Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-29 / 118. szám, szombat
Érdemes vo It... L assan, lassan kidőlnek a sorból a kommunisták legidősebbjei. És nem lesz, aki élő szóval mondja el nekünk, fiatalabbaknak, milyen is volt egykor, a szocialista korszak előtt a munkásélet, mit jelentett kommunistának lenni a polgári Csehszlovákiában, mit jelentett hónapokig, talán évekig munka (tehát kenyér) nélkül maradni, hogyan is festett az osztályharc akkor, amikor még a gazdag osztályok tartották a kormánykereket, s az o hátuk mögött állt a csendőrség, bíróság, katonaság. S lassan azt se lesz ki elmondja, milyenek voltak a régi május elsejék', milyen volt a zászlóvivő becsülete. Vallassuk hát az öreg kommunistákat mindezekről. Puha Vince szintén a legidősebb kommunista nemzedék képviselője. Hetvenhét éves. Ifjúmunkásként került kapcsolatba a vörös szakszervezettel — ahogyan ő mondja —, majd a kommunista mozgalommal. — Tizenhat éves se voltam még, amikor 1917-ben, az Októberi Forradalom évében munkásnak álltam a Bratislava! Kábelgyárban — emlékezik vissza. — A családunkban négy éhes szájnak kellett kenyeret adni, édesanyám pedig özvegy asszony volt és a legszegényebbek közül való. Nem szegődhettem el inasnak. Dolgoznom kellett. Megkeresni a mindennapi betevőt Huszonkét esztendőt töltőta zászló1 mi magunk varrtuk térni el a Kábelgyárban, és nem volt könnyű, mert aki egyszer felkerült a „lázítók listájára“, azt hol Ide, hol oda dobták, hogy „el ne ronthassa a munkatársait“... — Hány munkás dolgozott a Kábelgyárban? — Hat-hétszáz. — És hány kommunista volt a gyárban ? — Tizennyolc-húsz. Akkoriban nem volt lömegszervezet Csehszlovákia Kommunista Pártja. Nem lehetett könnyen a párt tagjának lenni. Mert nem veitek fel akárkit. Keményen meg kellett dolgozni az elvtársak bizalmáért. A munkásság javára végzett kockázatos politikai és szervező munkával kellett bizonyítani, hogy méltó-e rá valaki, hogy a párt tagja lehessed. Engem 1932-ben vettek csak fel a pártba. Puha Vince mint harcos kommmu- nista egyik szervezője volt a kábelgyári májusi meneteknek. — Milyenek voltak a régi május elsejék? — kérdezem. — Különböztek valamiben a mostaniaktól? — A régi május elsejék sokszor tüntetések voltak, amelyeknek mindig valami tétjük is volt. Igazi örömünnep is volt a május elseje. A felvonulók szeme ragyogott a harci kedvtől, bár — sokszor — korgott a gyomruk. — És kik voltak a zászlóvivők? — A kommunisták, természetesen, meg azok az öntudatos fiatal munkások, akik a szaktanácsban dolgoztak. Nem adták bárkinek a kezébe a sarló- kalapácsos vörös munkászászlót, a munkásszolidaritás féltve őrzött jelképét. Hm... az előbb azt kérdezte, különböztek-e a régi május elsejék a maiaktól. Hát például abban Is különböztek, hogy régen a húszas-harmincas években, amikor a területi bizottság tagja voltam, a zászlót mi magunk varrtuk, nem kaptuk ingyen a pártszervezettől, vagy a szaktanácstól, mert se egyiknek, sem másiknak nem volt pénze, úgy adtuk össze a pénzt a vörös selyemre, amiből aztán az asszonyok lobogót varrtak, ml pedig rudat faragtunk hozzá. A jelvényeket is, meg a mozgalmi élet minden más tárgyi eszközét meg kellett fizetni és — bőr valamennyien szegények voltunk — senki se sajnálta rájuk a pénzt. Emlékszem, az asszonyok krepp-papírból vörös szegfűket, forgókat és zászlócskákat készítettek, amiket eladtak, így lett a szervezetnek valamicske pénze. Az asszonyok egyébként azokat a vörös kendőket is maguk varrták, amelyekben május elsején a dornkaplel munkásnegyedből bevonultak n városba. Zászló... Erről jut eszembe, hogy valamikor a harmincas évek elejen — amikor igencsak „melegek“ voltak a május elsejék, a hatóságok akadályozták a szervezést, sokféleképpen megpróbálták csökkenteni a tüntetőmenetek jelentőségét, hatását —, a Jakab bíró téren (ma Lenin térj gyülekeztünk. — És kik mondtak beszédet a májusi nagygyűléseken? — Itt, Bratislavában legtöbbször Major István. Syroký és Duriš elvtárs, a későbbi földművelésügyi, majd pénzügyminiszter volt a szónok. Syroký elvtárs a Kábelgyárban is kijött a pártgyűléseinkre. Puha Vince szerény ember. Azt nem említi, hogy a harmincas évek végén — És a háború utáni május elsejék? — Negyvenötben a felszabadult ora magyar munkások Gottwald téri demonstrációján ő mondott beszédet. Zuhogott az eső, de mindenki a helyén maradt. Azt is el kell mondanunk róla, hogy kommunista kiállásáért és a háború elleni agitációért 1942-ben egy évre börtönbe zárták. Ám ez nem törte meg. Optimizmusát akkor sem veszítette el, amikor a háború után a „kollektív vád“ űrügyén nem fogadták vissza a Kábelgyárba. 1945-ből a Stein Sörgyárban dolgozik, ácssegédként. És itt, ahol sohasem volt pártsejt, megalapítja a CSKP alapszervezetét, szágban a május is szabad volt végre. A szabadság, a béke, a kitörő öröm, a munkásvágyak beteljesülésének ünnepe lett a május. De azért az első három május elsején még nem volt olyan tiszta és ragyogóan kék az égbolt, mint negyvennyolc után. 1945-ben például a sörgyár prokuristája azt akarta, hogy amerikai zászlókkal díszítsük fel a tüntetésre indnló tehergépkocsikat, traktorokatf Azt mondtam: nem. Negyvennyolctól aztán már senki sem zavarhatta meg a május elsejei tnanifésztációkat. Még néhány tény Puha Vince arcképéhez: 1950-től három évig a Bratislavai Állami Gazdaság igazgatóhelyettese és káderreferense volt. Majd 1961-ig, nyugdíjaztatásáig, a CSEMADOK központban dolgozott politikai beosztásban. Napi olvasmánya — az Űj Szó. De asztalán ott fekszik a Kábelgyár üzemi lapja is, a Kablo. A munkásvér nem válik vízzé. Hetvenhét évesen is szoros kapcsolatot tart a gyár munkásaival és nyugállományba vonulása óta újra a gyári pártszervezet tagja. — A Kábelgyár alajiszervezete volt az anyaszervezetem — mondja határozottan —, és az is maradt. Visszajárok oda, mert ott tanultam meg mindent, amit a politikai munkában tudnom kellett. És a májusi menetekben is munkástársaim között éreztem magamat a legjobban. KÜVESDI JÁNOS A Rosko családban hat gyermek látta meg a napvilágot, de már csak ketten élnek belőlük. A legtöbbjük gyermekkorukban meghalt, a szegénység és a nélkülözés vitte el őket. A Józsi gyerek dacolt a sorssal, jóllehet, amikor 1916-ban édesapját is behívták katonának, tizenhárom éves fejjel ő ment el helyette mezőgazdasági idénymunkára, valahová Temesvár mellé. Bárhogy igyekezett, szorgoskodott, annyit sem tudott megkeresni, hogy télidőben is legalább egyszer naponta jóllakjon a család. — Számomra igen emlékezetes 1919 ősze, amikor Rimakokavába is (Ri mavská Kokava) eljutottak a magyar vöröskatonák. Ottlétük ünnep lett számomra. Felcsaptam alkalmi tolmácsnak, megmutattam, hol laknak a nagygazdák, akik abban az időben sem szűkölködtek semmiben, de, fehér pénzért“ nem akarták javaikat eladni... Én azokban az időkben jóllakottén és — ha fatalpú volt is — bakancsban jár- tam — eleveníti fel a régi idők emlékét Rosko elvtárs. — A legszívesebben a vöröskatonák közé álltam volna, de nem vettek be, mondván, fiatal vagyok. Ennek ellenére velük tartottam. Egy éjszaka olyan mélyen elaludtam az egyik katonai trénszékéren, hogy nem vettem észre a visszavonulást. Amikor reggel felébredtem, ott voltak már a román katonák. Engem „elnadrágoltak“, majd szélnek eresztettek. Elindult az ismeretlen tájon. Azt tudta, hogy szülőfalujába nem mehet visz- sza. Sajógömörre vetődött, ahol a Kraszner-malomban szegődött el molnárinasnak. Ott dolgozott addig, amíg az le nem égett. Gyakran volt munka nélkül, ezért 1926-ban Franciaországba ment megélhetést keresni. A molnárból bányász lett és a Vörös Szakszervezet tagja. Amikor egy év múlva hazajött, Rimaszombaton (Rimavská Sobota) telepedett le és ott lakik a mai napig is. Itt vették Tel a pártba is, 1935-ben. — Steiner és Major elvtársakkal gyakran találkoztam a munkásotthonban és a május elsejei ünnepségeken — folytatja. — Az otthon előtt és a mai Május elseje parkban gyülekeztünk. Rendőrkordon között vonultunk végig a városon. Magasba emeltük a vörös zászlót, ezernyi torok zengte: „Munkát, kenyeret!“ A bátrabbak a Szovjetuniót éltették. Magunk költötte forradalmi dal is felhangzott az utcán. Dúdolni kezdi: „Üsd a burzsuft, ahol éred / úgyis eléggé szívja a véred / fül a csatára, nincs kegyelem / úgyis miénk lesz a győzelem i . Rosko elvtárs minden májusi ünnepségen részt vett. Az első sorokban menetelt. Jogosan, hiszen 1936-tól 1938-ig a párt járási vezetőségének volt a tagja. Járta a környező falvakat, agitált, sztrájkokat szervezett, hol magyar, hol pedig szlovák nyelven beszélt, úgy, ahogy azt a helyzet megkívánta. Egyszer két hétre lecsukták azért, mert a templomból a nagypénteki miséről hívta ki azt, akinek az éhezők közt a „koldusjegyeket“ kellett kiosztania. Rosko elvtársat ezért szentségtöréssel vádolták... — Amikor Horthy fasiszta csapatai bejöttek a városba, engem rendőri felügyelet alá helyeztek. Nemsokára munkaszolgálatra kaptam behívót — mondja. — Jobbnak láttam Szlovákiába szökni. A tiszolci vasútépítésnél kaptam munkát és pártfeladatot. Szerveztük az ellenállást. S amikor 1944 őszén zászlót bontot a szlovák nép felkelése, én is fegyvert akartam fogni. Csakhogy tűi voltam a negyvenedik életévemen és ezért élelmezési feladatokkal bíztak meg. •— Milyen volt a felszabadulás utáni első május elseje? — érdeklődöm. — Örömteli, zajos, de nem volt meg az internacionalista jellege. Az igazat megvallva, nem tudtam örülni. Az én igazi május elsejém 1948-ban volt, amikor a munkások kezében volt a hatalom és a transzparenseken is újra olvasható volt: „Világ proletárjai, egyesüljetek!" Ügy dobogott a szívem, hogy azt hittem kiugrik a helyéből. Azóta Rosko József minden május elsején a díszemelvényen foglal helyet. A felszabadulás után pártelnök, a pártbizottság dolgozója, kivette részét a falvak szocializálásából is. Amióta nyugdíjas, a második utcai pártszervezet elnöke. Jóllehet hetvennégy éves, ma sem tétlenkedik. írekben a napokban új lakásba költözik és készülődik a május elsejei ünnepségekre is. Kabátjára feltűzi a kitüntetéseit, köztük „Az építésben szerzett érdemekért“ érdemrendet* Mosolygós szemmel nézi majd a vidá^ man hömpölygő tömeget, miközben minden bizonnyal eszébe jut majd élet- útja s a régi május elsejei ünnepségek. Tudom, mélyet sóhajtva mondja majd » mellette állónak: Harcunk nem volt hiábavaló, lesz, aki átveszi tőlünk a váltóbotot. NÉMETH JÁNOS A Prievidzai Szén- és Lig- nitbányák konszern vállalat dolgozói között keresve sem lehet olyan valakit találni, aki ne ismerné Miroslav Cmarko elvtárs nevét. A Handlovái Szénbányában pedig, ahol most a negyedik fejtési részlegen dolgozik, mindenki az elvtársat, a jó barátot vagy a bányászpéldaképet tiszteli személyében. Nincs is ebben semmi különös, hiszen ezüstjelvényes szocialista munkabrigádjának kilencven tagjával együtt már hosszú ideje gyakran hallat magáról. Munkatársai legutóbb az elmúlt év decemberében kezdték újra fokozott figyelemmel kísérni a Crqarko- brigád egyes napi teljesítményeiről szóló jelentésa- aket. Akkor arról volt szó, hogy új szénfejtési rekord felállításába fogtak « Szlovák Nemzeti Felkelés Ifjúsági munkabrigád tagjai. Januárban aztán, a kitűzött - határidő leteltével annak örülhettek a többiek is, hogy 31 munkanap alatt összesen 78 000 tonna szenet fejtett Miroslav Cmarko bányászkollektívája. A brigád tagjai ezzel egy korábbi rekordjukat döntötték meg. Műszakonként több mint 40 tonna szenet küldtek a felszínre egy-egy bányász teljesítményeként. A brigádvezetőt, Miroslav Cmarkót, mégis külön kell faggatni erről. Kevés beszédű, halk szavú ember. — Harminchat éves vagyok — mondja később, amint valamennyire „bele- melegedik“ a szóba. — Talán nem Is fogja elhinni, hogy nem egykönnyen lebetA Szocialista Munka Hőse Bányászbecsülettel Miroslav Cmarko tem bányász. Amikor annak idején bejelentettem otthon, hogy bányásziskolába szeretnék menni, édesanyám kétségbeesve tiltakozott. Minden erejével, igyekezetével azon volt, hogy lebeszéljen erről a szándékomról. Nemcsak a megerőltető, nehéz munka miatt, hiszen az ötvenes években még álmodni sem mertünk a mostani korszerű gépesítésről, hanem a komoly balesetveszély miatt is. Néhány pillanatra elhallgat, aztán így folytatja. — Gyermekkori jóbará- tom, Ján Chovanec, aki akkor már bányásztanuló volt és a hétvégeken gyönvörfl zöld-fekete egyenruhában járt haza uz iskolából, segített érvelni. Kettesben győztük meg a szüléimét. — Kezdetben magara is nehéznek találtam a bányászóletet. Aztán megszoktam, megszerettem, és most már semmiért sem cserélném másra az itteni munkát. Azt hiszem, semmi sem tudná pótolni azt a megnyugtató, jó érzést, amit a miénkhez hasonló, önzetlenül összetartó, egymásért « legnagyobb áldozatvállalásra is képes kollektíva tudata jelent számomra ... Miroslav Cmarkót négy évvel ezelőtt javasolták tagjelöltnek a kilencedik fejtési részleg kommunistái. Addig is, azóta is sokat bizonyított. Szorgalmával, szerénységével és mindig őszinte véleménynyilvánításäval nemcsak a többiek bizalmát igyekezett kiérdemelni, hanem egyszerűen a bányászbecsület dolgának tartotta, hogy lehetőleg minden nap többet tegyen annál, amit a puszta kötelesség diktál. — Mi itt valamennyien jól tudjuk, hogy egy-egy szénfejtési rekord elérése a vállalati tervteljesiítés elősegítése mellett népgazdasági szempontból is különösen sokat jelent. Harmincegy tagú pártalapszervezelünkben tavaly tavasszal elsősorban ezért határoztuk el, hogy próbára tesszük az erőnket. Előbb persze részletesen megtárgyaltuk ezt a brigádban. Aztán áprilisban nekifogtunk. Az elmúlt év májusában már sor kerülhetett az értékelésre is. Az Ifjúsági munkabrigád tagjai akkor 31 munkanap alatt 59 600 tonna szenet fejtettek. Napi 1911 tonnás teljesíi ménnyel írhatták be nevüket a bánya rekordjainak könyvébe. Az idei óv elején, amikor ismét őket ünnepelie a bánya, ezt a rekordot döntötték meg az eddigi legértékesebb fejtési csúccsal — Amikor hozzáfogtunk a rekordmegdöntési kísérlethez, egy kicsit valamennnyr- en tartottunk attól, hogy nem fog sikerülni. Három- négy nappal korábban ugyanis olyan fejtési részhez értünk, ahonnan csak napi 900 csille szenet küldhettünk a felszínre. Az adott szó azonban sohasem hagyja csak úgy beletörődni az embert a váratlanul felbukkanó nehézségekbe Az SZNF ifjúsági szocialista munkabrigád tagjai az elmúlt évben 320 000 tonna szén jövesztését kapták feladatul. A Handlovái Szénbánya tavalyi egymillió 600 000 tonnás fejtési tervének több mint egynegyed részét Ők kilencvenen teljesítették. — Fejtési szakaszunk idei tervfeladatait 380 000 tonnában állapították meg. Januárban ebből több mint 60 ezret fejtettünk. Jól zártuk az év második hónapját is. Márciusban azonban egy nagy vízbetörés miatt abba kellett hagynunk a fejtést. Ezért némi lemaradásunk volt az első negyedév végén. A kitűzött tervet és munkafelajánlásainkat azonban mindenképpen teljesíteni fogjuk. Meggyőzően mondja ezt a brigádvezető, aki tegnap vette át a Szocialista Munk;> Hőse címet. LALO KAROLY Májusi emlékezés
