Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-23 / 140. szám, kedd
CÉLUNK A MINŐSÉG AZ IRODALMI SZEMLE ÖSSZEÁLLÍTÁSÁRÓL- Sok éve dolgozom az amatőr művészeti mozgalomban és tatán ezért is örömmel nyugtáztam, hogy irodalmi és kritikai folyóiratunk, az Irodalmi Szemle 4. száma egy egész fejezetet Szentel e mozgalommik. Társadalmunkban, a tudományos-műszaki forradalom korában az amatőr művészeti mozgalom egyre nagyobb szerepet tölt be az emberek szocialista életszemléletének és életstílusának formálásában. A CSKP XV. kongresszusán is jelentőségéhez méltóan foglalkoztak a mozgalom megnövekedett, és egyre növekvő társadalmi feladataival. Hangsúlyozták, hogy meg kell teremteni az amatőr művészeti mozgalom töretlen fejlődéséhez, funkciójának sikeres betöltéséhez szükséges szakmai és anyagi feltételeket. A kongresszusi határozatok szellemében készült az Irodalmi Szemle összeállítása, amely több száz — zömében a CSEMADOK helyi, járási és központi szerveinek, illetve a művelődési otthonok és központok keretében tevékenykedő — amatőr csoport eredményeinek, fejlődéseinek és problémáinak a reális tükörképe. Az írások szerzőik alapos elméleti és gyakorlati ismereteiről tanúskodnak, nem utolsósorban arról, hogy a felvetett problémák komolyságához méltón és őszintén közelítették meg a témát. E tényt fontos kiemelni, mert gyakran joggal kérdőjelezik meg nem egy. sajtónkban közzétett és e témakörhöz kapcsolódó cikk létjogosultságát. Most úgy érzem, a Szemlében közölt írások valóban beszélnek helyettem is, nem az elcsépelt általánosságok, definíciók, kioktató példá- lózások burkából, hanem a konkrétumok, a gyakorlati problémák, a személyes tapasztalatok hangján, a „valóság vonzásában." A szerzők tolla nyomán az amatőr művészeti mozgalom szinte minden területéről képet nyerünk, melyből tanulságokat vonhatunk le, ugyanakkor hasznos a tájékozottság szempontjából, egyben gondolatébresztő is. Most nem az a célom, hogy az írásokat ismertessem, elemezzem, hanem az, hogy közöljek néhány gondolatot, amelyek olvasásuk közben vetődtek föl bennem. „Tény az is, hogy a ... szakmai tanfolyamok iránt nem túl nagy az érdeklődés, s mintha egyre inkább lankadna“ — olvashatjuk az egyik írásban. A szerző állítását igaznak tartom, sőt jogosan hívja fel az illetékes szervek figyelmét a tanfolyamokra jelöltek körültekintőbb kiválasztására is. Kapcsolódva e gondolathoz: az a tény, hogy a képzés lelkes és népes gárdával indul és a végén ebből mi sem marad a „nem túl nagy érdeklődésen“ kívül, az esetek többségében nem csak a mi hibánk, az amatőr mozgalomban tevékenykedőké. Ügy érzem, még nem elegendő azoknak a tanfolyamoknak a száma, melyek teljesítik küldetésüket. Az okok közül elég említeni a tanfolyamok rendszertelen szervezését és a megfelelő felkészültséggel nem rendelkező „szakelőadókat“, a módszertani szaltókat, hiányosságokat. Közismert, hogy néptánc-mozgalmunkban még nem elegendő a képzett szakember, még akkor is, ha mostanában többen készülnek, intézményes formában is, erre a hivatásra. Velük szemben még mindig sok a kontár, akik közül sokan még attól sem rettennek vissza, hogy a művészetet az üzlet szintjére süllyesszék. Folytatás helyett csupán megemlítem, hogy részt vettem már olyan tanfolyamon is, ahol csaknem százötven ember tanul táncolni legalább olyan lelkesedéssel és kitartással, ha nem nagyobbal, mint négy évvel ezelőtt, amikor kezdték. Ott azonban volt kitől, mit és hogyan megtanulni. Ezzel csak arra utaltam, hogy jól is meg lehet szervezni a rendezvényeket. Ehhez a gondolathoz, a félreértések elkerülése végett, mindenképpen kívánkozik, hogy mindenkor