Új Szó, 1978. február (31. évfolyam, 32-59. szám)
1978-02-07 / 38. szám, kedd
EMLÉKEK,LEVELEK 7. NAGY MÁRTON ÜJ Fii PENELOPÉ (szlovák) mert azt, amit Prohi meglátott, s amivel lazított, senki más nem látott meg, még Lőrincz sem, mert Lőrincz az embereket, az emberi fejeket, az arcokat, a mozdulatokat látta, s lelt örök témája: ember és forradalom. (Érdekes párhuzamot vonni Szabó Gyulával, nála: ember és munka.) De Marci meglátott mást! Látta és lazított a kisvárosi prolival, a proligyerekkel, maszatos-ron- gyos inas gyerek lehet, aki odanyomja az arcát a kirakat üvegéhez s már mozdul is ádámcsutkája attól, amit lát, az elérhetetlen cukrász süteményt, mert éhes gyerek lehet, Marci is az lehetett, meg a szabólegény Szabó Béla is, mert: Szerény lettem, éjjelenként is kenyérről, meg tejről álmodom egyszer kenyérnek álmodtam a nyelvemet, megettem: én ismerem a kenyér számtalan ízét, jó volt, higgyétek el nekem. csend... Halljátok? Álmom: Kenyér meg tej kopog az ablakomon. De nemcsak Marci, meg a proligyerekek, meg Szabó Béla voltak éhesek, hanem 1933-ban éhes lehetett Staudt Mihály asztalossegéd is, legalábbis ezt bizonyítja az a csendélet, ami ott lóg szobám falón: valami hallatlanul komor háttér, Prohi képein láttam ilyen komor felhőket, s valamin, nem tudom min, (nem hiányzik az ilyen csendéletekre jellemző élénk színű kockás abrosz) a kenyér meg a sajt, valami kegyetlenül száraz kenyér, emlékszem még gyerekkoromból az ilyen száraz kenyérre, lehet legalább 12—14 napos, meg a pené- szedni kezdő sajt — Marci proligyereke, néni tudom már, mi után vágyakozott, Szabó Béla tejjel meg kenyérrel álmodott, Staudt Mihály kenyérről meg sajtról: — egyszer ezt is el kellett mondani. Mint ahogy Dömötör Teri írásaiban, Nagy Márton a festészetben adta önmagát: a nyomort, a megalázott és kizsákmányolt embert. Ez volt Marci művészete, fesztészete és képe, ha igazán, őszintén azt akarta ábrázolni, amit érez. Ebben aztán otthon mozgott! így hát természetes, hngy ehhez a munkássorshoz való szoros kötődés határozta meg Marci egész életét és világ- szemléletét, emberi magatartását, mozgási körét. A munkássors megismerésében sokat köszönhetek neki. Ö vitt el Komáromban a Munkásotthonba, s itt és így ismerkedtem meg Richter Mihállyal, a CSKP Komáromi Területi Bizottságának titkárával. Itt, ebben a Munkásotthonban hallottam először a köszöntést: Česť práci! Aztán egyedül is sokszor elmentem oda és hallgattam a munkásokat, akik gyakran leültek velem és magyarázták sorsukat. Sokat tanultam tőlük! Marci vitt el a szovjetbarátok egyesületébe, ahol ismét munkásokkal, haladó értelmiségiekkel ismerkedtem, s általuk a Szovjetunióval s annak életével, így kerültem a Lóránd-féle könyvkereskedésbe is, sok haladó író műve közé. Lóránd — féllábú ember — és felesége megengedték, hogy a könyveket — vigyázva rájuk — ott kiolvashattam. Ha tehettem, naponta kettőt is. Nagy Mártont a köztudat és a művészeti élet mint festőt tartja számon. Pedig — ha hagyták volna! — sokra vihette volna mint szobrász is. A maga építette műtermében nem is egy szobor makettje volt látható, köztük a legjelentősebbnek ígérkező alkotás, amellyel — ha hagyták, ha segítették volna! — kitörhetett volna: Jókai szobra. Ám ez a szép alkotás, amellyel Marci pályázott, nem nyerte el a város akkori urainak tetszését. Kár! BÄTKY LÁSZLÓ Penelopé a görög hősmonda szerint a hitvesi hűség példaképe. De hogyan kerül alakja az új <*lovák filmbe? Ennek kettős magyarázata is van. Az alkotók a film egyik kulcsszereplőjét Pénelopéhoz hasonlítják, aki húsz évig várt férjére; sorstársának, Malovcová asszonynak a férje és egyetlen fia a harmincas években vándorolt ki Amerikába munka után. Az asszony sorsába beletörődve, de nem reményvesztetten várja haza szeretteit. A filmben egyébként látható is Penelopé, mégpedig freskó formájában, egy isten háta mögötti szlovák falu kastélyában. Ebbe a faluba érkezik Eva Kamenická restaurátor, a fiilm főszereplője (Buzidara Turzonovuvá alakítja). Mint később kiderül,., elvállalta a kastély freskóinak felújítását, de nem csupán azért, mert az a szakmája, hanem mert'menekül zátonyra futott házasságából. A faluba érkezve új embereket ismer meg; a legőszintébb kapcsolatot a hnb-elnök- kel (Michal Doiíolomanský játssza) alakítja ki. Űj embemozzanatait nem tudtak minden esetben egységes egésszé kovácsolni. Kétségtelen, hogy Malovcová asszony és az idős Kuzma (a hnb-elnök apja) történetében elbeszélésével az alkotók szembe akarták állítani a szlovák falu mai és egykori életét, s érzékeltetni kívánták a társadalomban történt gyökeres változásokat. Céljukat nemcsak a két kulcsfigura életének bemutatásával igyekeztek elérni, hanem a többi szereplő is az alkotói szándék valóra váltását segíti. Alfonz Bednár forgatókönyvíró és Štefan Ulier rendező azonban nem elégedett meg „a régi és az új“ konfron- tálásával, azt is szemléltetni kívánták, hogy az űj környezet hogyan hat a fiatal restaurátornőre, miként ösztönzi őt arra, hogy elgondolkozzon addigi életén. A falusi környezetben a hősnő „újjászületik“, erkölcsileg is megtisztul. Az alkotóknak ez a felfogása csak erős fenntartással fogadható el, hiszen a várost eleve minden „rossz“ eredőjének minősítik. Božidara Turzonová és Michal főszerepében. rekkel találkozva megismeri életüket, sorsukat is, s jelenetről jelenetre a néző előtt is kirajzolódik személyiségük — elsősorban Malovcová asszony (Éva Kristinová) zárkózott egyénisége és a hnb-elnök apjának (Gustáv Valach sötét múltja. Nincs e helyütt lehetőség arra, hogy ismertessük a film szerteágazó cselekményét. Tény, hogy az alkotók túl sok szálból akartak kerek mesét szőni, ezért a film nem lett egységes, meg-megbillen az egyensúly. Az alkotók nemcsak a film kulcsszereplőinek sorsáról kívántak minden lényegeset elmondani, hanem a történet, a mondanivaló szempontjából kevésbé fontos figurákról is, ezért aztán nem csoda, hogy a jelen és a múlt Dočolomanský a szlovák film (Václav Polák felv.) Ennyit az alkotói szándékról. A rendezésről csak annyit, hogy a filmben keverednek és váltakoznak a különféle műfaji elemek, ami önmagában véve nem lenne baj, ha sikerült volna őket valahogy egységbe olvasztani. Különösen „kilógnak“ a vígjátékelemek, nem illeszkednek szervesen a filmbe. Ugyanez mondható a faluban táborozó fiatalokról is; „színre lépésük“ indokolatlan, magatartásuk pedig megkérdőjelezhető. Fenntartásaink ellenére a Penelopé című filmet rokon- szenvvel fogadjuk, hiszen aí alkotók nem kevesebbre vállalkoztak, minthogy feltérképezzék a mai falu életét, s a problémákat a maguk összetettségében ábrázolják, mégha helyenként meg is botlottak. (japán) MERÉNYLET AZ EXPRESSZVONAT ELLEN Jelenet a japán filmből A katasztrófafilm jellegzetes hollywoodi műfaj, évekkel ezelőtt az amerikai filmvilág iparosai tucatszámra készítettek ilyen filmeket. A divathullám, úgy látszik, elérte már Japánt is, legalábbis, erre következtethetünk a Merénylet ez ex- presszvnnat ellen című filmből. Janyo Sato rendező — jóllehet a japán filmgyártásnak gazdag hagyományai vannak a hátborzongató történetek megfilmesítésében — teljes mértékben az amerikai sablonhoz igazodott. A Hímben elvetemült banditákat mutat be, akik a világ leggyorsabb expressz-5 vonatának felrobbantását tervezik. Az alkotás nem nélkülöz zi a műfaj követelményeit: kellő feszültség, erős jellemű egyéniség, szuperhős, aki mindent elkövet, hogy meghiúsítsa a merényletet, szupertechnika alkalmazása. 1978. Szakmai szempontból kifogástalan a film, mégha ameri- jj. 7. kai minta szerint készült is, ám vajmi kevés köze van az igazi művészethez. —ym— ■ Anya és gyermeke (Bíró Bóla felvételei) Még az ötvenes évek második felében történt, hogy amikor egyszer hazamentem Bősre, a sógornőm egy képpel jött ki a szobából, amelyet egy fiatalember hozott, s azzal adta át, hogy valami Nagy Márton küldi. Meghéztem a képet, persze, hogy Nagy Márton küldte, ki más is küldhette volna, hiszen ez Marcinak egyik képe, csak csodálkoztam, mivel úgy tudtam, hogy Marci a háború után átment Magyarországra. Mindegy, a képet boldogan fogtam hónom alá, be- kereteztettem, s azóta is ott lóg szobám falán. Sokszor elnézem. Kedves emlék! Nemcsak azért, mert Marcitól kaptam, hanem azért is, mert hazai táj, egy darab a szülőföldből. A harmincas évek második felében Marci több napig nálunk volt, ott aludt velem egy ágyban, anyám mindennap megkérdezte tőle, hogy mit főzzön ebédre, meg hogy ízlik-e neki a szegényes falusi koszt, amin Marci nagyon elcsodálkozott —, mert hogy Marcinak ne ízlelt volna valami?! így hát boldogan ette a bablevest, meg a lekváros buktát, s közben járta a falut, és festőállványát — az emberek legnagyobb csodálkozására — hol itt, hol ott állította fel. így született meg ez a kép is, a békés nyári falusi táj: a Csiliz az öreg hídnál kiszélesedett és a kocsisok itt szoktak úsztatni. A kiszáradt kerekek megduzzadtak, biztosabban feküdt a sín, a lovak ittak és felüdültek a friss víztől, a kocsis meg pipázott, pihent egy kicsit. A háttérben Jakusék háza és Békavár alacsony nádtetős házai. Marci ezt látta meg a bősi parasztból, a lovát — kocsiját úsztató urasági kocsisból. Pro- hászka Pista is sokszor járt nálunk, ő ha ilyesmit látott, akkor megállított, megfogta a kabátom kihajtókáját és harsány hangon, úgy hogy mások is hallhatták s gyűltek körénk, a kizsákmányolásról, a paraszt, a falusi ember önkizsákmányolásáról beszélt. S aztán festett volna — mint ahogy festett íe — egy lázító képet erről az idilli tájról. Ezt Marci is elismerte, mert Szuchy M. Emilnek adott, az Irodalmi Szemlében megjelent interjújában mondta Prohiról: „A csallóközi festészet utolsó képviselője volt Tallós Prohászka István, aki életművével bizonyította hűségét a Csallóköz iránt.“ Aztán — ha csak évek múltán is — tisztázódott a kép sorsa, mert egyszer csak levelet kaptam Marcitól. Kedves Lacikám! Hát ami azt illeti, én is jó levélíró vagyok, mert 4—5 éve készülök erre a levélírásra, no de mint látod, nem feledkeztem meg rólad. Ugyanis még a Fáklya szerkesztője voltál, már akkor elhatároztam, hogy írok, de csak maradt. Amidőn megtudtam, hogy Gugolyáék ismernek, rögtön gondoltam rád. Elküldtem egy hajdani képem hozzátok, amit még ott Bősön festettem. Krumplihámozás Sajnálom, hogy már nem vagy annak a kisebbségi, szép- irodalmi lapnak a szerkesztője! Mit csinálsz most? Én itt tanítok rajzot, politechnikát Komáromban. Megnősültem. Két gyermekem van. Hát te? Dömötör Terivel 3 eve beszéltem. Pesten egy nagykórház személyzeti főnöke. Vadász Ferivel is ekkor találkoztam, s azóta egy levelet váltottunk. Prohiról meg 10 éve csak néha hallok hírt. Te bizonyára többet hallsz róla!? Morvaival is rég nem beszéltem s már nem is igen levelezünk — mellesleg majdnem négy évig én is tanítottam Kanizsán, akkor sokat emlegettünk. 2—3 éve volt Prágában, nem találkoztál vele? Én most egy egészen új irányzatot vettem a festészetben — nem könnyű új utakon járniI Lacikám, írj magadról! És Lőrincz Gyusziról! Ölellek Marci % Ám visszatérve a képre: szóval Marci ezt a békés idillt látta meg a harmincas évek második felének Bőséből. Ezen nem is csodálkozom,
