Új Szó, 1978. május (31. évfolyam, 120-148. szám)
1978-05-20 / 137. szám, szombat
A CSKP KB 1968 májusi ülésének tanúsága A harc időszaka, az árulás időszaka Tíz év alatt kissé megsárgult az újságpapír, a nyomdafesték azonban nem fakult ki: a dači- cei M. K. levele a Rudé právo hatvannyolc május tizenhetedi- kei számában jól olvasható. „A férjem 1948 óta dolgozik különféle tisztségekben — írja M. K. — „Sokan látogatják őt, megtárgyalják vele problémáikat. Munkájának eredményessége nyilvánvaló. Mostanában azonban nem ritkán olyan névtelenek is megszólalnak, akik nem válogatnak a szavakban, s még vért is követelnek. Ez a helyzet nyomasztóan hat az egész családra. Ha este valaki becsenget, tizenkét éves fiam azt tanácsolja az apjának, hogy ne menjen ajtót nyitni, mert valaki rátámadhat. Az apja magyarázgatja neki, hogy ő senkinek sem ártott, nincs mitől félnie ...“ M. K. levele nem volt az egyedüli. A névtelen levélírók a köztársaság több ezer becsületes állampolgárát — kommunistákat és pártonkívülieket — akasztófával és lámpavassal fenyegették. S nemcsak a névtelenek. A javíthatatlan kémekés felforgatók K 231-es klubnak nevezett felforgató szervezetében, akiket egyes újságírók előzékenyen bújtattak szelíd báránybőrbe, már általános érvényű volt a jelszó: „a legjobb kommunista a halott kommunista.“ Sőt, az elit entellektü- elek KAN klubjában még a „demokráciához és a szabad- - sághoz való visszatérés“ jelszavaiban is érezhető volt a kommunisták és a szocializmus minden híve elleni vérbosszú hangvétele. A sajtóban, a rádióban és a televízióban Weiner, Kraus, Winter, Lederer, Štern, Schulz és más újságírók ujjal mutogattak a Központi Bizottság egyes tagjaira és más pártfunkcionáriusokra, hogy az antikommunisták őket vegyék célba. Az olyan emberek ellen Indított hajtóvadászat, aikik nem akartak lemondani életük értelméről, meggyőződésükről és becsületükről, az igazi fehér terror jellegét öltötte magára. Arra irányult, hogy szétzúzza a pártot, megfélemlítse a kommunistákat és a szocializmus híveit — lehetővé tegye az országban az ellenforradalmat, a kapitalizmushoz való visszatérést. Antonín Petŕina, a Rudé právo jobboldali irányzatú szerkesztője a szerkesztőségi pártgyűlésen már márciusban elégedetten kijelentette, hogy az ún. megújhodási, demokratizálási folyamat a köztársaságban a valóságban antifebruárt jelent, de akkor még letorkollták őt saját jobboldali kebelbarát- jai: Petŕina túl korán mutatott rá az emberi arcú, demokratikus szocializmusról szóló frázisok, a céltudatos fogalmi zavarkeltés, valamint a párt szét- forgácsolásának valódi értelmére. Április második felében és május kezdetén azonban már nyíltan beszéltek az antifebru- árról. A jobboldaliaknak úgy tűnt, hogy elérték a céljukat: az alapszabályok és a pártélet valamennyi alapelvének elutasításával eltávolították a járási és a kerületi pártszerveik éléről a szilárd marxista meggyőződésű emberek többségét, döntő szóhoz jutottak közvetlenül a pártszervezésben, hatalmukba kerítették a tájékoztatási eszközöket, döntő szavuk lett a szakszervezetekben és az Ifjúsági szövetségben, szoros és szilárd kapcsolatra léptek az antikommunista erőkkel, amelyek már megteremtették saját szervezeti alapjukat és reakciós politikai platformjukat. A kommunista párt elleni támadás, a szocialista köztársaság szétzúzására irányuló nyomás, valamint a becsületes emberek elleni fehér terror megerősödött. A dačicei M. K. tizenkét éves fia nem ok