Új Szó, 1978. március (31. évfolyam, 60-89. szám)
1978-03-17 / 76. szám, péntek
H angszerekkel a hónuk alatt, mintha nem is észlelnék, hogy szökik ez eső, láztól fűtötten, jókedvvel teszik meg az utat az iskolától a község pindurkó művelődési házáig. Láthatóan melegük van, pedig az Ipoly felől hűvös szellő fújdogál. Megérkezvén a fűtetlen terembe, székről lépnek a tenyérnyi pódiumra, s zenekarokat megszégyenítő ügyességgel állnak föl hangszerekkel, hogy megkezdhessék nőnapi énekkart hangversenyüket. Énekkari? Hogyhogy? Hiszen majdnem mindegyik gyermek keze ügyében van hangszer. Furulya, réztányér, háromszög, kisdob, harmónium, harangjáték stb., vagyis zömével Orff-hangszerek. Micsoda vagy kicsoda ez az Orff? — hangozhatna a következő kérdés. Nos, Carl Orff 1895-ben született német zeneszerző, aki a gyermek zenei nevelése terén hasonló hírre tett :zert, mint a mi Kodály Zoltánunk. Iskolát is neveztek el róla, amit hazánkban cseh Orff-iskolának hívnak. Sebény Ferenc, az Ipolybalogi (Balog nad Ipíom) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola zenetanára szerint tanítja zenére az iskola 228 diákját, különösen nagy figyelmet szentelve annak a 48 gyerkőcnek, akik az iskola kis és nagy gyermek- kí.iát alkotják. — Huszonhat éve, amióta tanítok, mindig volt gyermekkarom. Itt, Ipolybalogon huszonnégy esztendeje dolgozom, s jelenleg két huszonnégy tagú csoportom van. Emellett a CSEMADOK tizenhét és a polgári ügyek testületének tizenkét tagú kórusa is az én irányításommal dolgozik. Bőven van tehát teendő. Később az iskola zenei szertárában, a zongora mellett ülve beszélgetünk. A falakon Petőfi Sándor és Liszt Ferenc portréja. A szemközti ajtó mögött karnag/uk nélkül gyakorolnak most a gyerekek, pontosabban a kis csoport tagjai 'nekelik kellemesen hangzó zenekísérettel a Megfogtam egy szúnyogot című csallóközi népdalt. — Nyolc éve tértem át az Orff-módszerre. Nem azért, mert jobb a Kodályénál. Ha hetente legalább két zeneóránk lenne, nyomban Kodály módszerei szerint tanítanék. Az Orff-módszer lényege, hogy az elsőosztályos kisgyerek nemcsak karénekelni, könnyen kezelhető hangszereken, zenélni is megtanul. A hangírást az ábécé betűivel egyetemben tanulják, s a tapasztalatok azt mutatjuk, a kottát hamarább elolvassák, mint az írott szöveget. Olyan neves magyarországi zeneszakértőkkel beszélgettem e módszer itteni helyénvalóságáról, mint Manga János vagy dr. Kiss Lajos. Ők is elismerték, ha hetente pusztán egy zeneórát tarthatok, hasznosabb ez a módszer. Persze, ismétlem, nem jobb. Sőt... Az ok, hogy Sebény Ferenc nem a Kodály-módszert alkalmazza, zeneoktatásunkban leledzik, amely, bizony szinte kívánja a reformot. Hetente egy óra zeneoktatás nemcsak pedagógiánkra, de hazai zenei műveltségünk állapotára is árnyékot vet. Pedig a zene minden más művészethez — és hadd ékeljem Ide: még a matematika oktatáshoz is — kulcsot ad, mert aki megérti a zenét, s nemcsak érzi, hanem látja a zene konstruktív erejét, köny- nyebben tesz szert igazi technikai tudásra is. A zene nem is olyan érthetetlen, mint a közhiedelem tartja, bizonyítják a zenei tanteremben gyakorló gyermekkórus tagjai. A falakon Dvofák, Debussy, Wagner, Liszt, Erkel, Bartók, Kodály, Janáček és több világhírességről készült portré, a padsorokkal szemben kottatábla, előtte kis pódium, zongorával. Az alig tízéves gyerkőcök tehetséget, nyílt befogadóképességet mutatnak. Föl- szabadultan zenélnek, s mivel nem fúvós hangszereken — kivéve a furulyást —, énekelnek is. Most éppen kétszólamú baskír népdalt. — Vigyázzatok, háromnegyedes ütem lesz — figyelmeztet Sebény Ferenc, majd hegedűt fog, s összezenél diákjaival. Miuntán Weöres Sándor Kutyatárát elénekelik, azon töprengenek, vajon a Cseri Beáta által megzenésített versikét milyen hanggal kezdték. H-val! —————— llllllllliH —— ...... Az élő Ibsen Hegedűt jog, s összezenél diákjaival (Gyökeres György felvétele) mondják többen.' Biztos? Igen, biztos! — hangzik határozottan, mire az egyik kislány először elmondja a verset, majd megszólal a zene, s csak azután, hogy mindkettőt külön- külöa elismételték, következik a megzenésített mű: Gyurcsó István Siratója. Szépen hangzik. Persze, nemcsak Beáta, de Lánczos Zoli és Molnár Barnabás is zenésített már gyermekverseket. — Nem baj, ha az alkotásuk nem tökéletes, mert a gyermek kiforrja magát — mondja a megtermett zenetanár. — A lényeg az, hogy megszerezze a zenei alapműveltséget, hogy tudja, ez e, amaz g hang, és leénekelje, hogy ismerje a nyolcadok és a negyedek váltakozását... Minden gyermekben otí bujkál a természetes érvényesülési vágy, ezért zeneszerzésükbe nem szólok bele, az legyen az ő egyéni alkotásuk. Ahhoz viszont jogot formálok, hogy már az ötödik osztályban taníthassam velük a klaviatúrát, hetedik osztályban pedig a módosított hangokat. Hiszen, a C-dur hangsor úgy is megtanítható, hogy nem undort és közönyt, hanem vonzalmat támasztunk a zene iránt. Ehhez nagy odaadás és szív kell. Gyermeket és zenét szerető szív, lüktetéséhez pedig Kodály hite. A gyermeket játékosan, teljes értékű partnerként kezelve kell rávezetni a tudásra. Ezt úgy csinálom, hogy a me- talonon megadok két hangot, s megkérem a gyereket, e két hang alkalmazásával zenésítsen meg egy kiolvasót. Többnyire sikerül, ami annak is köszönhető, hogy az Orff-módszerhez könnyen kezelhető és beszerezhető hangszerekkel dolgoznak. Hogy az ipolybalogi gyermekek többségének kiváló a ritmusérzéke, az tanítójuknak és jól fölszerelt zenei szertáruknak is tulajdonítható. A szimfonikus zenekar szinte valamennyi hangszere megtalálható benne, kivéve az üstdobokat és a hárfát. A két gyermekkar nagyon sok folklórműsorban — hiszen munkájuk forrásanyaga a régi stílusú népdalokig vezethető Vissza —, ünnepségen és rendezvényen lép föl. Amikor egységes öltözetük felől érdeklődöm, sajnálkozó a válasz, pedig ígéret a CSEMADOK és a járási pionírház részéről is elhangzott. Az iskola igazgatója, Cseri Antal pedig arról szól, hogy a gyermekkarban dolgozókat is érinti az autó- buszközlekedés mielőbbi megoldása, iszen ők sem valameny- nyien nagybalogiak. Már a Nagykürtösi (Veľký Krtíš) Jnb iskolaügyi és közlekedésügyi osztályára is írlak egy-egy levelet annak reményében, hogy ezen a téren javul a helyzet, de még csak választ sem kaptak, holott az iskolát hat községből látogatják. Sebény Ferenc több mint negyedszázados tanítóskodása révén megszámlálhatatlanul sok gyermek szerette meg a zenét, s fejezte be zeneiskolai tanulmányait. Őket már nem kell félteni, ha arról esik szó, a zene érthetetlen. Attól sem kell tartani, hogy az Orff-módszer alkalmazása közben nem tudják meg, a népzene számukra mást, többet jelent, mint a német, a francia vagy a cseh zenész számára, hiszen ezekben az országokban a műzene jórészt már felszívta a népzene lényegét. Sebény Ferenc, ez az optimista, nagy szívű és lelkes zenetanár, Orff-módszeré- nek alkalmazásával Kodály zenenevelési eszményének felel meg. S reméli, eljön az az idő is, amikor nemcsak részleteiben, hanem teljes egészében alkalmazhatja majd Kodály módszerét. Ehhez, persze, nem heti egy, legalább két zeneóra kellene. S7IOETI Í.ÄSZLň Az újságíró mindig megoldhatatlan feladatra vállalkozik, amikor a szűkre szabott, néhány sornyi helyen megpróbál legalább valamit fölvillantani egy-egy író, művész életművéből, halhatatlan értékeiből. A 150 évvel ezelőtt született Henrik Ibsen kivételes képességeiről, korszakot záró és korszakot nyitó színműveiről például csupán vaskos kötetek, nagy lélegzetű tanulmányok alapján kaphatunk méltó képet. Walter Ker, a világhírű amerikai kritikus Ibsentől számítja a modern drámaírás kezdetét. Teljes joggal. Szerb Antal találó megfogalmazása szerint Ibsen hivatása ugyanaz volt, mint Tolsztojnak, s az egész elmúlt századvégnek: aláaknázni azt, ami korhadt és pusztulásra érett, kíméletlenül leleplezni minden „élethazugságot“, . száműzni minden „kísérletet“, és utal készíteni valami ismeretlen újnak. Megjárta a poklokat, mielőtt „dudás“, vagyis művész lett: nyolcéves, amikor apja csődbe jut, s elkerül szülővárosából, Skienből, ahova sohasem tér vissza, pedig valami különös nosztalgiával élete végéig ide vágyódik. Nem veszik föl az orvősi egyetemre, hosszú hónapokon át száraz kenyéren él, aztán rendezőként, drámaíróként is megbukik, majd elhagyja hazáját. „Ki kell kerülnünk abból, amit meg akarunk vizsgálni. A nyarat egy téli napon lehet a legpontosabban leírni“ — mondja. S mar érezhetően benne fortyogtak, kitörni készültek a visszafojtott indulatok, a különös hősök, hogy súlyos ítéletet mondjanak emberség, eszmény és társadalmi morál fölölt S megszületik az a két színmű, amellyel elismerést, hírnevet szerez. A Brand és a Peer Gynt, amely tézis és antitézis: Brand az eszmények bűvkörében él, nem ismer megalkuvást. Mindent vagy semmit a jelszava, s így bukik el, így marad magára. Peer Gynt viszont ideálok nélkül megalkuvásokra, hazugságokra kényszerül, s hasonló sorsra jut, mint Brand. Tulajdonképpen a Brand című színmű problémaköre, dilemmája elevenedik meg A vadkacsában is, méghozzá írói lag, művészileg sokkal magasabb szinten. Relling szájából itt hangzik el az ibseni életmű egyik híres kulcsmondata: „Hogy el ne felejtsem, ifjabb Werle úr, na használja ezt az idegen szót: ideál. Hisz magunknak is van rá szavunk: hazugság.