — tuberkulózis formájában. Mindent megtettünk, hogy Anya meggyógyuljon, más munkát ajánlottunk fel neki, de ő határozottan visszautasította. „Nem tudok élni az építkezés és a lányok nélkül!“ A Dnyeprogresz újjáépítéséért Anna Loskarevát Lenin-renddel tüntették kí. Néhány év múlva ismét találkoztunk Moldáviában: meggyógyult, férjével együtt a dubosszarszki vízi erőművet építette. Meggyőződésem, hogy nemcsak a gyógyszerek és a déli szanatóriumok gyógyították meg. Anya önmagát mentette meg azzal, hogy megőrizte optimizmusát, nem hagyta ott a munkáját, nem zárkózott magába, hanem teljes életet élt. Nemrég mesélték, hogy Anna Styepanovna négy egészséges gyereket nevelt fel, s a munkás- szálló vezetőjeként dolgozik. Hiszem, hogy jó nevelője az ifjúságnak. Egy másik építkezésen ismerkedtem meg lvan Rumjancev csőszerelővel. Fiatal, szürke szemű, csinos fiatalember volt, szellemes és ügyes, igazi mestere a szakmájának. Talán túlságosan is korán kezdett dolgozni: apja elesett a fronton, s ő elhatározta, hogy segít anyjának. Amit nem kapott meg az iskolától, a kíváncsiságával, tapasztalatával és tehetségével pótolta, lvan óriási üzemeket épített Jaroszlavlban, Gorkijban, Csircsikben, s nálunk a Zapo- rozssztrojnál dolgozott. Abban az időben éppen ő javasolta a nagy blokkok szerelésének új módszerét. „A földön szereljük össze a csöveket — magyarázta nekem. — Összeillesztjük és összeszereljük darabokba. A munka így könnyebb, kényelmesebb, azonkívül gyorsabb is. A kész darabokat daruval vagy csigával emeljük fel, és aztán már csak össze kell kapcsolni egy csővé. Semmi különös nincs ebben! — Nem kockázatos ez? Nem veszélyes az emberekre nézve? Elnevette magát: — Ijesztőnek látszik, de a kéz képes rá. Ne féljen, Leonyid Iljics, mindent kiszámítottunk előre, a mérnökök pedig ellenőrizték a számításokat.“ A kohászatban rengeteg a cső, összekötik a műhelyeket, keresztül-kasul futnak — erős munkaszakasz volt ez. Azt javasoltam a szerelőigazgatóság pártbizottsága tagjainak, kérjék meg Rumjancevet, szólaljon fel a nyilvános pártgyűlésen. A gyűlésről hírt adott a mi lapunk, a Szlroityelj, majd a Pravda jelentetett meg egy nagy cikket „Ivan Rumjancev tapasztalatai szerint minden építkezésen“ címmel, s a módszer az egész országban elterjedt. Ivan Alekszandrovcis később Varsóban dolgozott a Kultúra és Tudománv Palotáján, és segített a bhilai kohászati kombinát szerelésén Indiában ... Sok hasonló találkozásom volt, mindegyiket lehetetlen felsorolni, ezért hát ne sértődjenek meg az elvtársak, akikről itt nem tettem említést. Nem feledkeztem meg róluk. A dolgozókhoz, és különösen a szorgalmas emberekhez fűződő jó kapcsolat megteremtése minden pártmunkás emberi, sőt hivatásbeli kötelessége. Ez a kapcsolat gazdagabbá teszi a pártmunkát, megszilárdítja kapcsolatát a hétköznapi élettel, és hozzásegít ahhoz, — ahogy mondani szokás — első kézből szerezzen tudomást az emberek öröméről, gondjairől, véleményéről. S különben is, kell-e hangsúlyozni, milyen kellemes érzés megismerni becsületes munkásokat, kolhoztagokat, építő két, agronómusokat, képzőművészeket, újságírókat vagy tudósokat. Sohasem sajnáltam az időt és nem ismertem fáradságot, amikor ismerkedésről, barát- kozásról volt szó. A pártmunka jellege hozzásegített e kapcsolatok megterem téséhez és ápolásához. A zaporozsjei pártbizottság egyjk ülésén felosztottuk a feladatokat a területi pártbizottság titkárai között. Most azokat említem meg, amelyek rám hárultak: az egész terület politikai és gazdasági irányítása, a mezőgaz dasági munkálatok szervezése, a propaganda és az agitáció időszerű kérdései, a területi tervbizottság és a komszomol munkájának értékelése, a közbiztonsági szervekkel, a belügyminisztérium dolgozóival és a bíróságokkal való együttműködés ápolása és megszilárdítása, valamint a személyzeti kérdések. E