Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)

1978-05-26 / 143. szám, péntek

Szülőföld és irodalom Csanda Sándor új tanulmánykötetéről Nyolcsn - tinit Wkarbon Jegyzetek a nyugat-szlovákiai kerületi fesztiválról A közelmúltban a Kerületi Népművelési Központ a CSEMA­DOK KB, és a Népművelési In­tézet szervezésében Dunaszerda- helyen (Dunajská Streda) talál­koztak Nyugat-Szlovákia legjobb magyar felnőtt énekkarai, hogy összemérjék tudásukat, s a Ko- dály-napok válogató bizottsága —, amely áprilisban Gömörjal- ván (Gemerská Ves) és Kassán (Košice) már meghallgatta a Közép- és a Kelet-Szlovákiában működő énekkarainkat — el­dönthesse, melyik legyen az a tizenhárom kórus, amely fellép­gok létszámát növelni, hogy a kórusnak vegyeskarhoz illő telt hangzása legyen. A kerületi fesztivál második koncertjét a Gútai (Kolárovo) Művelődési Ház Anton Krištof vezette vegyeskara adta. A szopránnál problémák mutat­koztak ugyan, mégis azt kell mondanunk, a gútai az egyik legjobban éneklő vegyeskarunk. A Dunajszky Géza vezényelt© kolonyi vegyeskarnak feltétle­nül nagyobb hangsúlyt kell fek­tetnie a hangképzésre. Sajnos, itt is meglátszott, hogy gyenge Csanda Sándor új könyvének címe hűen tükrözi a szerző szándékát: a szülőföld, a szlo­vákiai tájak magyar irodalmi hagyományainak vizsgálatát, a csehszlovákiai magyar irodalom egyes kérdéseinek elemzését, valamint a nemzetek közötti kapcsolatok felvirágoztatását. A mohácsi vész (1526) után volt időszak, amikor a magyar irodalom legjelesebb alkotói az ország északi (mostani szlová­kiai) részében éltek, s az itte­ni városok — Pozsony, Komá­rom, Nagyszombat, Kassa — a magyar szellemi életnek egy ideig központjai is voltak. Ez ad a szerzőnek ürügyet arra, hogy könyve első részének rövidebb- hosszabb tanulmányaiban érté­kes és fontos adalékokkal egé­szítse ki eddigi ismereteinket a régi magyar irodalom és a mai Szlovákia területének kapcsola­táról. Az első magyar könyv (Jókai kódex, 1370) méltatásától, meg­találásának leírásától, az egyik leghíresebb históriás énekmon­dónk, Tinódy Sebestyén jelen­tőségének elemzésén keresztül Bornemissza Péter, Gyöngyösi István, Gvadányi József költői­emberi portréjának megrajzolá­sáig a szerző átgondolt koncep­ciót teremt. A sor Bacsányi Já­nos kassai, Csokonai Vitéz Mi­hály, valamint Jókai Mór pozso­nyi és komáromi ihletésű mű­veinek elemzésével folytatódik. Figyelmet érdemelnek köz­ben a szerző megállapításai, például a Jókai kódex, mint az egyik legbecsesebb nyelvemlé­künk, „eretnek jellegű szociális gondolatokat is tartalmaz“, vagy: Batsányi kassai tevékeny­sége jelenti a költő életének legforradalmibb korszakát, ami­kor politikai lírájának csúcsát jelentő költeményeit írta. Cso­konairól szólva, hangsúlyozza: költészete Pozsonyban és Ko­máromban bontakozott ki, s a költő számára a komáromi ki­lenc hónapig tartó szerelem je­lentette élete legnagyobb élmé nyét, s ez segítette lírai csúcs­teljesítményeihez. Csanda Sándor Jókairól el­mondja ugyan, hogy az író él­ményeit döntő mértékben Ko­máromban szerezte, de pozso­nyi tartózkodásának fontosabb szerepet tulajdonít, mint általá­ban az irodalomtörténészek többsége. Két kulcsfontosságú Ebben az évadban második ősbemutatóját