Új Szó, 1978. március (31. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-06 / 65. szám, hétfő
B ámultam až äsžtaľ sark itt, aztán tekintetem elkalandozott arrafelé, ahol a vörös földút éles kanyarba fordul, s akkor megpillantottam a zajtalanul suhanó autót és mögötte a vörös porfel leget. Apám úgy mondta, hogy Visia egy esős délután indult világgá, anyám rtieg váltig hangoztatta, nem így történt. Mert akkor ő éppen kukoricát szórt a tyúkoknak, mikor meghallotta a motor rekedt hörgését, s meglátta a kocsiban zöld ruháját. De végül is az az igazság, hogy egy szép napon Visia elment, s többé nem hallottunk róla. Valami mégis ittmaradt b«lőle az otthonunkban. Anyám ajkán ügy élt, mint a jobbik lánya. — Visia csak akkor varrta volna meg, ha már kimosta — hajolt a vállam fölé, s nézte, hogyan mosok. És ez úgy égette a szívét, mint a parázs, de most már hamvadóban volt a parázs. Senki sem tudta pontosan, mit kedvelt Visia, mit nem, mert kevés beszédű volt, sokat jártkelt. Onelio Jorge Cardoso Visia nővérem Néha délután apám elnézte az aranyló menny- boltot meg a dombhátat, s elmesélte, hogy ilyenkor Visia lement egészen a patakhoz, megállt a térdig érő buzogánykóró között, s bámulta a láthatárt, míg csak ki nem gyúltak a fények a faluban. Onnét csak sárga, pislogó csillagoknak látszanak, de az ember tudja, hogy a falu fényei. Én még kicsi voltam akkor, járni se tudtam. Visia köztünk volt, betöltötte a házat. A légypiszkos szentképet is ő szegezte a falra. Hát igen. Visia elment egy délután, s Pedro bátyám agyonhajszolta a lovát az autó nyomában. Aztán sírva, megszégyenülten tért vissza. Tudom is én, gyakran mondogatják, hogy hasonlítok hozzá, olyan a hajam, mint az övé. Én meg sokáig elnézegettem a tükörben, s nagyon szépnek találtam. Egyszer levelet kaptunk tőle. Röviden írt, s a borítékból kihullott egy fénykép. Duzzadt, láng- piros ajkával nagyon szépnek látszott. Nem tudom, milyen volt azelőtt Vlsia, de akkor úgy gondoltam, hogy jobb mindannyiunknál. Anyám azt mondta, sose volt ilyen függője, s még a tekintete is más volt, aztán eldobta a képet és sírva fakadt. Felvettem a földről, néztem. Magas sarkú cipője a homokba süppedt, mögötte a hullámzó tenger látszott. A szél néhány sötét haja szálát a homlokára tapasztotta. A képen volt néhány rövid nadrágos férfi is, az egyik Visia mögött állt, s egy üres palackot emelt a feje fölé. Kövér ember volt, nevetett, napbarnított kopasz feje csillogott. Apám azt mondta, látni se akarja, de aztán meghagyta Pedrónak, hogy vágja ki Visia arcát, s azt az órája fedelébe rejtette. Nem tudom, miért történt mindez Visiával. Az lett belőle, amivé egy magunkfaj- tának lennie kell, s amivé nem volna szabad válnia. De titokban szerettem őt, s mikor az a négynapos vihar tombolt, arra gondoltam, ha itt lenne, ő még a szelet is meg tudná szelídíteni. Még az is megesett velem, hogy mikor egy éjszaka azt kiáltottam volna, istenem, akkor az mondtam: Visiám! Hát még ez is megtörtént velem. A báesikám, aki néhanapján éllátogatott hozzánk, úgy vélekedett, hogy alma nem esik mesz- sze a fájától, s lopva az anyámra pillantott. A báesikám fényes lábszárvédőt viselt, s a földjein cukornád termett. Soha