feladatok sikeres megoldásában is Leonyid ifjics Brezsnyev (lit.) j sjl Ki [ nagyon sokan segítettek nekem, és mindent dolgozóink érdekében tettünk Az első titkár munkájában nincsenek másodrendű ügyek. Itt van például az ügyfélfogadás. Lehet-e ezt lényegtelennek tekinteni? Nemrég a televízióban az egyik zaporozsjei munkásember beszélt el egy érdekes történetet. A háború utáni évben a felesége elvesztette az összes élelmiszerjegyet. A család négy tagja így egész hónapra kenyér és élelem nélkül maradt. A munkás elme sélte, hogy elment a területi pártbizottság első titkárához, elmesélte neki a történteket, aki azonnal segített. Meg- vallom, én már meg is feledkeztem erről, de ez a munkás nagyon jól emlékezetébe véste a történteket. Számára akkor ez a segítség életbe vágóan fon tos volt. Az élelmiszer jegyek kel történt eset szimbolikusnak is tekinthető, jelzi azokat az óriási nehézségeket, amelyekkel akkor meg kellett birkóznunk. Hihetetlenül nehéz volt a háborús pusztításokat követően betakarítani a termést, megfelelő helyen tárolni, és tulajdonképpen az alapjaitól kezdve felújítani az állattenyésztést, hiszen az istállókat és más mezőgazdasági létesítményeket a hitleri hordák a legtöbb helyen fül- gyújtották, s az állatállomány is rendkívül alacsony volt. Ugyancsak mérhetetlenül nehéz volt az étkezés megszervezése az üzemi éttermekben, továbbá az óvodák és iskolák, valamint a kórházak élelemmel való ellátása. Sokhelyütt az épületeket is renoválni kellett. Hihetetlen nehézségeket okozott az emberek elszállásolása is. Több tízezer embernek kellett megfelelő hajlékot, lakást biztosítanunk. „Nem kezdhetjük meg a termelést az üzemben, mert nem tudjuk elszállásolni dolgozóinkat“. — ismételte Kuzmin csaknem minden gyű lésen és természetesen igaza volt. Kissé megelőzöm u történteket, amikor elmondom, hogy éppen a Zaporozsszlroj építői vezették be a lakásépítésben a folyamatos építkezési módszert, s ezzel egyharmadára csökkentették a lakásépítkezések idejét. Akkor még nem ismertük a tipizált épületeket, különböző formájú és nn^ságú, megrongált lakásokat kellett rendbehoznunk. .1947- ben ebben a városban 55 000 négyzetméter lakóterületet adtunk át s ez hatalmas sikernek számított. Idáig elsősorban a Dnyeprogeszról és a Zaporozssztálról írtam, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a városban és az egész körzetben nem kellett más, ugyancsak fontos problémákat is megoldani. Például a Kommunar nevű üzem felújítási munkálatai is folytak, ahol rövidesen kombájnokat kellelt gyártani. Kezdetben a dolgozók és a tanulók sok mindent kézzel végeztek, mert a berendezések még nem működtek. Sokszor a kolhozokban szerelték össze a használható kombájnokat, pótalkatrészeket maguk a szerelők fabrikáltak, s így sikerült megjavítani a gépeket. 1946 őszén a területi pártbizottság kéréssel fordult a gyár vezetőségéhez, hogy minél előbb kezdjék meg az új, sokkal korszerűbb kombájn gyártását. 1947 tavaszán a párt- bizottság már jóváhagyta az SZ-ti típusú kombájnok sorozatgyártását, és az októberi plénumülésen megelégedéssel állapítottuk meg, hogy a munkatermelékenység a harmadik negyedévben 3,3-szor volt nagyobb, mint a másodikban. Ma, amikor felidézzük a múltat és visszaemlékezünk akkori munkánkra, egyúttal tapasztalatokat, tanulságokat is merítünk jelenlegi feladataink sikeres megoldása és természetesen jövőnk érdekében. Azokban a feszült és nehéz időkben saját munkánk és gyakorlatunk győzött meg arról, hogy a pártbizottság helyes elvek és módszerek alapján dolgozik, mert minden bonyolult problémát elveszerűen és következetesen igyekezett megoldani, és rendszeresen ellenőrizte a határozatok teljesítését. Az az elv vezérelt bennünket, Rogy ha valakinek bizonyos feladatot adtunk, akkor azt száz százalékosan teljesítenie kell! Meggyőződtünk álláspontunk