tiszteletet, elismerést és hálát érdemelnek azok, akik tudják, hogy minden művészet, így a néptánc is, csak akkor ad gazdagságából nekünk, ha kellő tisztelettel közelítünk hozzá. Akarva-akaratlanul ki kell térnem a kellően megalapozott kritikára, melyről Szilvássy József írásában található több értékes gondolat. Szeretném hozzátenni, hogy a kritika, mint a kommunista erkölcs fontos nlapelve, nem csak feljogosít, hanem meg is követel bizonyos dolgokat. Nem egy fesztiválon, versenyen vettem már részt, ahol az illetékesek nem tartották fontosnak a kellő értékelést, a véleménynyilvánítást. Sajnálatos dolog, de gyakran hozzák fel mentségként, hogy ha nyílt kritikát mondanak, veszélyeztetnék a csoportok létét, vagy e csoportok nem vennének részt többet fesztiválon. Tapasztalataim alapján merem állítani, hogy munkánk színvonalán ezzel a hozzáállással egyáltalán nem javítanak sőt... Véleményem szerint ma már nem lehet cél csupán a puszta lét. Legyen célunk a minőség is, hiszen napjainkban a CSKP KB 11. ülése után ez az egyik legfontosabb feladatunk. Ehhez viszont nélkülözhetetlen, hogy az elvégzett munkát szakvéleménnyel — ha kell építő kritikával —, illessük mi és a szakemberek is. Ahhoz, hogy valamin javítsunk, ahhoz előbb tudni kell, hogy min és miért! Ezek felismeréséhez szintén hozzásegít bennünket az Irodalmi Szemle összeállítása. Bár jelentősébe, szerepe van a vitának, bírálatnak, a tetteket nem pótolhatják semmiképpen. Az eddigi eredmények megbecsülése mellett az előbb- relépés igénye is ott bujkál valamennyi írásban, de céljukat igazán csak akkor érik el, ha tettek is követik őket. HODEK MÄRÍA Tallózás a Slovenské Pohľady és a Literárni mésíčník 4. számában- A szlovák irodalmi és művészeti folyóirat jelzett számából két írást szeretnénk kiemelni. Az első szerzője a fiatal irodalomkritikus, Ivan Sulik, akinek egyik tanulmányát lapunk is közölte nemrégiben. A szlovák próza 1977-ben című dolgozatában a múlt évben megjelent novellás köteteket értékeli. Megállapítja egyebek között, hogy jó és gazdag volt a het- venhetes év termése, annak dacára, hogy gyengébb művek is napvilágot láttak. A szocialista irodalom fejlődésével párhuzamosan nőnek az igények — írja —, a szlovák prózairodalom kapuját ma már nem lehet mindenki előtt kitárni, aki csupán novella-, regény- vagy riportutánzatok megírására képes. Érdekes, hogy amíg a regényekben történelmi témákat dolgoznak föl az írók, a novellákban a jelen uralkodik. A novellisták szinte kivétel nélkül részt vesznek a jelen ábrázolásában, a regényírók mintha még nem tartanák eléggé „regényszerűnek“ a mát, részleteiben és befejezetlenségében látják csupán, így aztán a szlovák próza még mindig adós a jelenben élő, cselekvő regényhőssel is. Ivan Sulik, dolgozatának befejező részében megállapítja, hogy a szlovák prózairodalom színvonala emelkedett, a mérleg nyelve a minőség felé tolódik. Valamivel gyengébb termést hozott a költészet a múlt évben, olvassuk ki Albin Bagin hasonló jellegű írásából. A kortárs szlovák költészetben továbbra is a középnemzedék játssza a vezető szerepet, még akkor is, ha néhány képviselőjének [Miroslav Válek, Milan Rúfus, Vojtech Mihálik, Viliam Turcány) nem jelent meg kötete 1977-ben. Nem véletlen, írja a szerző, hogy a legérettebb töltők érlelik legtovább a szót. Tizenegy év telt el például Miroslav Válek Lúdbőrös szerelem című kötetének és A szó című poémájának (1976) megjelenése között. A szó mégis mintha szerves folytatása lenne az előbbi műnek. Albin Bagin kötetenként halad előre, egy-egy szerző legújabb alkotását összehasonlítja a korábbiakkal, kiemelve az új eredményeket, rámutatva a negatívumokra. A jelenlegi szlovák költészet legnagyobb problémáját a szavak inflációjában látja, amely több költőnél fölfedezhető. Minél előbb visszatérünk a szlovák költészet régi erényeihez és kipróbált eszközeihez — írja — és a szerzők, a kritikusok, a szerkesztők tudatukban rehabilitálják a csend, valamint a munkára összpontosított figyelem értékét, annál jobb. Ez a legmegbízhatóbb út a költő és olvasó közötti kapcsolat elmélyítéséhez is — fejezi be tanulmányát a szerző. A Slovenské Pohľady 4. számában is természetesen szerepelnek elbeszélések, versek, más jellegű írások. Kortársunk a Kortárs címmel Katarína Krá- Tová öthasábos írásban mutatja be a kitűnő magyarországi irodalmi és kritikai folyóiratot, hangsúlyozva egyebek között, hogy a Kortárs mindig is a magyar irodalmi élet egyik fő pillére volt és marad továbbra is, és mint ilyen, nemcsak tükrözője az irodalmi életnek, hanem szerves és elválaszthatatlan része is. A cseh irodalmi lap bőséges és változatos anyagot kínál olvasójának. Hana Urzalová a szocializmus, a szocialista irodalom és a humanizmus kapcsolatáról közöl tanulmányt, amelyben a szocialista realizmus optimizmusáról szólva megállapítja, hogy ez az optimizmus nem követel eszményi, konfliktus- mentes képet ,az írótól, nem követel (feltétlenül J úgynevezett happy end-et, még csak nem is kívánja az élet valóságos ellentmondásából keletkező tragédiák elsimítását; a priori nem zár ki semmilyen témát, semmilyen problémát, csupán azt igényli, hogy az embert történelmi-társadalmi összefüggésekbe helyezze az író, akiben képezzen egységet a művész és a szocialista ideológus, és elvárja az írótól, hogy merüljön a jelen élet mélyébe. Alexej Pludek tollából érdekes írást (pontosabban egy előkészületben levő könyvből részletet) olvashatunk Károly cseh királyról. Közli a lap annak a kerekasztal-beszél^etésnek az anyagát, amelynek a témája a cseh történelmi regény jelene. Oldŕich Rafaj, a lap főszerkesztője zárszavában hangsúlyozza, hogy a mában alkotott történelmi művek a jelenünkért vívott küzdelmek kifejezői, nem pedig valamiféle menekülésé ebből a jelenből. Egy további fejezet a szlovák irodalomból mutat be, néhány alkotást, majd a francia kommunista íróval, André Stíllel ismerkedhetünk meg, akit a Gon- court Akadémia tagjává választottak. Párizs munkások lakta elővárosának, Saint-Denisnek a színházáról, amely Gérard Philip nevét viseli, a színész-igazgató René Gonzales beszél; egy másik francia író Jean Anglade pedig a kulturális élet Párizs- centrikusságáról, a provincializmusról, regionalizmusról. A Mü- hely-rovatban novellák, tárcák, versek találhatók, amelyek a lap fölhívására íródtak a Februári Győzelem 30. évfordulójának alkalmából. De nem csupán ennyi képezi a szám irodalmi anyagát; és olvashatunk továbbá portrékat, riportokat, jegyzeteket, könyvismertetéseket. (brj ÚJ FILMEK MAJD A JÖVŐ NYÄRON (cseh) A barrandovi stúdióban az utóbbi időben több fiatal számára vált lehetővé, hogy játékfilmrendezőként mutatkozzon be. Megszoktuk már, hogy a de- biitánsok rendszerint új színekkel gazdagítják a nemzeti filmgyártást, jelentkezésük friss vért ömleszt a stúdió vérkeringésébe. Ez a megállapítás azonban csak részben vonatkoztatható Julius Malulára, akinek első játékfilmét ezekben a napokban láthatjuk, Majd a jövő nyáron címmel. Julius Matula egy mai fiatul portréját akarta megrajzolni nem befolyásolják előítéletek, de kellő élettapasztalat híján talán túlságosan leegyszerűsítve látja a nehézségeket, vagy az emberek közötti kapcsolatokat. A film befejezése azonban azt sejteti, hogy Karéi a szövetkezetben némi élettapasztalatra tett szert, s belátta: az egymás mellett élésnek is játékszabályai vannak, s ezekhez igazodni kell. Rokonszenves a rendező vállalkozása, hogy megfesse egy mai fiatal portréját. Kár viszont, hogy az arckép helyett csupán vázlatot kapunk. A renOndfej Havelka, a cseh film főszereplője filmjében. Alkotásának hőse, Karel, céltalannak látszó országjáró útja során egy cSeh falucskába vetődik. Éppen aratás van, tehát kapóra jön, szükséges ilyenkor a munkáskéz. Traktorosként alkalmazzák. De vajon lesz-e kitartása, meddig bírja ki itt? A film hőséről ugyanis időközben megtudjuk, hogy egy helyen nemigen tud sokáig megmaradni, ha valamivel nem ért egyet, vagy valami nem tetszik neki, felkerekedik és odább áll. Alig melegszik meg ebben a szövetkezetben is, s máris kényelmetlenné válik. Kényelmetlenné, mert csakhamar észreveszi, hogy nem mennek a dolgok rendjén, bírálja a többiek munkáját, magatartását. Nem ismeri a megalkuvást, a fiatalságából eredő őszinteséggel és nyíltsággal szemléli az emberi kapcsolatokat. Ítélőképességét RÉGI PUSKA dező a fiatalember érzelmi világának csak a külsődleges vonásait rajzolta meg. A belső nyugtalanságnak, az útkeresésnek, a megalkuvás elvetésének ábrázolása szétforgácsolt, s jobbára csak az epizódokra korlá* tozódik. A film hőse ismeretlen marad számunkra, mert egyéniségét homály borítja, cselekedetét, magatartását egy mate-* matikai példa végeredményeiként tárták elénk — kellő indokok, motiváció, bizonyítékok nélkül. így aztán a néző nem is tudhatja, hogy Karéi tettei, döntése belső szükségletből fakadnak-e, vagy hagyományrombolásból, esetleg fiatalos hév és őszinteség vezérli lépéseit. A film főbb szerepeit kezdő színészek alakítják. Ondrej Havelka a fiatalembert játssza, Markét a Fišerová pedig a barátnőjét. (francia) A második világháború és a fasiszta megszállás éveibe kalauzolja a nézőket ez a francia film. Egy orvos történetét beszéli el: a nácik a háború végének közeledtével bestiális módon lemészárolták a férfi feleségét és egyetlen lányát. A szörnyű gyilkosság és a mérhetetlen fájdalom következtében az egyébként békés és higgadt természetű orvos néhány órára hidegvérű gyilkossá és mindenre elszánt bosszúállóvá válik, s a vak gyűlölettől fűtve sorra végez a náci szörnyetegekkel. Elöljáróban meg kell jegyezni: Robert Enrico, az egyébként tehetséges rendező, félrevezette akcióra helyezte a hangsúlyt, mellőzte a fasiszta megszállás társadalmi hátterének, összefüggéseinek, következményeinek bemutatását. A film javarészt a kegyetlen bosszú bemutatására szorítkozik. Izgalmasan, bár gyakran kevésbé hitelesen s aprólékosan tárja elénk, milyen hidegvérrel torolja meg az orvos felesége és leánya elvesztését. Szinte sátáni módon, megszállottként hajtja végre az általa kimért igazságos ítéletei. A filmnek ezek a jelenetei naturálisak, hiteltelenek és szemmel láthatóan kiszámítottak. Ha a történetet — fenntartásaink ellenére — valamelyest Romy Schneider a francia film egyik jelenetében. a nézőket. Á kegyetlen történetből rendkívül rafináltan kreált filmet, úgy, hogy hajlamosak vagyunk arra, alkotását lélektani drámának, esetleg fordulatos szörnyfilmnek tekintsük. Egy biztos: a rendező ismeri a szakma csínját-bínját, csakhogy képességeit ezúttal kommersz célok szolgálatába állította. Ezért kimondottan az mégis elfogadjuk és az orvos magánháborúját megértjük, az Philipe Noiret érdeme, aki oly átélten, meggyőzően, sokszínűén játssza az oryos szerepét, hogy a képtelenséget is képes elhitetni velünk. Feleségét Romy Schneider alakítja; inkább szépségével ós eleganciájával, mintsem játékával vonja magára a néző figyelmét. ym— 1978 V. 23.