nélkül féltette az apját: halottak is voltak akkor, olyan emberek, akiket a rágalmazások, a fenyegetéseik, a névtelen levelek piszkos hálójába, s a tömegtájékoztató eszközökben való meghurcoltatásuk annyira megviselt, hogy végül Is az öngyilkosságban látták az egyedüli kiutat. A szocializmus közvetlen veszélybe került nálunk. Az aggodalom nem volt alaptalan 1978. V. 20. Most, amikor már több mint hét éve kezünkben van a Tanulságok a párt és a társadalom válságos fejlődéséből a CSKP XIII. kongresszusa utáni időszakban című dokumentum, pontosan tudjuk, hogy a jobboldal és a szociallstaellenes erők támadása a párt és a szocialista állam ellen mennyire összhangban volt az Imperialista reakció stratégiájával és taktikájával, amely 1948 óta szüntelenül azon fáradozott, hogy hatalmába kerítse Csehszlováklát. Azokat az alattomos cselszövéseket is ismerjük, amelyekkel a pártlikvidálók és az antikommunisták minden változatának blokkja vissza akarta fordítani az ország fejlődését, s nemcsak az 1948 februárja előtti állapotokba, sőt még csak nem Is a masaryki burzsoá áldemokrácia feltételei közé, hanem a kimondottan ellenforradalmi, erőszakos rendszerbe, amely gyorsan és kegyetlenül felszámolta volna a dolgozók valamennyi jogát és szabadságát. A válságos fejlődés tanulsá- giai azt is bizonyítják, hogy még a legnagyobb fenyegetettség idején is voltak a köztársaságban olyan emberek, akik felismerték a jobboldal és a szocla- listaellenes erők valódi céljait, s rendkívül nehéz feltételek között rá akarták bírni a párt vezetését, hogy mozgósítsa a kommunistákat és a munkás- osztályt az ellenforradalmi támadással szemben. Egyesek már hatvannyolc március kezdetén megszólaltak. Ez olyan Időszak volt, amikor a kommunisták ezrei győződtek meg arról, hogy a Központi Bizottság új Elnöksége, főleg annak első titkára, Alexander Dubček tulajdonképpen semmit sem tett a CSKP KB akkori ülésén elfogadott politikai határozat tényleges teljesítése érdekében, amely célul tűzte a párt és az állam tevékenységében és életében bekövetkezett hibák felszámolását, s elsősorban megadta a szocialista Csehszlovákia pozitív fejlődésének, a Szovjetunióhoz és a további szocialista országokhoz fűződő baráti kapcsolatok szilárdításának pozitív irányzatát. A köztársaság belpolitikai élete ösztönösen fejlődött. A pártban már régebben szervezkedő jobboldal ezt a helyzetet természetesen ki is használta:. emberei által hatalmába kerítette a tájékoztató eszközöket, elferdítette a CSKP KB januári ülésének valódi értelmét, a kommunistákat „progresszívek- re“ és „konzervatívokra“ osztotta fel, s támadást Indított a szocializmus alapjai ellen. A becsületes emberek elégedetlensége egyre fokozódott. Hatvannyolc március tizedikén a Rudé právo közölt egy beszélgetést, amelyet két szerkesztője folytatott öt kommunistával a karlini Tesla vállalatból „Arról, aminek örülünk, — s ami nyugtalanít“ címmel. Az elvtársak véleménye egyöntetű volt: teljesen egyetértettek a CSKP KB januári ülésének határozataival, mert elkezdték „a hibák felszámolását a szocialista társadalomban és a szocialista társadalom érdekében“, de egyúttal bírálták is a párt vezetőségét azért, mert nem törődött a Január utáni folyamat Irányításával, s arról is hallgatott, hogy a tájékoztató eszközök a hibák és a fogyatékosságok bírálatának szükségszerű folyamatát a kommunista párt elleni uszításra változtattak át, hogy befeketítik az gész szocialista építést, s hogv elkezdték