helyességéről. A fegyelmet csak úgy ludjuk megszilárdítani és a felelősséget csak akkor fokozhatjuk, ha rendszeresen ellenőrizzük a határozatok teljesítését. Ha vezető gazdasági dolgozóink minden határozatukat maradéktalanul teljesítenék, már réges régen nem kellene beszélnünk egyetlen nehézségről, problémáról sem. Zaporozsjeban egyszer komoly probléma merült föl az építkezési anyagok szállításával kapcsolatban. Ezektől az anyagoktól függött a Dnyeprosztroj, a Zaporozssztroj és a Kommunar felújítása, valamint az egész lakásépítkezés üteme. Szokás szerint az illetékesek különböző objektív nehézségekre hivatkoztak, kibúvókat kerestek, kéréseink- re-követeléseinkre formális válaszokat adtak, és egy ideig úgy tűnt, hogy nem tudjuk megoldani ezt a kérdést. 1947 márciusában azonban a pártbizottságon megtárgyaltuk az ügyet, májusban ellenőriztük az elfogadott határozatok megvalósításának ütemét, s aztán szinte naponta ellenőriztük az illetékeseket és lám, az év második felébeh a „tégla“ és az „épületanyag“ szavak eltűn tek a jegyzőkönyvekből. A nehézségeket megoldottuk. . Olyan kérdésekkel is foglalkoztunk, amelyek közvetlenül nem kapcsolódtak a gazdasághoz, vagy a mindennapi élethez, de ennek ellenére ugyanilyen fontosak voltak, hiszen emberi sorsokat érintettek. A közbiztonsági szervek árulók után nyomoztak, akik a háború során kollaboráltak a fasisztákkal. Nem kerülhették el büntetésüket. Ezt a munkát azonban maximális figyelemmel és körültekintéssel kellett végezni, nehogy tisztességes emberek becsületét mocskoljuk be. Ebben a felelősségteljes munkában elengedhetetlenül szükséges volt a pártszervek aktív részvétele. Különösen azt kellett hangsúlyoznom, hogy eleve mindenkit nem lehet gyanúsítani azért, mert akarata ellenére a megszállt területeiken maradt. Másrészt azt is meg kell említeni, hogy a háború utáni időszak maximális éberséget követelt meg valameny- nyiünktől. Egyetlen hét sem telt el valami rendkívüli esemény nélkül, több helyen még felfegyverzett bandák riogatták a lakosságot, s éjjelente lövöldözéseket is lehetett hallani. Sokszor ültem éjszaka is egyedül a volán mögött. Igazán bosszantó lett volna, ha az ember, miután épségben végighar colta a háborút, most egy eltévedt golyó áldozatává válna. Azonban nem volt időm személyes biztonságomra gondolni, mert sokkal fontosabb feladatot kellett megoldani: az egész lakosság nyugodt életét, biztonságát szavatolni. 1947 februárjában a területi pártbizottság rendkívüli határozatot hozott a bűnösök es a bűntettek elleni harc fokozásáról. Elhatároztuk, hogy erre a frontra kommunistákat és komszomolis- tákat küldünk, megerősítjük a közbiztonsági szervek alakulatait, és megtisztítjuk azokal a megbízhatatlan emberektől: „Amint valaki bármilyen erkölcstelen tettel visz végbe, azonnal váltsátok le! Sokkal jobb, hogy ha ilyen emberek után megüresedik a hely, mert legalább a többiek látják, hogy ezekre a posztokra minden szempontból erős, jellemes emberre van szükség. Javasoljuk azt is, hogy a hibákat elkövető emberek átnevelését az egész kollektíva • végezze, méghozzá rendszeresen és következetesen * Nagyon fontos volt a milícia munkája. Zaporozsjeba különböző emberek ér- keztek, a város sötét volt, nem églek az utcai lámpák, a közlekedés még nem indult meg. Emlékszem azokra az időkre, amikor a különböző fosztogatások, rablások és más huligán cselekedetek miatt nagyon nehéz volt megszervezni a harmadik műszakot. Ezért szükséges volt növelni a milícia tekintélyét, megerősíteni sorait. Olyan esetre is emlékszem, amikor a milícia tagjai kopott egyenruhában jártak. Az egyik gyűlésen hangsúlyoztam: „A mi- licistát megfelelő egyenruhába kell öltöztetnünk, hogy mindenki már távolról lássa: a rend és a törvény őre közeledik.