tartotta a bra­tislavai Oj Színpad zenei társu­lata. A Cyrano az elővárosból című musical nagy sikerű elő­adása után most Vincent Šikula (szövegkönyv), Igor Bázlik (ze­ne) és Marián Kováčik (dalszö­vegek) Népmulatság című zenés játékát vitték színre. A zenés játék témája sikert ígért. Vincent Šikula — aki szö­vegkönyvíróként most debütált — mai művészetünkben kissé elhanyagolt területről, a mai szlovákiai falu életéről akart képet rajzolni, méghozzá köny- nyed, vidám, leginkább talán a népi komédiákra emlékeztető hangvételben. Šikula itt nem elsősorban azokat a nagy ará­nyú változásokat akarta beírnia tatni, amelyek az eltelt három évtized alatt végbementek fal- vainkban — habár a cselek­mény hátterében ez is kirajzo­lódik —, hanem a falusi ember életét, érzelem- és gondolatvi­lágát igyekezett fölmutatni. Jó szemmel vette észre, hogy a gazdasági, szociális változások az emberek életét is befolyásol­ják. és megváltoztatják, sőt új, korszerűbb életszemléletet, élet­módot kívánnak meg. A régi szokásokat, szemléletet, persze, nem könnyű máról holnapra megszüntetni Az anyagi jólét, ami ma falvainkat jellemzi a sok pozitívum mellett bizonyos gon­dokat is fölvet. Példaként em­regényében (Mire megvénülünk, Az arany ember) vizsgálja meg az említett két városban szer­zett írói élmények tükröződé­sét. A könyv második része a csehszlovákiai magyar irodalom több képviselőjével foglalkozik. Csanda már a kötet előszavá­ban felvet néhány lényeges gondolatot a hagyomány és a csehszlovákiai magyar iroda­lom kapcsolatáról. Többek kö­zött azt, hogy a mai Szlovákia területén keletkezett régebbi alkotásokat nem tarthatjuk nemzetiségi kultúránk olyan szerves részének, mint az 1918 után született műveket. Ezért nem ért egyet Pavel Bújnák ál­lításával, aki a szlovákiai ma­gyar irodalmat a magyar iroda­lom első nyelvemlékeitől (Ha­lotti Beszéd) eredezteti, s leg­jelentősebb alkotóinak Balassit, Jókait, Madáchot és Mikszáthot tartja. Csanda hangsúlyozza, hogy a török megszállás után a magyar irodalom központjai gyakran a mai Szlovákia terü­letén voltak, de elfogadható el­lenérve is, miszerint „irodal­munknak ebben az országrész­ben áltálában nem volt regioná­lis, a más országrészek irodal­mától megkülönböztető tudata“. Sebesi Ernő szépprózájáról szóló írásában a szerző eddig a nyilvánosság előtt ismeretlen műveket és levelezéseket tesz közzé és eloszlatja az író ha­lála körüli homályt. Fábry Zol­tán írói pályáját négy fejlődési szakaszban tárgyalja és kijelen­ti: „Az ő életműve szinte az egyetlen, kisebbségi irodalmunk számtalan torzóval és felemás életművel tele arzenáljában, amely (főként antifasiszta pub­licisztikájával I kiteljesedett, tel­jes egészében megvalósult érté­ket jelent.“ Ebben a részben helyet ka­pott még Balogh Edgár Hét próba címmel megjelent emlék­iratának kritikája, valamint Du­ba Gyula elbeszélő művészeté­nek értékelése. Könyvének harmadik része irodalmi kapcsolatokkal foglal­kozik (E. B. Lukáč és a magyar irodalom, Fábry Zoltán kapcso­lata a Korunkkal). E szakasz­ban vannak a kötet leghosszabb tanulmányai. A könyv hátsó borítójára írt szerkesztői ajánlás elsősorban az egyetemi hallgatók, középis­lítjük a szabadidő ésszerű fel­használását, a