egy jó szót nem mondott Visiáról. Egyszer aztán apám megmondta neki, hogy nem kíváncsi rá, mi a véleménye Visiáról, meg hogy mit nem vett a fejébe, mármint a báesikám, s hogy őelőtte ne is beszéljen többet ilyeneket.. Végül még arra is megkérte, menjen innen, míg szépen van. Aznap éjjel nagy lármára ébredtem, hangos szóváltásra. Aztán bejött anyám, s azt mondta, aludjak csak nyugodtan, minden rendben van. Azt már persze nem tudtam meg, hogy mi van rendben, de a bácsi- kám többé nem jött el hozzánk. Nagy ritkán, ha nádaratók haladtak el a kapunk előtt, anyám kiment az útra, s kérdezgette őket, vajon nem találkoztak-e az Isten szép világában egy fekete hajú, szemrevaló lánnyal, akinek kövér, kopasz férje van. Azok csak rá- mondták, hogy nem, hiszen falubeli emberek voltak, s annak a Visiának bizonyára a városban kell laknia az urával. De egyszer akadt valaki, aki töprengett egy darabig, aztán kérdezett egyet s mást az anyámtól. Ö meg csak bólogatott, hogy igen, igen, az ember meg kereken kimondta: — Ej, hiszen annak nincsen férje! — Hanem megláthatta anyám csodálkozó arcát, mert lesütötte a szemét, megdörzsölte az állát, s hozzátette: — No, ha van is neki, biztosan nem volt odahaza, mikor feléjük jártam, asszonyság! Anyám egy szót se válaszolt, de többé nem faggatta a járókelőket. Múltak az évek, növekedtem, s csak olyan akartam lenni, mint Visia. Mokar apám ebéd utáni pihenőjét aludta, kiforgattam a zsebét, előkotortam az óráját, s bámultam Visia arcát, kerestem benne a magam vonásait. Mondom, sok idő eltelt már, talán tízszer is learatták a nádat. Pedrónak már földecskéje volt a Sierrán, no meg két fia, aki az ökröket vezette előtte. Akkor néztem fel az asztal sarkáról, s láttam meg a suhanó autót, s mögötte a vörös porfelhőt. Azt hiszem, a szívem egyetlen dobbanással megsúgta. Már messziről észrevettem szürke ruháját. Nehézkesen szállt ki, valamit adott a sofőrnek, s az autó elment. Visia a kerítéscölöpökhöz támaszkodott, csak nézett, szinte falt mindent a szemével. — Visia! — kiáltottam. — Anyám, megjött Visia! Anyám a nedves ruhát teregette, kihullott a kezéből mind. Aztán apám reszkelő hangját hallottam az ajtóból: — Nem igaz! Lehetetlen! Feléje rohantam, az arcába néztem. A szeme beesett, a haja acélszürke volt. Mosolyogni akart, de kicsordult a könnye. Aztán hozzám lépett, kezét a hajamba fúrta, s fáradt hangon kérdezte: — Mi a neved? — Rosa! — mondtam, de még a hangomnál is hangosabban vert a szívem. Aztán, hogy anyának is odaért, megértettük, hogy Visia alig áll a lábán. Támogatnunk kellett, segítenünk, hogy a karosszékbe üljön. Apám ki se akart lépni a házból, de mikor anyám megmondta neki, hogy Visia nem bír járni, kijött, s felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. Láttam, milyen könyörgő pillantást vet až apámra. Ö meg csak annyit mondott: — A sors akarta így. Én nem bírtam tovább. Elfutottam, hogy arcomat a buzogánykóróba rejtsem, és ne lássa senki, hogy sírok. Az idén már nyílik a karácsonyi haranglián. Anyám megráncosodott, nagyon bókol már a föld felé. Pedro magával vinne bennünket, csak adnánk el a tanyát. De apám ellenkezik, Azt mondja, bírja még a munkát. Az ajtó felett függ Visia gyermekkori képe, s alatta, a korsóban, mindig van fehér virág. És én most már senkihez sem akarok hasonlítani! HARGITAI GYÖRGY fordítása Fülop Antal Hajnali mesék Részeg parkon át imbolygott velem az út, a lámpák sötét jóslatot zúgtak a lomb között. Ilyenkor lessétek meg az ágyukra térő fiúkat, mikor a hátuk mögött a hajnalba ásít a bárajtó, s fölötte sápkórban haftlokliik a neon. Szívükben — e benzinvérü korban — mesék születnek, akárcsak hajdanán Bagdadban, ezeregy éjen át most is vágyból és vacogásból, de születik dráma, sőt más is... Láttam férfiút lámpavasnak gyónni. Templomnak ibolyaszín kupolát emelt fölé a hajnal, kint állt a járdaszegélyen. Nagyon is emberi fórmám lehetett, oly undorral fordult el tőlem, és széttárva karját a lámpavas előtt, meghajolt: — Bűnös vagyok — mondta. — El kell mondanom valamit... — És mondott furcsa, zavaros mesét, teljeseíi képtelent, Z. úrról, akit mostanában „nagy helyről nagy helyre“ autón repítenek, mert a hős időkből maradt egy bakancsa, amelynek orrán golyó ütött lyukat. — Csakhogy — mondta és kajánul felkacagott —, a kérge meg hiányzik... Volt erre példa, volt... ettől még vakmerőbb. Akkor egy sarkat, s egy lábujjat nyisszantott le a konyhakés. De akadt egy-két galamb, ki fehéren, s bátran kiáltott: Barukk, barukk szép a lány, De a lába véres ám! Kicsi rá a topánka. Otthon ül még a mátka. És hamuból lencsét válogat! — kiáltotta. — Hitvány kukac vagyok — s a mellére bökött. — Ha nem köpsz le, nem vagy előttem ember — és levette kalapját a lámpavas előtt. Én láttam veterán bőrcser- zőt rózsát gyűjteni, a parki ágyúsban guggolt, s a „pirkadat Rózájához“ mormolt engesztelő szavakat: — Inni, iszok — mondta —, mert borba fojtom a bánatom. Most meg lopok. Nem tudod, ki is a te urad... — ezen röviden eltűnődött, azután csodás szavakba foglalva mondott egy szomorú mesét valakiről, aki dögszagú bőrök közt hétfőtől szombatig hinti a sót, és naphosszat rózsákról álmodik. S ha majd bebocsátást kér, halk kopogással, Róza nyissa meg előtte hajlékuk ajtaját, mert legszebb álomvirágait viszi a lába elé. Körülpillantott és nyomatékül költött egy parkőrt is! — Szinte a csőszbot árnyékából __ — mondta. — Tudo m, te is álmodol puhaszárú, lakkozott csizmáról, * én esküszöm, szerzek is rézlámpást, olyat, mint Alladin, s óhajod — talán — teljesül. Mert én csak hintem, hintem a sót, dögszagú bőrök közt, de szép lábadra csizmát... Ekkor pillantott meg, s a mesében jött a fordulat, oly tisztán és természetesen, hogy Andersen helyett is tátva maradt a szóm. — Nem mintha rávaló... — mondta —, én ezt ki nem mondanám! De ha a bőrre csak ránézek?! Hát ne fojtsam borba a bánatom! ... És láttam valakit, a kopár hajnali aszfalton mesét mondott egy kutyának. Valami fiúról mesélt, akit mindenki szeret. Ha látják az emberek, arcuk földerül, szemükben nem lappang megvetés. Ahova lép, nem dermed holttá a szó, még nyomasztó szelekben is békével telik, mert ő gumibot és pisztoly nélkül jön, s megy közöttük. Mert ő ragyogó csapágyakat remekel egy csarnok lámpái alatt, szinte elővarázsolja őket, szinte csak rászól a zúgó esztergapadra, s akár aranyát hullató füles, ontja elé a sok fényes acélcsodát. Mert ő ismeri ezt a varázsszót! Amely előtt a lábrakelt rosszindulat, a mesternek álcázott sátán is fejet hajt, amikor ujja közt forgatja az ő tükörsima csapágyait. Reggel nem nyilall szívébe a bélyegző óra kattanása a gyár fölött köröző héjaszitkok miatt. S ezt a fiút nem űzte boszorka átok morajos dokkok mélyére, ahol vértől feszül a hólyag a tenyéren, s a bauxit porával sóhajok csapnak az égre. Útjukon a tilalomzubbonyhoz sohase menekült. Inge lobog a szélben, így kurjant vissza egy sereg barátnak. Sötét mágiákat mormolva, nevüket nem kell írásba vennie, ha jő a dátum, s a csillagos parolin a fogát villantja: „Huhh, a szencségit, maga aludt egész hónapban!?“ Magába merülve simított végig a kutyán: — Ürülj .. én is örülök, hogy négy lábon jársz, barátom... — mondta. — A reggel már itt van ... S én hozzájuk lépve, nagy sietve azt mondtam: — Rózsát loptak a parkban! A szeme és álla kemény lett, kapott a gumibotért, de civilben volt. —■ Ki volt az? — kérdezte. — Én ... — feleltem. Gyanakvás és remény között indult velem a parancsnokságra, szinte zavarban volt, és gyakran rám nézett. — Mi ütött magába? — kérdezte, s nagy nyugalom szállt belém. A kifent asszonyi önérzet ellen, ha majd csengetek, már lesz nekem is egy igaz mesém... DANTE Más hölgyekkel kacagsz ki Más hölgyekkel kacagsz ki gúnyolódva, s nem gondolsz arra, drága, szép kegyetlen, hogy sorsomat rettegem két szemedben, ha te pillantasz félszeg hódolódra. Sebzett madárként nézlek, szárnyszegetten, tudom, szerelmem meddőn ostromolna. Egy álomképért szenvedek, lakolva, mert szépségednek sóvár rabja lettem. Ezért van az, hogy sápadok, ha látlak: szívem garázda szellemek zilálják, s Ámor nem tűr meg benne mást, csak téged. S miközben vágyam izzó láza éget, remegve hallom halkuló sirámát a démonok, bősz, távozó hadának. WILLIAM BUTLER YEATS e9Y régi dal visszhangja A kertben találkoztunk a fák között. Kis lába tejként fénylett a fü fölött. Kért, hogy úgy szeressem, ahogy a rügy fakad, de akRur még bolond voltam s fiatalabb. A folyó partján álltunk, a rét alatt, megérintette lágyan a váltamat, s kért, licyy úgy éljek, ahogy zsendül a fü, úe bolond voltam, s most fáradt, keserű. Šiji®!! Zuzana Mináčova felvétele GERARD DE NERVAL Ä brand Egy régi dallam zsong a telkemen. Szebb Mozart, Rossini, Weber sem lehet. Halódó gyászán hervatag vágy remeg, titkos varázsát csak én ismerem. Ha hallom, kétszáz évet ifjúi lelkem; Luise Treize csodás álomkorába száll: arany alkony ragyog a méla berken, s a zöld dombon lángol a napsugár. S egy várkastély —- tégláját kő szegélyzi. Nagy parkban áll, ezer virág között, ablakait a nap bíbora vérzi, fala tövében patak hömpölyög. Egy szőke hölgy, hajdani szép ruhákban álmodozik a halk emeleten. Talán egy elmúlt életemben láttam sötét szemét, és most emlékezem. PAUL ÉLUARD Az én szerelmem Szemem pilláján táncol egyre, testét a kezemhez hangolta, szemembe szeme színét lopta, haja hajammal olvad egybe. Árnyéka is egy az enyémmel, mint esti szírt árnya az éggel. Nyitott szemmel álmodik éjjel, és én miatta nem alhatom; tele van hőt sugárzó fénnyel, ő az én párát ontó napom, ö az én könnyem, mosolyom, a dadogásom s tébolyom. RÁCZ OLIVÉR fordítása 1978. III. B. 4