“ Számos ilyen és ehhez hasonló problémát is megemlíthetnék, amelyek a hatalmas építkezések gondjaival összehasonlítva látszólag jelentéktelenek. De ezt is az élet hozza magával, ezek megoldásához is türelem és hozzáértés szükségeltetett. Természetesen egyetlen kérdést, feladatot sem tudtam volna megoldani a területi pártbizottság többi titkárainak az egész pártappar£ tus dolgozóinak hathatós segítsége nélkül. Nyivánvalóan könnyített a munkánkon, hogy számos problémát a szovjetekben és a gazdasági szerveknél oldottak meg. És itt szeretnék rámutatni a vezető pártmunkás egyik fontos tulajdonságára: arra, hogy mindenben megfelelő munkatársakat, segítőtársakat kell keresnie, velük kell megosztani gondjait, bíznia kell bennük, s » munkát kollektíván kell elvégezni. Zaporozsjeban rátermett, ügyes és szorgalmas emberekkel dolgoztam együtt. A területi pártbizottság másodtitkára Andrej Pavlovics Kirilenko volt. A titkárok tisztségét pedig-G. V. Jenju- tyin és P. S. Reznyik látta el. A városi pártbizottságon N. P. Mojszejenko látta el a másodtitkári leendőket. Volt tehát kire támaszkodnom. 1947 tavaszától szinte naponta megfordultam a Zaporozssztrojban és a munkahelyemet is itt rendeztem be. Az épülő hőerőmű és a hármas számú nagyolvasztó között egy félig kész trafóállomás húzódott meg. Itt találtak számomra egy helyiséget, ide hoztak íróasztalt, székeket, telefont szereltek be, sőt még ágyat is beraktak, hogy itt pihenhessek le, ha bent: maradok éjszakai műszakon. Ez egyre gyakrabban előfordult. Tulajdonképpen az építkezés valamennyi problémáival foglalkoznom kellett Nehéz időket éltünk, minden nap újabb és újabb gondokat hozott. Emlékszem, kétműszakos építkezésre akartunk átállni, hogy meggyorsítsuk a felújítási munkálatokat és így teljesíthessük a tervet. Megfelelő világítás nélkül azonban este lehetetlen dolgozni. Villanyégőket pedig abban az időben szinte képtelenség volt szerezni. Ezért elhatároztam, hogy levelet írok Zsda' nov elvtársnak, pártunk Központi Bizottságára. Részletesen leírtam helyzetünket, és kértem őt, hogy küldjön nekünk legalább háromezer villanyégőt. Három nap sem telt el és nemcsak igenlő választ kaptunk, hanem rövidesen megérkeztek az égők is. Bevezethettük tehát a második műszakot és megkönnyítbettiik sok ember munkáját. Ez az esel is uzt bizonyítja, hogy a Központi Bizottság milyen figyelemmel kísérte és milyen rugalmasan megoldotta a legapróbb kéréseket is, amely ennek az iparóriásnak a felújításával volt kapcsolatos. Minden gond és probléma ellenére néha mégis el kelleti szakadnom az építkezéstől. Egyszer a tavaszi mezőgazdasági munkák idején Berdjanszkból tértem vissza. Nagyon siettem, az éjszakát kinn a földön, az egyik szalmaasztagban töltöttem és már reggel hét órakor a pologovszki járásban voltam. Beszéltem a járási partbizottság titkárával, Serstyukovval és megkérdeztem őt, hogy haladnak a ve léssel, milyen mértékben gépesítik a munkájukat. Valahogy nyugtalannak tűnt nekem. „Ml történt Alekszandr Savcslcs?" Mondd meg nyíltan! Itt valami nincs rendben... Nem hallgatta véletlenül ma reggel a rádiót?“ „Nem. Mi történi?“ „Tudja, a Pravda vezércikkében bíráltak bennünket. Lassan haladunk a Zaporozssztal felújításával. Bizony nem kíméltek bennünket “ Elhallgattunk. „Aha, ez azt jelenti, hogy Sztálin fog hívni. Tehát mennem kell." Éjjel Sztálin valóban felhívott, és hosszas, komoly beszélgetést folytattunk. Mniden, amit eddig elértünk, és amit sikerként könyveltünk el, egyszeriben balsikernek tűnt. Megváltoztak ugyanis a körülmények. Nem a mi vidékünkön, hanem az egész országban, sőt az egész világon. Az egész komplexum beindításának időpontját, vagyis a hengerelt acél előállításának terminusát a legközelebbi őszre hozták előre, az építkezéseket jelentős mértékben meg kellett gyorsítani. Ezek a változások a „hidegháború" kezdetével függtek össze, amelyekről a korábbiakban már említést tettem. (folytatjuk)