“ Ibsen már túljár a hatvanon, amikor drámáiban maradéktalanul megvalósítja életének és írásának mottóját: „írni annyit jelent, mint ítéletet tartani önmagunk felett“. Kivételes tehetségének köszönhető, hogy a Kísértetek, a Nóra, majd a Rosmersholm, a Hedda Gabler, a Solness építőmester és a John Gabriel Borkman nem váll öncélú moralizálássá. Furcsa figurái a szebb életet sóvárogják, ki akarnak törni a múlt és a jelen ördögi köréből, d« a társadalom különböző módon ezt meggátolja, s tulajdonképpen nekik nincs erejük a cselekvésre. Ibsen az úgynevezett analitikus módszerével, kétsíkú dialógusaival, szimbolizmusával, lélektani motivációival és lírájával sajátos figurákat, hangulatot teremt a színpadon. Már ünnepelt szerző, de neki semmi sem jut a csillogásból és a dicsőségből. Emberektől, társaktól félrevonultál!, aszkéta életmódot folytat. Utolsó színmüvében, a megrázó erejű Ha föltámadunk című drámában kíméletlen őszinteséggel vall erről. Rubek professzor, a híres szobrász rádöbben, hogy elhibázta az életét, mert annak idején nem merte elfogadni egyik modelljének, Irenének szerelmét. A tiszavirág-életű szerelem óta már képtelen az igazi nagy művészi alkotásokra, aszkétizmusa, áldozatvállalása ezért értelmetlen. Kevés olyan huszadik századi drámaíró van a világon, akire valamilyen formában Ibsen ne hatott volna. A drámaíró messze túlnőtt Rubek figuráján és dilemmáin': ma, amikor a színpadjainkon a sorskérdések, erkölcsi dilemmák újra teljes létjogosultságot nyertek, Ibsen legjobb művei is ott vannak az állandó repertoár-darabok között, mert semmit sem veszítettek erejükből, mélységükből és magaslatukból. Többek között Shaw mondta ki Ibsenről a ma is érvényes igazságot: jócskán lehet ebben a színházban nevetségesen il- luzórikusokat, mesterkélten fel- tokozottat, túlrajzoltat találni, s lehet ezeken nevetni, de senki sem kerülheti el vonzását, akinek van szeme, hogy az idővel porosodó felszín mögött felfedezze az időtállót és modernet. SZILVÁSSY JÓZSEF Borisz Polevoi hetvenéves Hazánkban aligha akad valaki, aki ne ismerné Borisz Polevoj kiváló szovjet írót és publicistát, aki nemegyszer látogatott el hozzánk mint népünk igaz barátja, sőt egyes szerencséseknek sikerült személyesen találkozniuk az Egy igaz ember című regényének élő hősével is. Borisz Nyikolajevics Polevoj, saját nevén Kampov, 1908. március 17-én született Moszkvában, de Tverben (ma KalinyinJ nőtt fel. Értelmiségi családból származik, apja korához képest nagyon művelt jogász volt, aki korai halála után értékes könyvtárat hagyott maga után. Anyja egy gyári kórház orvosaként dolgozott, s mivel elfoglaltsága miatt nem sok ideje maradt a fia számára, a kis Polevoj szabad idejében a gyári munkások gyermekeivel játszott. S így túlzás nélkül állú hatjuk, hogy a jövendő publicista és író itt tett szert első megfigyeléseire a dolgozó emberek életéből. A városban megjelenő Tver- szkaja Pravda guberniai újság közölte első hétsoros tudósítását, amelyben a hatodikos Polevoj beszámolt egy paraszt költőnek az iskolájukban tett látogatásáról. Az újság szerkesztőségével később is fenntartotta a kapcsolatot, amikor az Ipari Technikumban tanplt, majd a Proletarka textllkombinát laboratóriumában dolgozott. Itt írja meg első elbeszélését, amelyet barátai jóhiszeműen elküldenek Gorkijnak, Gorkij válaszol is, továbbtanulásra ösztönzi a kezdő írót, de keményen megrója stílusáért és szóhasználatáért. Polevoj 1928-ban a Szmena ifjúsági lap, majd később a Tverszkaja Pravda munkatársa lesz. A fiatal újságíró előtt nagy lehetőség nyílik, hiszen az országban zajló élet kellős közepébe kerül. Ellátogat gyárakba, nagy építkezésekre, ahol módjában áll közvetlen közelről megismerni a szocializmust építő szovjet embert. Ezért törvényszerű, hogy első alkotásainak témája a munka, és hőse a dolgozó ember. Tárcái sűrűn jelennek meg lapja hasábjain. A Nagy Honvédő Háborút haditudósítóként harcolja végig. Neve gyakran megjelenik a Pravda hasábjain. A legfáradhatatlanabb tudósítók közé tartozik: ott van a támadásba induló katonák között, olyan harci feladatokat vállal, hogy az elsők között számolhasson be a fronton történő sorsdöntő eseményekről. így verekszi magát keresztül a megszállt területen a szmolenszki partizánokhoz, ott van a sztálingrádi barikádokon, átrepül az elfoglalt Rzsev romjai fölött, lgv jut el a szlovák partizánok közé is. Híradós tisztként kap engedélyt, hogy az első repülőgéppel repüljön a hitlerislák ellen felkelt Prágába, s a Pravdában elsőként számol be mint szemtanú a csehszlovák fővárosban levő helyzetről, s a felmentő szovjet tankok megérkezéséről. Hadi tudósításai közül kiemelkedik a Matvej Kuzmin utolsó napja című elbeszélés, amelyben Ivan Szuszanyin hőstettét megismétlő orosz kolhozparasztnak állít örök emléket. Polevoj haditudósítóként érdekes emberekkel és emberi sorsokkal találkozott, amelyek témául és szüzséül szolgáltak későbbi művel számára. A látszatra szerény tettek mögött meglátja a hősiességet, az ellenséggel küzdő nép lelki nagyságát. Azét a népét, amely nem ismer lehetetlent sem a munkában, sem a harcban. S ez a szovjet nép győzelmének titka, ez az a hadi potenciál, amelyre a fasiszta Németország nem számítolt. A Mi, szovjet emberek című elbeszéléskötetben Polevoj épp arra törekedett, hogy a szovjet föld szülte katonának jellemző, tipikus alakját ábrázolja. Ezekben az elbeszélésekben egymás mellett áll és egymásba olvad a „szovjet“ és a „hős“ fogalom, mint a szocializmust építő szo.vjet emberek millióinak tipikus jellemvonása. Ez mondható el Polevoj Egy igaz ember című dokumentumregényének hőséről, Alekszej Mereszjev pilótáról is, aki mindkét lábát elveszítve, újra repülőgépbe ül, hogy folytassa a harcot. Ez jellemző Az arany, Messze a front mögött, Vaď parton című regényeinek hőseire is, akik a hátországban és a megszállt területen vívtak hősi küzdelmet az ellenséggel. A háborúból hazatérve folytatják a munkát a gyárakban, építkezéseken, kolhozokban, kutatóintézetekben, ahol Polevoj továbbra is figyelemmel kíséri sorsukat. A Visszatért című elbeszélésben szurkol Kazimov- nak, akinek visszatérve üzemébe, először el kell sajátítania az új, korszerű munkamódszereket, hogy ismét a legjobb acélöntők közé tartozzon. Te- lentős munkát fejt ki a béke- világmozgalomban azon fáradozva, hogy többé soha ne ismétlődjenek meg a háborús borzalmak. Tolla fáradhatatlanul rója a sorokat. Elbeszéléseiben (Kortársaink, A legköze- lebbiek), naplóiban fAmerikai naplók, Közel és távol), riportjaiban fSzajáni írások) beszámol a hazájában és hazája határain túl folyó életről eseményekről. Borisz Polejov azok közé az írók közé tartozik, akik a szovjet emberekről szóló Irodalmi műveivel olyan jellemvonásokat segít nevelni az ifiúság- ban, amelyek naggyá, erőssé, megingathatatlanná teszik a szovjet népet. OLEXO ANNA 107R III. 17. 6 Orff és Kodály