rendelkezésre álló anyagi eszközök racionális elosztását, és így tovább. Šikula e gondok elé állított görbe tük­röt, s igyekezett kipellengérez­ni falvaink jólismert, rossz tu­lajdonságokkal rendelkező típu­sait: a kispolgárokat, az állami vagyont elherdálókat, továbbá a különböző kiskapukat kereső és megtaláló, korrupt elemeket. Šikula szándéka szimpatikus. Elgondolásait azonban, sajnos, nem tudta kellő színvonalon megvalósítani. Šikula szövegkönyvének na­gyon gyér a cselekménye, nincs drámai íve, a történet lazán összefüggő, a kellő motívumo­kat is nélkülöző epizódokra tö­redezik. Az egyes figurák meg­lehetősen szürkére sikerültek, semmiképpen sem mondhatók hús-vér embereknek. Csupán elvétve villan föl egy-egy találó írói ötlet, sajátos megfigyelés. Ez azonban egy színvonalas szövegkönyvhöz vajmi kevés. Sajnos, Kováčik dalszövegei sem sokkal jobbak. Mindössze egy-kettő jelzi, hogy a szerző többre, jobbra képes. A dalok nagyrészének banális, sőt né­hány esetben kimondottan íz­léstelen a szövege. Igor Bázlik invenciózus, ötletes megoldásokban bővelkedő zené­je messze fölülmúlja a szöveg­könyv és a dalszövegek színvo­nalát. Bázlik ezúttal folklórele­kolai tanárok és diákok segéd­könyvének szánja e kötetet. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a tanulmánygyűjtemény jóval több ennél. Említsük csak az egyik 17. századból szárma­zó négyféle nyomtatványtöre­dék Ismertetését (Ismeretlen kassal nyomtatványok), vagy a Balassi Bálint és a horvát pet- rarkisták költészetének össze­hasonlításával, továbbá Szenei Molnár Albert zsoltárainak szlovák fordításaival foglalkozó tanulmányokat. Új szempontú Balassi szóké­peinek és több horvát költő sze­relmi tárgyú, nagyrészt petrar- kisla verseinek összehasonlítá­sa. A horvát irodalomban, épp­úgy mint a magyarban vagy a lengyelben, a petrarkista líra a régebbi, nagyrészt latin nyelvű humanista költészetnél sokkal fejlettebb, főként művészibb volt, elsősorban azért, mert új költői stílust honosított meg a nemzeti irodalmakban. A szer­ző e költői hagyomány rokoná­nak és folytatásának tartja az újkori szerelmi lírát. A Szenei Molnár zsoltáros- könyvének szlovák fordítását tárgyaló tanulmány főként azért érdemel figyelmet, mert a szerző elsőként hasonlítja ösz- sze a szlovák zsoltárokat a ma­gyar eredetűekkel. Csanda a szlovák Irodalomtörténészek fi­gyelmét Is felhívja arra, hogy a Margitai János debreceni nyomdájában kiadott énekes­könyvben mintegy 20 000 szlo­vák verssor van abból a kor­ból (1730-as évek), amelyből még szlovák versek vagy nyom­tatványok egyáltalán nem ma­radtak fenn, s így Szenei zsol­tárainak fordítása egyúttal az első jelentős szlovák nyelvű költői alkotásnak számít. Csanda Sándor legújabb könyve hozzájárul az Irodalmi problémák tisztázásához, új és érdekes adalékokkal árnyaltab­bá teszi az eddig kialakult ké­pet, s céljának eleget téve erő­teljesen bizonyítja: a szlovákiai magyar irodalomnak van hala­dó hagybmánya, szülőföldünk irodalma nem regionális vagy provinciális jellegű, hanem a legjobb alkotásokban egyeteme­sen emberi, elsősorban a kö­zép- és kelet-európai szellemi­ség hordozója. (Madách, 1977) ALABÄN FERENC meket is fölhasznált, s igazolta, hogy van érzéke a