a bevált és becsületes pártfunkcionáriusok „kilövöldözését“. A karlini Tesla kommunistái nyíltan kijelentették, hogy aggódnak az ország további sorsáért. Ekkor ez rendkívüli hang volt az újságok hasábjain. Az öt elvtárs — munkások és technikusok — szavai a növekvő kommunistaellenes és szocialistaellenes vaklármában bátor és állhatatos tettként hatottak. S figyelmeztetésül is szolgáltak. Ez a hang nem volt egyedülálló. A márciusi járási pártkonferenciák első körében számos küldött fejezte ki hasonló jellegű aggodalmait. Ugyanilyen gondolatokat tartalmazott az a több száz levél is, amelyeket az éber kommunisták Alexander Dubčekhez intéztek. Az emberek figyelmeztetve mutattak rá, hogy „mindenhol fellépnek olyan erők, amelyek mindent el akarnak söpörni, amit csak egy kicsit vörösnek látnak.“ Pontosan felismerték, hogy honnan származnak ezek a jobboldali és antikommunista elemek, mert nem éltek megközelíthetetlen Irodákban, hanem naponta találkoztak a hétköznapi élettel. Saját tapasztalataikból, környezetük ismeretéből tudták, hogy a volt gyárosok, ügyvédek, nagykereskedők, s azok hatalmi kiszolgálói soha nem bocsátják meg a kommunista pártnak 1948 februárját. Nemegyszer hallották a jogosan büntetett kémek és felforgatók fenyegetéseit. Tudták, hogy mire képes a nekivadult kispolgár, aki húsz éven át valahol a szocialista társadalom peremén Ingadozott. Végül pedig azoknak is a veséjükbe láttak, akik valamikor csak azért igyekeztek pártigazolványhoz jutni, hogy erre építhessék saját karrierjüket. Ezért gyorsan fel kellet Ismerniük, hogy ezek az erők csoportosulnak, s arra használják ki a helyzetet, hogy támadást szervezzenek a párt és a szocializmus, valamint a Szovjetunió ellen. Figyelmeztettek ... de mindhiába. A párt vezetősége hallgatott. Dubček már „Január hősének“ dicsfényében díszelgett, amit a tájékoztató eszközök jobboldali hangadói emeltek sietően a feje fölé. Smrkovský szívesen táncolt úgy, ahogy a jobboldal fütyült, mert nem akarta elveszíteni „néptrlbuni“ dicsőségét. Kriegel tisztában volt önmagával, hiszen ő volt a' jobboldal egyik vezéralakja ... S a pártvezetésnek és a Központi Bizottságnak azok a tagjai, akik szilárdan a lenini pozíción álltak, a jobboldal „össztüze“ alatt gyakorlatilag szóhoz és befolyáshoz sem jutottak. Dubček azonban nemcsak hallgatott. Az egyik legszégyen- teljesebb tette az volt, hogy azokat a bátor kommunistákat, akik nem riadtak vissza a jobboldali és a szociallstaellenes veszélyre való figyelmeztetéstől, kiszolgáltatta a kommunistaellenes hajtóvadászatnak. Ez az öt elvtárs a karlini Teslából a Rudé právo két szerkesztőjével együtt a tájékoztató eszközök dühödt támadásainak lett kitéve, amelyek a botrányos rezolúciók áradatát indították el velük szemben. A pártkonferenciák azon küldötteit, akik védelmükbe vették a pártot, Ismeretlen emberek csoportjai szidalmazták, akik a „megújhodás“ egyedüli jogos hordozóivá kiáltották ki saját magukat, a küldöttek homlokára pedig a veszélyes „konzervatív“ bélyeget sütötték. A figyelmeztető levelek szerzőinek a nevét Dubček első titkár Irodájából kihordták a nyilvánosság ítélőszéke elé ... A kommunistákra való vadászat elkezdődött. A párt fő alapjait a likvidálás veszélye fenyegette. A párt vezetősége azonban olyan arcot vett fel, mintha semmi sem történne. Dubček a végtelenségig Ismételgette, hogy vannak ugyan bizonyos szélsőséges jelenségek, de ezek nem befolyásolják az ország pozitív fejlődését. Lehet azon csodálkozni, hogy az ilyen, számára nagyon kedvező helyzetben a jobboldal és a szociallstaellenes erők szervezett blokkja gyorsan áttért a köztársaság elleni közvetlen ellenforradalmi támadásra? S hogy szembefordult országunk biztonságának és függetlenségének egyik fő forrásával, a Szovjetunióval és a szocialista országok egész közösségével? Remény „Május kezdetén a növekvő veszély már annyira szembetűnő volt „olvashatjuk a válságos fejlődés Tanulságaiban, „hogy a CSKP KB Elnökségének az ország politikai helyzetéről május 7-én és 8-án tartott általános vitájában a marxista—leninista mag érveinek nyomása alatt annak jobboldali része is kénytelen volt elismerni, hogy a jobboldali, a szocialistaellenes és a szovjetellenes erők tevékenysége következtében a pártot és a szocializmust komoly veszély fenyegeti.“ A CSKP KB Elnöksége határozatot fogadott el, hogy még májusban összehívja a Központi Bizottságot, hogy megtárgyalja az országban kialakult helyzetet, s megfelelő döntéseket hozzon. Ez a hír új erőt adott az állhatatos és becsületes kommunisták ezreinek. Ogy tűnt, hogy a párt végre offenzívát indít az ellenforradalmi erőkkel szemben. A pártszervezetek politikai aktivitása sok helyen ismét megélénkült. Az üzemek munkásainak többsége, s a falusi emberek szimpátiával fogadták a kommunisták azon elhatározását, hogy véget vetnek a köztársaság felforgatásának, s támogatták őket. Ezt a helyi hírforrások világosan bizonyították. Ám bizonyította ezt a nagy üzemi pártszervezetek elnökeinek tanácskozása is, amit Prágában hívtak össze. A gyárakból érkezett kommunisták név szerint bírálták az Elnökség egyes tagjait, akik a jobboldal és a szocialistaellenes erők malmára hajtják a vizet, közöttük főleg Kriegl és Šík, s rámutattak, milyen nagy károkat okoz a pártnak a vezetés eddigi határozatlansága, s egyút- tál azt Is megmutatták: a kommunistáknak a munkások többségével együtt elég erejük van hozzá, hogy megállítsák az ellenforradalmi támadást, megszilárdítsák és kiszélesítsék a lakosság szocialista alapjait. A CSKP KB májusi ülése előtt Igen jelentős esemény volt a járási és a kerületi párt- bizottságok vezető titkárainak tanácskozása, amelyre 1968 május 12—13-án került sor Prágában. A tanácskozás gyorsírói jegyzőkönyve 278 oldalas, s tartalmazza Alexander Dubček bevezető beszédét, s a vezető titkárok s más párttagok felszólalásait. A CSKP KB Elnökségének május elején tartott ülése után Alexander Dubček már nem ismételhette el újra azt a megszokott frázisát, hogy az ellen- forradalmi nyomás csak szélsőséges jelenség az ország pozitív fejlődésének a peremén, már be kellet ismernie, hogy a „politikai színpadon — s ez a jelenlegi időszak új eleme — kezdenek fellépni a kommunistaellenes és a szocialistaellenes irányzatok különböző fokozatait képviselő jobboldali ellenzéki erők... Ha ezen az állapoton Idejében nem változtatnánk, az a veszély fenyeget, hogy bizonyos Idő alatt a szocialistaellenes irányzat növeke- dése olyan válságot idézhet elő, amit csak hatalmi konfliktussal lehetne megoldani.“ Dubček a további fontos körülményre Is rámutatott: „Az antikommunista Irányzatok napjainkban külföldről Is jelentős reális támogatásban részesülhetnek, egyrészt a februári emigrációnak bizonyos körei részéről, vagy pedig közvetlenül az Imperialista államok politikai köreitől. Ezek formái és módszerei nem téveszthetnek meg minket. A nemzetközi burzsoázia is levonta a tanulságokat abból, hogy milyen türelmetlenül és rosszul avatkoztak be az 1956-os magyarországi fejlődésbe, ezért antikommunista törekvéseit sokkal körmönfontabb taktikával és egészen más eszközökkel fogja érvényesíteni.“ Dubček bevezető beszéde vitathatatlanul reálisabb, körülhatároltabb, élesebb hangvételű volt, mint a megelőző felszólalásai, mert a CSKP KB Elnöksége marxista—leninista magvának véleményét kellett tolmácsolnia. Ennek ellenére „Január első embere“ a jobboldal felé Is adózott. Azt mondta ugyanis, hogy a politikai színpadon „kezdenek fellépni“ a jobboldali opportunista erők, holott azt már csaknem teljesen a hatalmukban tartották, s említette az antikommunista irányzatok imperialista támogatásának lehetőségét is, habár már régen napvilágra került, hogy a megújhodás számos bajnokának közvetlen vagy közvetett kapcsolata volt a különböző kommunistaellenes nyugati központokkal. „Az antikommunista irányzatok ma még mindig bizonyos korlátok között mozognak“ jelentette ki Alexander Dubček. „Ogy vélem, az a fontos, hogy ezeket az erőket ne veszítsük szem elől, mert ha kedvezőbb helyzet alakulna ki a számukra, nyílt offenzívát kezdenének ellenünk.“ Ezek a szavak már teljesen elferdítették a valóságot. Milyen kedvezőbb helyzetet kívánhatott volna még a jobboldal és az antiszocialista ellenes erők blokkja? Teljesen a kezükben volt egy jelentős hatalmi eszköz, a tömegtájékoztatás, hangadóik ott voltak a párt vezetőségében, hatalmukba kerítették a szakszervezetek többségét és az ifjúsági szervezetet, s Josef Pavel belügyminiszter az ő utasításaik szerint bomlasztotta és fegyverezte le a Közbiztonsági Testületet, a hadseregben is pozíciókhoz jutottak ... Ebben a helyzetben harcba kellett volna hívni a kommunistákat az ellenforradalom ellen. Dubček ezt nem tette meg. Egyes vezető titkárok Dubček beszédében felismerték a jobboldalnak szánt adózást. A CSKP karvinái járási bizottságának vezető titkára, F. Ma- duna nyíltan kijelentette, hogy a pártban és a társadalomban sokkal kritikusabb a helyzet, mint ahogy azt Dubček lefestette. K. Koscelanský (kassai — Košice kerületi pártbizottság) rámutatott, hogy a párt már annyira be van piszkítva és annyira le van verve, hogy testén már alig találni egészséges helyet — s ugyanabban az időben aktivizálódnak a Hlinka-gárda, Hlinka pártja és a Demokrata Párt volt képviselői. V. Bareš (bruntáli járást pártbizottság) felhívta a figyelmet a párt vezetőségében megnyilvánuló széthúzásra, ami negatívan hat a pártmunka irányítására. L. Pave lka (Karlovv Vary-i járási pártbizottság |1 csodálkozását fejezte ki, hogy a párt vezetése hallgat a Közbiztonsági Testület bomlasztá- sáról. Államellenes akciókról tett említést, s kijelentette, hogy a közbiztonság dolgozói nem akarnak beavatkozni, mert a belügyminiszter, J. Pavel kemény megtorlással és felmondással fenyegeti őket. L. Kre- perát (Ostí nad Labem-1 kerületi pártbizottság) azt hangsúlyozta, hogy már ebben a pillanatban két reális politikai erő áll egymással szemben — a mi erőnk, és az, amelyik jobboldali pozíciókról hat. „Ezzel tehát komolyan kell foglalkoznunk“ követelte. „Szervezzünk ellene politikai harcot!... A valóság az, hogy lépésről lépésre meghátrálunk.“ F. Ma- chalek (domažlicei járási párt- bizottság) a tájékoztató eszközöket bírálta, hogy konzervatí- vaknak nevezik azokat a kom. munlstákat, akik a párt határozatait teljesítették és teljesítik. Cibulková elvtársnő, a CSKP nyugat-csehországi kerü/Folytatás a 4. oldalonJ
