Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-22 / 139. szám, hétfő
O daát északon sok minden megtörtént velem. Négy év a New York-i sajtóberkekben elegendő arra, hogy bárkit az öngyilkosságba kergessen. Ha visszagondolok az akkor megtörtént dolgokra, az öreg Javier Pereira mindig ott lebeg az emlékeim között. Némely fényképen csimpánzra hasonlított, máshol meg inkább egy elvetélt magzatra. A mai napig megőriztem három felvételt, ez az egyike annak a kevés holminak amit magammal hoztam, amikor visszatértem Kubába. A főszerkesztő mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy interjút készítsek a világ legöregebb emberével. Ez volt Pereira. A Ripley társaság „Akár hiszik, akár nem“ elnevezésű expedíciója bukkant rá nem sokkal azelőtt a kolumbiai Andokban. Mikor megérkeztünk a Manhattan Towers szállóba éppen a haját nyírták. Megbabonázva Edmundo Desnoes* ölt míg a borbély finoman végigpásztázta kicsiny gépével a tarkóját. Az öreg a mellét betakaró törülközőre szorította az állát és leginkább egy megdermedt majomra emlékezteti. A borbély most az üstökét bol- házta. Két New York-i újságíró várakozott türelmetlenül Pereira impresszáriójára. A félig kitárt ajtón két embert láttunk bent vacsorázni. Egy egyenruhás, kimért modorú ápolónő tett-vett a lakosztályban. Valószínűleg a hatás kedvéért szerződtették. Az ügy tudományosabb alapokra való tételében működött közre. Ugyanis az öreg kolumbiait aznap este mutatták be a televízióban. Az egész Egyesült Államok szemügyre vaszi őt, ki otthon, ki a bárokban. Emilio, a portorikói, aki kijött velem, készített néhány felvételt és a borbély megkérdezte, hogy nem adhatna-e el neki egy képet. — Valami ilyesmit kerestem mindig. Bűbájos társalgási téma. Ilyen dolgot szeret az ember berámázni és kitenni a fodrászüzlet kirakatába... A (kuncsaftok miatt, hiszen tudja. — Lekanyarította az öreg nyakáról, a törülközőt és a szoba egyik sarkába rázta. Az ápolónő egy csésze kávéval jelent meg és Pereira kezébe nyomta. Az öreg gépiesen szürcsölni kezdte és itt-ott kilötyintette a folyadékot széles nyakkendőjére, amely egész a sliccéig ért. — Kapja le őt kávéivás közben — szólalt meg az impresz- szárió, aki éppen akkor lépett a szalonba egy asztalkendővel a kezében. — Talán nem hiszik el, de az öregember azóta iszik lkávét, amióta megszületett. Maguk nem tudták? Kolumbiai kávét ivott világéletében. A földkerekség legjobb kávéját. Az öreg szenvtelenül szür- csölt tovább. Mivel fogatlan volt, minden egyes kortynál fütyentett egy rövidet. Emilio leguggolt eléje és újabb pózban örökítette meg. Emilio nem gondolkozott, azt csinálta, amit parancsoltak neki. így aztán nem volt a világon olyan ember, akivel ő ki ne jött volna. — Az öreg erős mint egy bivaly — jelentette ki az impresz- szárió és megtörülte a vénember húsos ajkait. Csillogó-villo- gó olasz selyemből készült öltönyt viselt. Hirtelen nem tudta, mihez kezdjen az asztalkendővel Kihúzta a hatalmas tükör alatt hasaló asztal egyik fiókját, becsúsztatta, és a fiókot vadul visszatolta. Az öreg to# EDMUNDO DESNOES 1930- ban született Havannában. Élt Venezuelában, az Egyesült Államokban és a Bahama szigeteken. A kubai forradalom győzelme után visszatért hazájába, jelenleg egy ismert kubai irodalmi folyóirat, a Casa de las Américas szerkesztőbizottságának a tagja. Elbeszéléseket, regényeket .forgatókönyveket és kritikát Ír. vább ivott és az impresszáriót figyelte. — Szegényke ..., az ember azt hinné hogy különleges diétán t8rtjákö Babaeledele meg hasonlókon — szólalt meg egy szőke fiatal lány, aki az utcáról tévedt be. Egész biztos hogy diétázik, gondoltam miközben tetőtől talpig végigmértem a lányt. — Ne adjanak a látszatra — mondta az impresszárió és egy fogpiszkálót húzott ki a zsebéből majd a szájába dugta. — Erősebb a bivalynál. Megeszik ez mindent. Ö, ha látták volna a fagylalttal... Biztosított minket, hogy Javier Pereira 166 éves.. Egy orvoscsoport a City Hospitalból aznap reggel vetette alá egy általános vizsgálatnak és kijelentették, hogy Pereira minden kétséget kizáróan több mint 150 éves. Közben két újabb fényképész érkezett, villanófényeik sora pattantak és kápráztató világossággal árasztották el a szobát. Az öregember felemelkedett ültéből és megpróbálta megbüntetni az egyik férfit, de az elugrott előle és az eres kezek csak a levegőbe markoltak. — A szentségitl Hagyjátok már abba, senkiháziak! — ordította az öreg spanyolul. — Mit mond? — érdeklődtek az újságírók. — A maquiritare nyelvet beszéli — magyarázata az impresz- szárió —, ez egy szinte ismeretlen dialektus, azonban itt van velünk egy tolmács, doktor Gerard, aki hosszú évek óta foglalkozik Kolumbia különböző indián nyelveivel. Meghazudtolni az impresszárió szavait annyit » jelentett volna mint teljesen lehetetlenné tenni a szenzációt. Doktor Gerard, egy középkorú férfi volt és a pipáját tömte vagdalt dohánnyal miközben a társasághoz közeledett. Még mielőtt ez a nyelvész beszélni kezdett volna, egy elegáns mozdulattal eloltotta a gyufát és kétszer háromszor megszívta a pipát. Az impresszárió türelmetlenül intett neki. — Azt mondja, hogy csak a nap világíthatja meg ennyire az orcáját. Az ottani térség indiánjai a napot imádják mindenek- felett. Amíg az impresszárió és doktor Gerard az újságírókkal beszélgettek, a szoba egyik sarkában én az öreghez léptem és megkérdeztem tőle, hogy nem e hiányzik neki Kolumbia. — Miikor ón Cartagenában voltam, láttam ott egy helyet. Az volt ám csak a látvány! Az öregember kezei a levegőben matattak, minthacsak a valóságot kívánták volna odébb tolni, hogy újra a szeme elé képzelhesse a kartagenai vidéket. — Tele vagyok ám pénzzel — mondta és meg veregette a zakója zsebét. Kihúzott egy műbőr pénztárcát és megmutatta azt a néhány kolumbiai pezót és egy ötdolláros bankjegyet. — A fénykép nem ér semmit ... Nem lehet azon semmit venni... Hogy nekem mennyi pénzem van! — csodálkozott el és visszasüllyesztette a tárcát a zsebébe. — Mióta van itt? — kérdeztem tőle a tájékozódás kedvéért. Sosem sikerült valami intelligens kérdést kipréselni magamból egy ilyen interjú közben. — Két hónapja jöttem ... de holnap hazamegyek. Nem sokkal azelőtt az impresszárió elárulta nekünk, hogy az öreg két napja érkezett és mielőtt visszamenne Kolumbiába, megtekinti az országot. Az impresszárió felénk fordult. Eszébe ötlött, hogy nagyszerű lenne az öreget lefényképezni a szőke lánnyal. — A szépség és a rútság — lelkendezett Eleinte az öreg nem állt kötélnek. Ellökte magától a lányt. Azt hitte, hogy a pénzét akarják tőle elvenni. Megmarkolta a zsebét és úgy szorította magához. Aztán, lassan enger dett az unszolásnak. — Olyan aranyos — ismételgette a lány, hogy megnyugtassa. Az öreg átölelte a lány derekát és az arconcsókolta őt. A sok éles villanás miatt csak pislogni lehetett abban a percben. — Bökjetek be vele az ágyba — kiáltotta az öreg. Emilio elmosolyodott aztán ismét elko- morodott az arca. Elválasztották őket egymástól és az öreg nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. — Én innét elmegyek — motyogta. — Jól emlékszem, aznap este már nem tértem vissza a szerkesztőségbe. Elmentem sétálni a Central Parkba. Meghívtak, hogy jöjjek el éjszaka a stúdióba és nézzem meg az öreget a tévé kamerák előtt. Legalább háromezer dollárt kap majd az impresszárió a műsor gyártásvezetőitől. Nem mentem el. Nem vette volna be a gyomrom még egyszer az öreget, ahogy parancsra kávét iszik ... körülötte egy csomó ember, akik több mint hatezer kilométerre élnek az Andoktól. Emilio odaajándékozta neki az óráját Soha nem szántam el magam arra, hogy megkérdezzem tőle miért tette. Nem is az óra érdekelt, az nem sokat ért. Mielőtt leadtam volna a cikket a szerkesztőségben, olvastam egy délutáni lapban, hogy egy kolumbiai ügyész pert indított a Ripley társaság ellen. Akadt egv ember Medellínben, aki, azt állította, hogy az öreg őt illeti meg, mert ő fedezte fel. Ez adta aztán a cikk címét: Kinek a tulajdona az aggastyán? Végül is a következő fejléc alatt jelent meg az írás: 166 éve iszik kávét és még mind ig kedveli a szőke nőket. Erre az epizódra emlékszek legjobban vissza abból a négyéves New York-i időszakból. Pereira néhány hónappal azután, hogy visszautazott Kolumbiába, meghalt. Meghalt, eltemették, sőt még egy postabélyeget is kinyomtattak, amelyen az öreg látható profilból. VÉGH ZSOLDOS PÉTER fordítása Szilva József: Farnadi utcarészlet Akár hiszik, akár nem Janiga József rajza VOJTECH MIHALIK: Maradi nők Milyen nagy utat tettek meg, mennyit kellett sietniök, hogy visszeres lábaikhoz érjenek és változzanak ót maradi nőkké. Ámde mi, vitéz leventék! Átrepültük az alantas gondok pocsolyáját, melyben elmerültek orcáik rózsái, szemük csillagai, szájuknak méze; kirepültünk látókörükből mint a sólymok. A felszínen már csak kiszáradt mellük remeg szemérmesen, megizzadt hajuk, s a púder mint lemóllott freskó. Arcuk is már akár a rece, s a bevásárolt holmi: sárgarépa, petrezselyem és karfiol alatt lány-álmaik lapulnak; ombícióik pelenkákkal vannak bedobálva. Ámde mi, vitéz leventék! Szarvánál fogtuk meg az életet, megízleitük borait, meghallgattuk dalait; dús ebédek után karosszékbe süppedve vízszintesen nőttünk. Munkánkra, előmenetelünkre, kilátásainkra összpontosulva, gépiesen húzzuk fel harisnyánkat, amin feleségeink vízhólyagainak nyirkossága érzik. Hogyan, hogyan csókoljunk meg lúgmarta kezeket? Sziesztánk tavába merültek vágyaink, fúltak ígéreteink; nem tudják már megmenteni a csúnya, ezért maradi nők. Szemünkön ízes ifjúságunk gyönyörsarkal kopognak, torkos érzékeink szele új csillag-szemeket és friss arcrózsákat akar simogatni, édes kis szájakat csókkal elhalmozni. Illatok, idomok, álmok jönnek elénk. Egy elveszett ház kulcsai, megszürkült napok csörögnek házasságunk táskájában. Haladjunk a korral: maradi feleségeink kenyerét, a megunt napokat ugorjuk át. Mert mi mi vitéz leventék!... Hurrá! Előtte való este Nők, akik már rászánták magukat — előtte való este értelmetlenül járkálnak a szobában. Elárult ölüknek sírását hallgatják, a védtelenek néma sírását, az élet szikrát őrző öntudatlan anyag sírását A kiíakult könnyek alatt, aláírások és pecsétek alatt meginog az asztal; nehéz lett egyszerre vi Indok labirintusa, a magzatelhajtás engedélye. Az este szeme is most olyan, mint a hálóba került állaté. Férjeik, vagy szeretőik mellesleg megjegyzik: igen. így van ez rendjen; a gyermek csak károdra lenne; gyenge vagy «s elkerülöd a szégyent. Ök azonban, mint a rabok, csak járnak fel-alá és félnek az asztalra nézni. Ölüknek halk sírása közben, idegenül és félelmetesen dübörög egy véres gyermekkocsi — lelkiismeretükön át. Marencsin Mária fordításai EMIL BOLESLAV LUKÄČ Forrós Szomjazó bolond szív, te szétlopkodott, nyöszörögsz az idő kriptája alatt. A málló rozsda is ím hogy megkapottI Át nem törheti a hang ezt a falat. De bűvös erő az árnyakra lehelt. Holt támad holtából, s lakomához ül. Az örök határból zúg forró delef, 3 a hála, amíg hüllők nyoma kövül. Filadelfi Mihály fordítása 1978. V. 22. 4 —zs—