zenei paró­dia és szatíra iránt. A melódia­gazdag dalok legalább részben feledtetni tudják a cselekmény fogyatékosságait. Bedrich Kramosil érdemes művész, az előadás rendezője nagy türelemmel és odaadással vitte színre a darabot. Lehetet­lenre természetesen ő sem volt képes, a kirívó gyengeségeket legfeljebb tompítani tudta, el­tüntetni nem. Megbízható segí­tőtársa akadt Jozef Sábovčík személyében, aki látványos ba­lett-betéteket koreografált, s több helyen így igyekezett el­fedni a cselekmény üresjáratait. A szereplők sem voltak köny- nyű helyzetben. Igyekeztek még „rájátszani“ is • a szerepeikre, de még ezzel sem sikerült — mert a szövegkönyv erre nem adott lehetőséget — élő, érde­kes figurákat megjeleníteniük. Az Oj Színpad dramaturgiája nagy ígyekezetet fejt ki eredeti művek színpadra áílítása érde­kében. Erőfeszítéseiket már többször megérdemelt siker ko­ronázta. Ez a mostani balsiker azzal a tanulsággal szolgál, hogy csak színvonalas darabot szabad bemutatni, mert sem a fiatal szerzőknek, sem a színé­szeknek, de a nézőknek sem teszünk jót azzal, ha még éret­len színművet visznek színpad­ra. ALFRÉD GABAUER hét amatőr énekkari mozgal­munk legrangosabb seregszem­léjén. Míg Gömörfalván és Kas­sán hat-hat, Dunaszerdahelyen tizenöt énekkar vizsgázott; mi­közben több jelentős amatőr művészeti-énekkari múlttal ren­delkező város — mint például Komárom (Komárno), Érsekúj­vár (Nové Zámky) és Duna- szerdahely — nem képviseltet­te magát, ami problémádat, hiányosságokat jelez, s ez min­denképpen elgondolkoztató. Az is töprengésre ad lehetőséget, hogy a két napig tartó sereg­szemlén miért csupán maguk az énekesek képezték a közönsé­get. Igaz, mindkét koncertre eladtak vagy ötven jegyet, de ha ezt összevetjük a Gömörfal­ván és a Kassán látottakkal, le kell szögeznünk, közönségszer­vezésben Dunaszerdahely alul­maradt. Kár, hiszen egyetlen já­rásunkban sem működik annyi felnőtt és gyermekkar, mint ép­pen a dunaszerdahelyiben. Eny- nyit az egyébként jó, gördülé­keny szervezés rovására. A seregszemle első napján fellépő kórusoknak a CSEMA­DOK KB, a második napon be­mutatkozóknak a Kerületi Nép­művelési Központ volt a „krőzu- sa“. Elsőnek a jó hangképpel rendelkező bátorkeszi (Vojnice) vegyeskar lépett pódiumra, Ka­rácsony Imre vezényletével. Vass Lajos: Kertem alja című müvét énekelték a legszebben, s ha megtanulták volna a Ko- dály-napok kötelező számait, egészen biztosan találkozunk velük Galántán. A Nyltral Pe­dagógiai Kar női kórusa — amelyben, mint Simek Viktor karnagy elmondta, szép szám­mal akad vendégénekes — re­pertoárjában sok volt a rene­szánsz anyag, s hiányzott a népdal. Velük szemben a tavaly alakult vízkeleti vegyeskar ki­mondottan népdalkórus. Nekik is. akárcsak a Horváth Piroska vezényelte hősieknek (Gabčí­kovo), törekedniük kell a tisz­tább intonálásra. A bősiek elő­adásából kitetszett, hogy a kar­nagy nem merte vállalni a há­rom- és négyszólamú dalok tol­mácsolását, s mint később ki­derült, azért nem, mert többen elhanyagolják a próbákat, a kelleténél gyengébb a fegyelem. Kár, mert a kórus tehetséges, akárcsak a Kovácsné Bolgár Magda vezette Ipolysági (Šahy) vegyeskar. Repertoárjuk gazdag, s a fejleszthető hanganyag azt sejteti, hogy a karnagy fejlődé­sével párhuzamosan a kórus néhány év múlva legjobbjaink közé sorolható. Ez, persze, a szólamok kiegyenlítődésének is a függvénye. Az ütemrajzot mindig betartó, jól dirigáló Molnár Erzsébet dióspatonyi (Orechová Pôtoň) vegyeskará­ban elsősorban az altot kell fi­nomítani, s a repertoárt gazda­gítani, fölfrissíteni. Ez utóbbi elmondható a Burszky Erzsébet vezette felsőpatonyiakról is, ahol nem ártana — a kórusta­a próbák látogatottsága. A Lé­vai (Levice) Pedagógiai Gimná­zium női kara, Halász Tibor ve­zetésével, kiváló repertoárral mutatkozott be. örülünk, hogy nem a losonci „építészeti“ az egyetlen szaközépiskolánk, ahol viszonylag színvonalas ifjúsági énekkar működik. Az óvónő­jelöltek dinamikailag jól meg­oldották az egyes énekek elő­adását, fokozatos színezésük üdeséget frisseséget biztosított koncertjüknek. Halász Tibor munkája semmivel sem helyette­síthető, hiszen óvónőket megta­nítani jól énekelni, az annyi, mint jól lerakni zenei művelt­ségünk alapjait. Az Agárti Tibor vezette szenei (Senec) vegyes­karnál is meglátszott a kellő fe­gyelmezettség, a hangképzés — ami az előbbivel nagyon össze­függ —, és a népdaléneklés hiánya. Kazán József nek, a be- rencsi (Branč) vegyeskar veze­tőjének elsősorban a férfikart kell megerősítenie, hogy a jő hangkultúrával rendelkező kó­rus fő problémáját, az intoná- lást megoldja. A Pokstaller László vezette somorjai, a Cse- mez Zsuzsa és Ág Tibor vezette galántai, és a Pintér Ferenc vezette diószegi (Sládkovičovo! énekkar évek óta legjobbjaink közé tartozik. Jó hírükhöz mél­tón szerepeltek Dunaszerdahe­lyen. A seregszemlén általános je­lenség volt, hogy az egyes kó­rusok elharapták a dallamvé­geket, s hogy a vidám művek előadásánál hiányzott a mosoly, a jókedv, a felszabadultság. A viszonylag jó repertoárpolitiká­hoz, sajnos, nem mindenütt tár­sul kellő elméleti és gyakorlati tudás, s ha mégis, nagyon ne­héz az alkalmazása, mert több kórusunkban gyenge a fegye­lem, hat a felelőtlenség, s ez megbosszulja magát. Az agyon­csépelt dalok helyett nem árta­na egy-két — koncertjeinken ritkán vagy egyáltalán nem hallható —, az újszerűség ízé­vel kecsegtető művet elénekel­ni. És több egyszólamú népdalt! Több együttesünknél hiányzik a tudatos hangkéozés, s a szó­lamok kiegyenlítődésére sem fektetnek mindenütt kellő hangsúlyt. És még több lehetne a fiatal énekesünk! Persze, hosszú oldalakon sorolhatnánk még a hiányosságokat és az ér­demeket. Tény azonban, hogy a Kodály-napokra eljutott tizen­három énekkar a mozgalom életképességét és fejlődőképes- ségét bizonyítja. Fejlődni pedig: korparancs. Énektudásunkat nö­velni, énekkultúránkat alapo­sabban megismerni és megis­mertetni — a közönséggel! — pedig valamennyiünk célja kell, hogy legyen. Nem véletlenül került a seregszemle mottója­ként a Dunaszerdahelyi Városi Művelődési Ház színpadára Ko­dály mondása: „Mélyebb zenei műveltséa mindig csak ott fej­lődött, ahol ének volt a7. alap­ja...“ SZIGETI LÄSZLÚ Népmulatság Az évad második ősbemutatója az Üj Színpadon I1!®; 1978. V. 26. 6 A Pintér Ferenc vezette diószegi Vox humana évek óta legjobb vegyeskaraink közé tartozik. (Dušan Majda felvételei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom