Új Szó, 1978. április (31. évfolyam, 90-118. szám)
1978-04-21 / 110. szám, péntek
MIÉRT ES KINEK? JEGYZETEK A VERS- ÉS PRÓZAMONDÓK KERÜLETI FESZTIVÁLJAiRÖL Az idén Gután (Kolárovo) (Košice] találkoztak a hár ta járásainak legjobb vers- jék tudásukat, s eldöntessen, lesz az a néhány, aki részt három kerületi fesztiválra s az azóta eltelt idő látni részleteket is. Kell-e vérbelövellő felismerés egy-egy vers vagy próza megtanulásánál? Igen, hiszen a szöveg lényegének, mánkhoz szóló üzenetének felismerése szolgálja az előadás hitelét, teremti gerincét, határozza meg végső formáját. És mi történik, ha a felismerés hiányzik? Akkor a törekvés csupán igazolódhat, de nem ér célt. Sőt, mivel az előadó erején felüli szöveg tolmácsolására vállalkozott, még csökkenti is önnön törek- vése-kiizdelme nehézségének, szépségének értékét. Mindebből kisejlik, hogy a hibátlan verses prózamondásnak egyik alapja a jó — előadói és nevelői szenvedélyt sugárzó — szövejj- választás. És itt nyer különösen fontos szerepet a pedagó- gus, vagy a szülő. Mert a verset, a mesét, a prózarészletet általában a pedagógus (olykor a szülő) ajánlja, ő az, aki a gyermek lelkivilágát, jellemének fő vonásait, befogadóképességét túl- vagy jól értékeli. Aki reálisan — annak dukál az Igazi öröm. Hogy a három kerületi fesztivál után hány ajánló — felkészítő — örülhetett igazából? Az első helyezettek felkészítői közül sem valamennyi, hiszen megtörtént, hogy nem lévén jobb, viszonylag gyenge előadónak kellett odaítélni az első díjat. Nem véletlen, hogy a huszadik éve felé közeledő losonci Hábodász Erika előadásában Fábry Zoltán erősen politikai ihle £óű Ilse Kochja a fesztivál egyik legszebb és legmegrendí- tőbb előadását eredményezte. Ez Is bizonyítja, a szövegválasztásnál nem téveszthető szem elől az előadó kora, műveltségi szintje, hanganyaga, sőt, beszédmodora sem. Németh László mondta: „A tanár, ha igazán tanár, állandóan ajándékozza önmagátÉrdekel, van-e tömegbázisa a vers- és prózamondásnak, azaz, hogy valamennyi — a bázis megteremtésére (Is) hivatott — tanár odaajándékozza-e önmagát tanítványainak? Félek, a kelleténél kevesebben, s e leszűkítés mögött sokak személyes érdekeltsége érződik — Komáromtól Kassáig. Tudom, hiszen a napnál is világosabb, szavalóversenyeink színvonala és jövő* je elsősorban az e téren kiválóan dolgozó pedagógusoktól függ, épp ezért, épp értük, munkájukért említem a mindhárom városban többször elhangzottakat, miszerint több szülő a jövőben csak akkor engedi szerepelni a gyermekét, ha az érintett pedagógus az ő csemetéjével is annyit foglalkozik majd, mint a sajátjáévá1 Persze, ez elnagyolt kérelem, illetve számonkérés, hiszen a pedagógus nem csak pedagógus, szülő is, de e számonkérés indítéka — Németh László is ezt sugallja — mindenképpen figyelmet keltő. De tartsam be az Időrendet. Az első, a nyugat-szlovákiai kerületi fesztivál színhelye Gúta volt, ahol a bíráló bizottságba meghívottak közül néhányan nem , Losoncon (Lučenec) és Kassán om szlovákiai kerület magyarlak- és prózamondói, hogy összemér- a közel száznegyven előadóból ki vehet majd a Jókai-napokon. A április első hetében került sor, engedi a közelség homályosította jelentek meg, ami azt eredményezte, hogy mind a vers-, mind a prózamondók zsűrijében túlsúlyba kerültek a komáromi járást képviselő bírálók, akik így, akarva-akaratlanul, érdekükkel, hajlamukkal szembenálló terheket vállaltak magukra. A harminchat vers- és a harminckét prózamondó szö- vogválasztása nem érdemel csillagos egyest. Sok volt a félreértelmezett prózából, ami olyan hatáselharapözásokat szült, mint a túllirizáltság, a bomlasztó visszafogottság és a pátoszszerűség. Egyik kategóriában sem jelentkezett kirobbanó tehetség, csupán a lévai Szálat Attila szerzett meglepetést, aki előadásában olyan fogódzókra lelt, amelyeken —• miközben hitelesen bontotta ki hőseinek jellemét — egyre magasabbra lendülhetett. Érthetetlen, hogy a kerületi versenyen Szlovákia fővárosát egyetlen előadó sem képviselte, mondván, számukra — tízüknek — külön versenyt rendeznek. Ez szervezési túlkapás, pontosítva: átgondolatlanság. (Mint azóta kiderült, mind a tízen részt vehetnek a Jókai- napokon.) Gútán akadt zsűriző, aki kijelentette, hogy ennél magasabb színvonalú kerületi fesztivál nem lesz több az országban. Provinciális szemléletével bizonygatta, hogy Losonc vidékén, s még keletebbre olyan felkészületlenek, gyengék a vers- és prózamondóink, hogy nem volt vétek, az alap- szabályzatot megszegve, egy járásból — a komáromiból — egy kategóriában három versenyzőt is indítani. (Némelyik kategóriában az említett, és a dunaszerdahelyi járás, az alap- szabályzattal nem törődve, két versenyzőt szerepeltetett.) Állította, hogy ő eléggé ismeri az „ottaniakat“, majd megkérdezte: végül is, mi a célunk, hogy a Jókai-napok színvonalasak legyenek, vagy, hogy az ország valamennyi zuga képviselve legyen a döntőn? Nos, valóban a színvonal a cél, de nem a provinclalitás kátyújából megítélt színvonal. Egyébként az előre minősítő és ítélkező zsü- rizőre alapsan rácáfolt Losonc, ahol Közép-Szlovákia három magyarlakta járásnak képviseletében tizenöt vers- és tizenhárom prózamondó mérte össze tudását. Itt egyetlen kategóriában sem volt túljelentkezés, pedig, mint kiderült, a járási versenyek zsűrijei több kategóriában megoszthatták volna az első helyet. Sőt, mivel a losonci járásban senkit sem találtak érdemesnek a prózamondás harmadik kategória győztesének nyilvánítani, ebben a kategóriában csak ketten indultak a kerületi versenyen. És a járási zsűri döntése in- telmezés is volt az alapiskolák magyartanárainak, hiszen hihetetlen, hogy a járás hatodik és kilencedik osztályosai között — kellő foglalkozás mellett — ne akadna néhány jó prózamondó. Találkozhattunk olyan versenyzővel is, aki ugyanazzal a verssel lépett pódiumra, mint tavaly vagy tavalyelőtt. Igaz, egyelőre nincs az alapszabályzatban — s akiben nem munkál az íratlan erkölcsi törvény, az nem tudja —, hogy ezt nem szabad. Bár a III. kategóriákban az átlagosnál gyengébb volt a színvonal, ennek ellenére a középszlovákiai fesztivált kell a legszínvonalasabbnak minősíteni. Itt dicséretes volt az előadók szövegválasztása. Lázár Ervintől, Veress Miklóson át Brechtig megszólalttik korunk legidőszerűbb alkotói. Az előadók beszéde, kiejtése is sokkal szebb, jobb volt, mint tavaly — egyetlen országos rendezvényen sem vallanának szégyent. Említést érdemel a losonci Balogh Ad- rianna és Urbancsok Amália, valamint a nagykürtösi Szabó Anna szereplése. Kassa, a kelet-szlovákiai fesztivál színhelye, harminckét versenyzőt fogadott. Közülük kiemelkedőt a szepsi Bartók Katalin, a kassai Kocsis Katalin és Piluk Mihály, valamint h királyhelmeci Kábák Márta nyújtott. Nem szavaltak, hanem elmondták a verset, kellő érzelmi és értelmi azonosulással tolmácsolták a gondolatokat — mégis ennek a fesztiválnak volt a legszerényebb hozadéka. Közönség — akár a körzeti és járási versenyeken — Itt ugyanúgy nem volt, mint Gútán. Itt is minden jel arra utalt, hogy az előadók csupán a Jókai-napokon való részvételért versengtek. Ez a serkentő sznobizmus túl gyorsan vezethet az öncélúsághoz. Nem akarom oktalan lebecsüléssel megbénítani a mozgalmat, de hadd kérdezem, önmagunkon — a szülőn és az iskolán, mint Intézményen — kívül kinek és miért lépnek pódiumra előadóink? Csak a Jókai-napok közönségéért? SZIGETI LÁSZLÓ KULTURÁLIS HÍREK • A Szovjetunióban befejeződött „A világirodalom könyvtára“ 200 kötetes sorozatának kiadása. A minden tekintetben egyedülálló monumentális sorozat első kötete tíz évvel ezelőtt, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóján látott napvilágot, az utolsó kötet pedig az óesztendő utolsó napjaiban került a könyvesboltokba. A sorozat összpél- dányszáma 60 millió 300 ezer kötet. A gyűjtemény százmilliók számára teszi hozzáférhetővé a világirodalom remekeit. • Érdeklődéssel várták a könyvbarátok Brecht munkanaplóját, mely februárban Jelent meg a berlini és weimari könyvkiadónál. A könyvkiadók közleménye szerint egy olyan munkanapló került a nyilvánosság elé, melyben 1938 és 1955 között készített feljegyzéseket a művész a fasizmus és a háború ellentmondásairól. A munkanapló csak egy része azoknak a műveknek, amelyeket a könyvkiadó az elmúlt hónapokban olvasói rendelkezésére bocsátott, mint új kiadásokat. A 29 kötetes Brecht-kia- dásból 14 kötet színdarab, 4 próza, 7 színházi kézirat, 2 irodalmi és művészeti kézirat, valamint két kötet politikai és társadalmi írás. N O •O < C/J u Kapcsolta o színházzal Egy szerkesztő arra kért, hogy írjak a szerző, és a színház, illetve a dramaturgia kapcsolatáról. Nos, a kérdésre hir- telenében azt válaszolhatnám, hogy nehéz olyasmiről írni, amiről az embernek kevés tapasztalata van, hisz mindössze egy drámámat adta elő a Komáromi Magyar Területi Színház. Én legfeljebb azokról a színházi élményeimről tudok beszámolni, amelyek évtizedek óta megmaradtak bennem és amelyek távolról sem ösztönöztek a drámaírásra. Emlékszem, A menyasszony című színmű születése idején ismerkedtem meg Sellyei Jóskával. Sellyei csendes fiatalember volt, egykorú lehetett velem. Igen szerény, gyakran ráncolgatta a homlokát* finom, okos mosolya csak részletekben jelentkezett, mintha restellne, és el akarná hessegetni. Egyszer hunyorgó szemében, néha meg a szája szélén, az orr hegyén jelenik meg ez a részlet-mosoly, vagy a szeme körüli ráncokba menekül. Tréfás, gúnyos megjegyzései megleptek, néha vitatkoizr tunk megjelent írásainkról, és előre megfontolt szándék nélkül figyeltük egymás irodalmi pályafutását. Egyszer azt is megemlítette, hogy A menyasz- szony című színdarabomat meghallgatta a rádióban. Anyja mellette ült, neki nagyon tetszett, meg kell azonban őszintén mondania, hogy az ő véleménye nem egyezik édesanyjáéval, — tette hozzá pajkosság- gal, amiben jóadag irónia is volt és orra hegyén ott vibrált az ismert szerény mosoly, amely ikertestvére volt szűkszavúságának és hallgatásának. Mindezt csak azért írtam le, mert Sellyein kívül mások is mondtak nekem egyet-mást A menyasszony című művel kapcsolatban, de én főleg Sellyei véleményére emlékszem és arra: jólesett, hogy anyjának tetszett. A színművet a 33—34-es években itt Bratislavában és Komáromban előadták a műkedvelő együttesek. De én egyik előadást se láttam, arra azonban emlékszem, ho^y egyesek, akik láttáik az előadást azt állították, hogy a közönség részéről feszült érdeklődés kísérte A menyaszony színpadon való megjelenését. Relchental, a festő, aki Komáromban az előadáshoz a díszleteket készítette, ugyancsak dicsérte az előadást, s a nézők közt uralkodó légkört. Engem azonban a dicséretek nem elégítettek ki, mert titokban mindig arra számítoltam, hogy a Földes-társulat adja majd elő a színművet. De amint megtudtam. Földes az ilyesmit nem engedhette meg magának, azt mondta, még ha operett volna, de drámáról szó sem lehet. Feleségének azonban annyira tetszett a mű, hogy a rádióban ő játszotta a menyasszonyt. Rajba kívül Antal Sándornak is tetszett. Kapcsolatom a színházzal e művel kezdődött és négy évtized kényszerszünet után folytatódott a Komáromi Magyar Területi Színház előadásával. Mindazok a színházi szakemberek, akik a kéziratot elolvasták, azt állították, hogy a mű költői, csak éppen színpadra nem való: persze, tévedtek. A komáromi színház előadása bebizonyította, hogy a közönség nagyonis érti ennek a szegény menyasszonynak a történetét, aki boldog szeretett volna lenni. Nos, ilyen élmények birtokában alig beszélhetek a szerző és a színház, illetve a dramaturgia kapcsolatáról. Az igazság az, hogy a színház rendezője, Konrád József — aki sokat bajlódott velem, amíg sikerült utasításait elképzeléseimhez igazítani és átdolgozni a darabot, — kérdeztem nem nagyon bízott a mű sikerében és őszintén szólva én sem beszéltem rá az előadás rendezésére. Nekem az volt a nézetem, hogy a színmű előadása csak abban az esetben kecsegtet sikerrel, ha a menyasszonyt egy kiváló színésznő játssza. Dehát engem még azt sem kérdeztek, hogy szerintem ki, melyik színésznő lenne alkalmas a menyasszony alakítására? Hála istennek, hogy nem kérdeztek. Ezt persze csak most mondhatom, miután nélkülem is megtalálták Kuczmann Etát, a menyasszony zseniális alakítóját. — Egy biztos, ha a régi Csehszlovákiában legalább any- nyit törődtek volna a szerző munkájával, mint most, a Komáromi Magyar Területi Színház, akkor talán számottevő színpadi szerző is válhatott volna belőlem. Emlékszem, tervemben volt megírni egy Petőfi-drámát, amely olyan földmunkásról szólt, aki írni, olvasni csak azért tudott, mert Petőfi költeményeit rajongva szerette, és a későbbiekben is ő, Petőfi határozta meg fejlődését és élete sorát. E rajongás nagyon sokszor börtönbe juttatta, de ő mindvégig hű maradt Petőfi szelleméhez. Az első felvonáséi is készült... de tovább nem jutottam vele, más dolgom volt. És a sok „fontos“ dolog és esemény közt a kézirat elkallódott és elveszett. Fáj, nagyon fáj, hogy ezt a Petőfi művet nem sikerült megírnom. Ezenkívül A toloncház című színdarabom is elkallódott. Emlékszem, egyszer Budapesten felmentem Marton színházi irodájába, ahová elvittem A menyasszony és A toloncház kéziratát. Azt hiszem Marton Lili volt az, aki akkor tárgyalt velem. Nagyon szívélyes, barátságos és intelligens asszony volt. Azt mondta nekem, hogy hagyjam nála a kéziratokat és két nap múlva jelentkezzem újra ... Nos, pontos voltam, és jelentkeztem, ő pedig mosolyogva fogadott. Azt mondta, hogy mindkét mű ilyen formában előadhatatlan, de mert tehetséget árulnak el, elhatározta, hogy megveszi őket. Erre én, mint akinek a dramaturgiával oly „remek" kapcsolatai vannak, nagy örömmel rávágtam, hogy kétszáz pengőt kérek értük. Egy nyugta ellenében ragyogó mosoly kíséretében átadta nekem a pénzösszeget. Én akkor közel egy óra hosszat nagyon boldog voltam és csak utána kezdtem bosszankodni, hogy miért . nena kértem többet. Nemrég egy új színművet írtam, csak a címe még nincs meg. Ez is azt bizonyítja, hogy ezzel a darabbal valami nincs rendjén. Ha az ember nem tud színművének egy megfelelő címet találni, ott valami baj van. Két éve fekszik így, névtelenül, illetve címtelenül, anélkül, hogy egyetlen színházi ember is elolvasta volna. Egyelőre hagyom tovább feküdni, amíg rá nem jövök a baj okára. Befejezésül még annyit: hogy mint szerző, nem voltam valami nagy gavallér, olyan voltam, mint szent János a befagyott Laborc hídja előtt. Hervadt ko szorú lógott a nyakán, mint aki a körülményekkel nem törődik. Amikor törődni akartam a kö' rülményeikkel, már késő volt. Nem tudom kinek az utasítására, de színművemet levették a műsorról, holott sem Kassán, sem Bratislavában nem játszották, és a boldogult Fellegi igazgató véleményét sem hallgatták meg. Én bizony máig is cső* dálkozom, hogy e szenvedélyes, vaskos kitörések ellenére a da" rabnak határozott sikere volt, az is meglep, szinte érthetetlen számomra, hogy a sikeres előadássorozat hirtelen, minden átmenet nélkül megszakadt és a mű eltűnt a függöny mögötti szürke süllyesztőben. E történtek ellenére optimista vagyok, én bízom abban, hogy drámámat egyszer újra műsorra tűzik és folytatja sikersorozatát. A főszerepet persze Kuczman Eta játssza maki. SZABÓ BÉLA 1978 IV. 21. ■
