Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)

1978-04-06 / 95. szám, csütörtök

Janko és Hanka - operaszínpadon Ősbemutató a Zeneművészeti Főiskola Opera Stúdiójának színpadán Bratislavában, a Zeneművé­szeti Főiskola Opera Stúdiójá­nak színpadán a hallgatók leg­utóbbi vizsgaelőadásául Juraj Benel A megkövült (Skamene­ný) című operája szolgált, amelyet -n szerző a főiskola megbízásából komponált. Az is­kola merész, de szimpatikus színházi tette a bratislavai szakemberek és a közönség kö­rében egyaránt nagy érdeklő­dést keltett, amiről az is ta­núskodik, hogy mindkét pre- mier-esten megtelt az Opera Stúdió nézőtere. Az 1940-ben született Juraj Beneš, a fiatalabb szlovák ze­neszerző-nemzedék tagja, az utóbbi években olyan művekkel jelentkezett, amelyek a vitat­hatatlan tehetség és eredetiség Jegyeit viselik. Beneš zeneszer­zői munkássága széles. Érinti mind a kamarajellegű és a vo­kális, mind a dramatizált mű­fajokat; hozzájárulása ezekhez a műfajokhoz a legjelentősebb. Már a Szlovák Nemzeti Szín­házban 1969-ben bemutatott el­ső operájával, a népszerű An- dersen-meséből készült A csá­szár új ruhájával világosan je­lezte, hogy az a fajta zeneszer­ző ő, aki kereső-kutató jelle­mével az avult operai formá­kat igyekszik fölfrissíteni. A császár új ruhája, a maga mo­dern színpadi formájával, máig a leghaladóbb szlovák dramati­zált zenemű. Kereső-kutató alkatához, és fi szokatlan operai formához hű maradt második, A megkö­vült című operájában is, ame­lyet a Štúr-nemzedék jeles képviselőjének, Janko Kráľ verstöredékeire komponált. A balladisztikus szövegkönyvet — a történet tengelyét Janko és Hanka boldogtalan szerelme képezi — maga a zeneszerző állította össze. Benešnek ez a műve is nagyon szokatlan és modern. A hatvan percig tartó előadás hét egymásra szabadon kapcsolódó jelenetből áll, ame­lyeket két szólista, a (rendező által megduplázott, mert ket­tős szereposztásban bemutatko­zó) kar — amelyben mind a férfiak (6), mind a nők (6) leggyakoribb funkciója a cse­lekmény kommentálása —, és a héttagú zenekar kelt életre. A megfontolt hangszerváloga­tás révén a zenekar tagjai szinte valamennyi hangszercso­portot megszólaltatnak, beleve­vő a cimbalmot és a rafináltan összeválogatott ütőhangszere­ket is, ami egy sajátos, erősen stilizált formát eredményez, megkapót szokatlan hangzásá­val, a szóló- és karénekek egyéni melódiájával és egész formastruktúrájával. A megkö­vült bizonyítéka annak, hogy Beneš otthon van a 20. századi opera fejlődésében, alkotó mó­don hasznosítja annak ered­ményeit, jól alkalmazza a kor­társi komolyzene komponálási alapelveit és vívmányait. A Be- neš-opera sajátos zenekari hangzása a régi szlovák népda­lok melódiájának ötletes alkal­mazása és a népi ihletű szöveg révén kap nemzeti jelleget. Az opera mintapéldája annak, mi­ként lehet hazai klasszikus művet, illetve alkotást új ope­rai módszerekkel átdolgozni úgy, hogy az fölfedezésszámba menjen, modern és szerfölött lenyűgöző legyen. Beneš új alkotását a Zenemű­vészeti Főiskola Opera Stúdió­jának vezetője, a Szlovák Nem­zeti Színház főrendezője, Bra- nislav Kriška állította színpad­ra, aki, mint a darab létrejötté­nek egyik fő ösztönzője, nagy­ban hozzájárult a bemutató si­keréhez. Az opera művészeté­nek jelöltjeiből álló kollektívá­jával nemcsak jelentős pedagó­giai adottságairól, de nagy sti- lizációs készségéről és képző- művészeti érzéseiről is képet nyújtott. A szólisták és az együttes valamennyi tagjának színészi teljesítményében nagy jelentőségűek a mozdulatok és az arcjáték, akárcsak a jól sti­lizált színpadkép, a jelmezek, a kellékek és az érzékeny vilá­CERUZAJEGYZETEK gítás, amelyeknek átfogó külde­tése és poétikus töltete volt. Kriška munkatársaival, első­sorban a Zeneművészeti Főis­kola hallgatóival: Mony Hav- sahlovával (színpadkép), Jana Fifíkovával (jelmez), és Melita Lukanová-Judtovával (koreo­gráfia), valamint a Szlovák Nemzeti Színház vendégművé­szével, Tibor Befío segédrende­zővel, az Opera Stúdió parányi színpadán olyan előadást alko­tott, amely telítve van a balla­disztikus szöveg és az egész zenemű sugallta különös költé­szettel, jelentéssel és szimbó­lummal. A Janko szerepét éneklő P. Búbért, és a Hankát megtestesítő E. Kušnierová (al- ternációban Ľ. Orgonášová) éneklési teljesítménye elérte a szolid hivatásos szintet, és el­fogadható volt a kórus teljesít­ménye is, amelyben nem kis színészi és énekesi elvárások­nak kellett megfelelnie a ti­zenkét főiskolás művészjelölt­nek. A megkövült ősbemutatója igazi operai eseménnyé nőtt, jelentőségével messze túllépve a szokásos főiskolai vizsgaelő­adások keretén. Forró elisme­rést érdemelnek valamennyien: a főiskola, a szerző, a rendező és a szereplők. ALFRÉD GABAUER Az ártatlan ló A Nagy Októberi Forradalom idején tizenegy éves voltam. So­kat nem értettem a kirobbant eseményekből, de emlékszem, ak­koriban egy lengyel fiúval, — aki a háborús menekültekhez tar- tozott — összeverekedtem egy halott fehér ló miatt, amely a görögkatolikus templom keresztje mellett úgy feküdt, olyan fe­héren és mozdulatlanul, hogy a részvéttől összeszorult a szívem és kitörő szenvedéllyel azt mondtam a lengyel fiúnak, hogy ez a fehér ló olyan ártatlan, hogy biztos a menyországba jut. Ä fiú erre hangosan hahotázni kezdett és gúnyosan azt válaszolta: — Persze, ha ő a paradicsomba jut, akkor te is oda kerülsz és ha­lálod után majd rajta fogsz lovagolni. — No, és ha? ... — ordítottam majdnem bőgve és pofonvágtam a lengyel fiút. Pedig én nem szoktam verekedni, és addig soha senkit fel nem pofoztam. De ez a durván hahotázó lengyel gye­rek, meg a mozdulatlan szemű fehér ló megőrjített. Valahogy a háború borzalmaira a mozdulatlan fehér ló láttán jöttem rá és nem féltem tőle, csak fájt nekem valami, talán a ló tágra nyitott sötét szeme és mozdulatlan fehér sörénye zavart meg annyira. Nyugtalan álom Az utóbbi időben sokat betegeskedtem. Mellettem a kórházi szobában egy nagyon rendes beteg feküdt, aki egy komoly ope­ráción esett át. Ö mondta, hogy éjjelenként nyögök és nagyon nyugtalanul alszom. Neki úgy tetszett, mintha viaskodnék isme­retlen gazemberekkel az életért. Szomszédomnak azt válaszoltam, hogy nem ismeretlenek, tulajdonképpen a fasiszta rémmel vias­kodom. Az öt meggyilkolt testvéremet siratom és gyászolom. Hiá­ba mondta nekem vigasztalón a szomszédom, hogy most már túl vagyunk a fasizmuson, nem használt. — Ez igaz, — válaszoltam — de én keserves álmaimban újra átélem a történteket, még mindig viaskodom értük és végül gyásszal a szívemben temetem őket és mindazokat, akiket szerettem. Hiába, a rémtől nem tudok szabadulni, még itt van, még él, vannak kapitalista országok, ahol a fasiszták újra és újra felbukkannak. SZABÖ BÉLA A zongora mestere MICHAL KARIN HETVENÉVES Az utolsó négy évtized szlo­vák zongoraművészetének egyik legjelesebb képviselője, a bratislavai születésű Michal Karin érdemes művész a na­pokban volt hetvenéves. Ez az igazi muzikalitású, re­mek technikájú pianista már gyermekkora óta szoros kap­csolatban van a zenével és a zongorával. Korán kezdett zon­gorázni és fiatalon lett a váro­si zeneiskola növendéke. A ze­neelmélet terén Alexander Alb­recht professzornál, a város egyik legműveltebb zeneszerző­jénél képezte magát. A tehetsé­ges növendék útja a városi ze­neiskolából a zongoristák ak­kori Mekkájába, a bécsi Zene- akadémiára vezetett. 1924-ben visszatért szülővárosába; itt a Zenei és Drámai Akadémián Frico Kafenda lett a mestere. Már tanulmányai alatt is gyakran szerepelt különböző hangversenyeken. Később az Ostravai Rádiójournál- szerződ­tette, majd a Szlovák Nemzeti Színház operájának a korrepe­titora lett. Sok kiváló éneke­sünk szeretettel és megbecsü­léssel emlékezik vissza a nagy­szerű zongorista-partnerre. Pár évvel később újból a rá­dió szerződtette a művészt, először a brnói, majd 1938-tól a bratislavai rádió munkatársa lett. Ezek az évek művészi pá­lyájának legtermékenyebb és legtevékenyebb időszakát je­lentik: Michal Karin zenei sok­oldalúságáról tett tanúságot. Karmesterként is működött a rádió zenekarában, majd Tibor Gasparekkel, a kiváló hegedű­művésszel megalapította a Bra­tislavai Kamaraegyüttest. Az együttes szólistájaként számos hangversenyt adott, játékát rá­diófelvételek is őrzik. 1953-ban kinevezték a Szlovák Filhar­mónia szólistájává és tagja lett a Szlovák Filharmónia zongo­ratriójának is. Pedagógusként is tekintélye van. Iskolájában a zongoristák KULTURÁLIS HÍREK □ Nagy Péter cár kézjegyé­vel ellátott könyvet fedeztek fel Irkutszkban, az egykori Znamenszkij kolostorban. A szakemberek megállapították, hogy az 1698-ban kiadott kis­méretű evangélium ezüstborító­ja későbbi korból, a XIX. szá­zad végéről származik. □ A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Inté­zetének két munkatársa, Do­mokos Mária és Németh István 1975 szeptemberétől mintegy 20 alkalommal kereste fel Gáspár Simon Antal népi énekest és mesemondót. Simon Antal mag­netofonra énekelte az egykori egész sora megfordult hazánk minden tájáról. Először a bra­tislavai Konzervatóriumban, ké­sőbb a Zeneművészeti Főisko­lán adott elő. Zenét is szerez, műveit főleg zongorára írja. Szervező képességét a Szlovák Zeneszerzők Szövetségének különböző tisztségeiben érvé­nyesítette. Pianista készsége nagyszerű­en érvényesült a kamarazené­lésben is. Énekes vagy hang­szeres szólistapartnereit zene­kari hangzású, gondosan ki­munkált zongorajátékkal kísér­te. Világhírű művészekkel, köz­tük VáSa Príhodával, E. Feuer- mannal, Zathureczky Edével is szerepelt kontinensünk legje­lentősebb zenei központjaiban. Itthon vagy négy generáció fiatal szólistáit kísérte, tanítot­ta be. Michal Karin a zongorairoda- lomnak nemes ízlésű tolraácso- ló ja. Technikai biztonsága szinte egyedülálló. Hosszú mű­vészi pályáján biztos formaér­zék és csalhatatlan pianiszti- kus ösztön egyengette előadó- művészi fejlődésének útját. Ro­konszenves vonása, hogy tudá­sát nem a saját képességeinek bemutatására, hanem a mű megszólaltatásának a szolgála­tába állítja. Külön említésre méltó, hogy Karin mestere a pianissimóknak, hallgatóit ér­zékeny dinamikai előadásmód­jával bűvölt el. A zongorairodulom legtöbb jelentős versenyműve szerepel a repertoárján. Egyforma stilá- ris biztonsággal interpretálja a barokk kor, a klasszicizmus, a romantizmus és a huszadik század zenéjét. Nagy érdeme­ket szerzett a kortárs szlovák zongoraművészek előadásában és terjesztésében, hazánkban és külföldön egyaránt. A műve­ket a hazai és külföldi rádió- állomások az ő előadásában többszőr is rögzítették. SCHLOSSER KLArA’ halottas énekeket. Most a sira­tódalokat magnószalagról le* mezre játszották át; kottázzák a felvett anyagot, majd a sző” vegét is lejegyzik. Az írott munkát összehasonlítják hason­ló műfajú dokumentumokkal, š ennek alapján a siratóénekek jellemző és közös vonásaira kö1 vetkeztethetnek a zenetudósok. A tudományos feldolgozás út1 ján publikálják a kutatás ered-- ménýeit. □ Franciaország 1977. évi filmdíját, a Ceasart, Alian Res­nais rendező kapta Providence c. filmjéért. A színészek közül Simone Signorét érdemelte ki ezt az elismerést. mm Pedagógus. A férje Is az. Ö magyar—szlovák szakos, a fér­je matematikus. Kendi László- né, leánykori neve Kiss Erzsé­bet. A haja sötétbarna, a sze­me is, benne kedves mosoly csillog. A hangja lágy, dalla­mos, s egy kissé most Is okta­tó. Nem csoda, húsz éve áll a katedrán. A minap kapta meg a Példás tanító címet. — Mi szeretett volna lenni? — Fogorvos. Gyermekkorom­ban mindig erről ábrándoztam. Elképzelem őt fehér köpeny­ben a fogorvosi szék előtt, ahogy mosolyogva, kedvesen megkérdi: Melyik foga fáj? De ő mégis pedagógus lett. — Hogyan Is kezdődött? Kissé töpreng, s tekintete messze réved. — Őszinte leszek. Oda vettek fel, akkor számunkra nagyobb választási lehetőség nemigen volt. — Megbánta? — Nem. Sőt, ma már örülök, hogy így történt. Ügy érzem magam az iskolában, mint ker­tész a virágok közt. Hiszen a gyerekek az élet virágai. Sze­münk előtt nőnek, serdülnek fel és nyílnak ki, mint megany- nyi szép virág. Őszintén, kedvesen mondja e szavakat is. Majd így foly­tatja: — Minden hivatás csak ak­kor ér valamit, ha Igazi célja van. S a ml célunk: becsületes, okos, művelt emberekké nevel­Mini kertész u virágok közt Portrévázlat egy pedagógusról ni a gondjainkra bízott ifjúsá­got. Beszéd közben meg-megáll, gondolatait rendezi. Aztán iga­zi pedagógusként fűzi tovább mondanivalóját: — Nagy részben tőlünk, peda­gógusoktól is függ, milyen lesz a XXI. század nemzedéke. Meg kell mondanom azt is, hogy a mi munkánk a vidéki Iskolákban sokkal nehezebb, mint a városi kollégáké. Hoz­zánk például a Nagykaposi (Veiké Kapušany) Magyar Ta­nítási Nyelvű Alapiskolába 94 százalékban munkás és paraszt szülők gyerekei járnak, s ez meghatározza egész oktató-ne­velő munkánkat. Csak most tekintek jobban körül a nagyon ízlésesen be­rendezett szobában. Legelőször a könyvespolcra figyelek fel. Felállók és közelebbről Is meg­nézem az értékes könyveket. Köztük sok a pedagógiai szak­könyv. — Ezeket hol vásárolják? — Részben itthon, részben pedig Magyarországon. A ne­veléstudományban is sok az új. Nekünk Is állandóan képezni kell magunkat, hogy maradék­talanul eleget tehessünk fel­adatainknak. Nincs év, hogy ne vennénk részt valamilyen pedagógiai továbbképző tanfo­lyamon. — Mi a legnehezebb a peda­gógus számára? — A tanulók figyelmének a lekötése. Ehhez nemcsak jó di­daktikai érzék, felkészültség, de pedagógusi hit is kell. Ki­vált az idegen nyelvek okta­tása igényli ezt. Én, bár ma­gyar szakos is vagyok, mégis kezdettől csak szlovák nyelvet tanítok. Módszertanilag így az órákra jobban felkészülhetek, mert csak erre a tantárgyra kell összpontosítanom. A mi is­kolánkban a szlovák nyelv ok­tatását szinte a nullpontról kell kezdenünk. Nézem kipirult arcát. Ojra elgondolkodik, mint aki önma­gát ellenőrzi, jól és pontosan fogalmazott-e, s mély meggyő­ződéssel folytatja: — Mint szlovák szakos val­lom, hogy a gyereket soha­sem szabad megszégyeníteni. Ha a hibás kiejtést javítom, a gyerek nem érzi bennem a fölényes felnőttet. Persze min­den hibát javítani kell, de na­gyon fontos a dicséret is. A dicsérő szó hasznosabb, mint száz lehurrogó megjegyzés. Hagyni kell beszélni a tanulót, hogy önbizalmat kapjon. És minden órán igyekszem olyan fflmL ■' Gyökeres György felvétele beszédszituációt teremteni, amelyben a gyöngébb tanulók is bátran bekapcsolódnak, és szívesen, gátlástalanul beszél­nek. Azért tartom nagyon üd­vösnek a konverzációs órákat. Elvem: a gyereknek sohase­mondjuk, hogy nem tud jól szlovákul. Ezzel Igen sokat ár­tunk. Hiszen minden gyerek türelmet, szerető megértést vár tőlünk. Feláll és a könyvespolc felé megy. Leemel egy vaskos füze­tet. — Ez az első előkészületi füzetem. Olykor beleolvasok, mit hogyan csináltam akkor, s bizony megmosolygom régi magamat. Most is mosolyog, de a ma1 gabiztos, elégedett ember mo* sólyával. — Mi a pedagógus számáré a legnagyobb öröm? — Ha a gyerekek a felsőbb fokú iskolákban és az életben is helytállnak. A mi tanulóink 48 százaléka továbbtanul gim­náziumokban és különböző szakközépiskolákban. — Mit jelent ez a pedagógus számára? — Nagy önbizalmat ad, s hi­teimben is megerősít, hogy jő úton járok. — S mint embernek? — Nagyobb nyugalmat a ki: kapcsolódáshoz és a pihenés1 hez. — Jut-e idő erre is? — Nem sok. A gyerekek, á hét végi nagytakarítás ... Hét közben gyűlések, ilyen-olyan előadások. Én tartom az 1—4. osztályok tanítói számára a to­vábbképző tanfolvamot szlovák nyelvből. És az előkészületek ... A sarokban zongora áll. — Ki zongorázik? — Ha az időm engedi, én is. — A gyerekek? — Ők gyakrabban. A na­gyobbik lányom jár zongora- órákra. Már a kicsi is pötyög- teti a billentyűket. Kezével végigsimítja kipirult arcát. Nem zavarom tovább. Hazajött a tizenhat éves gim­nazista leány. A szomszéd szo­bából gyerekhang szűrődik ki, felébredt a lepvisphb. Megjött a férje is. TÖRÖK ELEMÉR 1378 IV. 6.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom