Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)
1978-01-09 / 9. szám, hétfő
Simone tie Beauvoir* Á körülmények hatalma Miért e váratlan megtorpanás? Jól tudom, hogy az élet nem bomlik határozott periódusokra, és 1952 sem jelölt korszakot az enyémben. De a terület és a térkép nem ugyanaz. Beszámolóm, mielőtt folytatni tudom, bizonyos magyarázatot követel. Naplók, önéletrajzok egyik fogyatékossága, hogy ami „magától értetődik“, az nincs kimondva, és így rendszerint kimarad a lényeg. Én is ebbe a hibába esem. A mandarinok-ban nem sikerült megmutatnom, hogy hőseimnek milyen fontos a munkájuk; Nazt reméltem, itt jobban sikerül majd a magaméról beszélnem, de bizony csak' áltattam magam. A munkát nem lehet leírni: az ember elvégzi, és kész. így ebben a műben is csekély helyet foglal el, holott életemben oly nagyot, hogy bízvást mondhatom, egész életem köréje szerveződik. Ezt azért hangsúlyozom, mert a közönség többé-kevésbé tisztában van vele, hogy egy tanulmány megírása mennyi időt és gondot követel, de nagyjából azt hiszi, hogy a regényt vagy memoárt az ember csak úgy kirázz.a a csuklójából. „Nem kunszt, ezt én is megcsináltam volna“ — mondogatta sok fiatal nő, mikor elolvasta az Egy jóházból való úrilány emlékei-1; talán nem egész véletlen, ha mégsem csinálták meg. Egy-két kivétellel minden író ismerősöm rengeteget dolgozik; én is. És a közhiedelemmel ellentétben, a regény, az önéletrajz sokkal jobban megerőltet, mint az esszé; igaz, több örömöt is szerez. Mielőtt hozzákezdek, sokáig forgatom elmémben. A mandarinok szereplőiről addig ábrándoztam, míg végül magam is hittem létezésükben. Memoárjaimhoz fölelevenítettem a múltat, újraolvast.am leveleimet, titkos naplóimat, régi könyveket, napilapokat. Ha úgy érzem, eléggé fölkészültem, nekiülök, és megírok egy huzam- ban három- vagy négyszáz lapot. Iszonyú fáradság; összpontosított figyelmet igényel, és utálom a papiros- meg szóh.al- mazt, amelyet kitermelek. Egykét hónap múlva végképp megundorodom, nem tudom folytatni, abbahagyom, és elölről kezdem. Akármennyi anyagot gyűjtöttem is, megint csak fehér lap előtt ülők, és tétovázom. mielőtt neki merek vágni. Általában türelmetlenségemben rosszul indítom el a dolgot, mindent egyszerre szeretnék elmondani, előadásom ezért rendetlen, vértelen, ragacsos. Lassacskán beletörődöm, hogy idő kell mindenhez. Egyszer aztán elérkezik a pillanat, amikor megkapom a kellő távlatot, hangot, ritmust, ami kielégít, és .akkor úgy istenigazából nekifekszem a munkának. Első fogalmazványom segítségével nagy vonásokban felvázolom az első fejezetet. Aztán fogom az első lapot, s mikor a végére érek, elölről kezdem, és mondatról mondatra átdolgozom; • A világhírű francia írónő hetvenéves. (Résziét) aztán minden egyes mondatot átjavítok .a lap egysége szerint, minden egyes lapot hozzáigazítok az egész fejezethez; később minden egyes fejezetet, lapot, mondatot az egész könyv egységéhez. A festő, Baudelaire szerint, úgy jut el a vázlattól a kész képig, hogy minden fázisban újra megfesti az egészet; ugyanezt próbálom én is írásb.an. így aztán minden könyvem megírására két-három esztendőt kell fordítanom — A mandarinok-ra négyet —, és azalatt naponta hat-hét órát ülök íróasztalomnál. Az emberek általában roman- tikus.abban képzelik el az íróságot. De nekem éppen azért kell ez a szigorú fegyelem, mert az írás több, mint mesterség:- szenvedély, vagy mondjuk, rögeszme. Mihelyt fölébredek, valamiféle szorongás vagy sürgető vágy arra késztet, hogy azonnal töltőtollat ragadjak; elvont „parancsának csak rossz korszakaimban engedelmeskedem, amikor mindenben kételkedem; s olyankor néha még a parancsot is megszegem. Egyébként, kivéve ha úton vagyok, vagy ha rendkívüli események tartanak távol asztalomtól, hamuízű minden nap, amelyen nem íftam. Természetesen az ihlet is szerepet játszik; anélkül a szorgalom semmire sem vezetne. A terv, az elgondolás, hogy bizonyos dolgokat bizonyos módon fogok kifejezni, megszületik, újraszületik, személyesen alakul. Nem lehet megtervezni, hogy egy-egy élmény, fénysugár, egy- egy újonn.an felmerülő emlék milyen hullámokat ver bennem, t mit idéz föl egy-egy kép vagy szó. Tervemet szem előtt tartva azért hangulatomnak is szabad kezet engedek: ha hirtelen kedvem támad elbeszélni egy jelenetet, nekivágni egy témának, akkor megteszem, megszegve az előre felállított rendet. Ha könyvem csontváz,a megépült, szívesen bízom magam a véletlenre; álmodozom, fantázia lók, nemcsak a papiros előtt, hanem egész nap, sőt, egész éjszaka. Néha elalvás előtt vagy ébren, ágyamban fekve, átvillan rajtam egy mondat, s fölkelek, hogy papírra vessem. A mandarinok-nak és memoárjaimnak számos része íródott így egy szuszra, valamely érzés v.agy indulat ihletésére; másnap azután néha átjavítom, néha nem. ... Minél tovább jutok, annál inkább behatol a világ az életembe, majd szétfeszíti kereteit. Hogy mindent elmondhassak, tizenkét szólamra kellene írnom, és külön pedál kellene, hogy továbbzúgassa ,az érzéseket— mélabút, örömöt, undort —, amelyek néha egész korszakaimat színezték, a szív néma pihenői között. Minden pillanat magába foglalja múltamat, testemet, emberi kapcsolataimat, vállalkozásaimat, a társadalmat, az egész földet; ezek az összefüggő, mégis független valóságok néha egymást erősítik, egybecsengenek, máskor interferálnak, ellentmondanak, vagy semlegesítik egymást. Ha teljességüket nem érzem mindig jelenvalónak, nem mondhatok semmi pontosat. De ha ezt a nehézséget leküzdöm, másokba ütközöm: furcsa dolog az élet, néha átlátszó, és mindig áthatolhatatlan, magam gyártom, és kívülről kényszerítik reám; a világ szállítja anyagát, de el is lopja tőlem; az események szétporlasztják, összetörik, megőrlik, mégis megőrzi egységét; nyomasztóan súlyos, mégis szétfolyő: ez az ellentmondásosság sok félreértésre ad alkalmat. A háború nem rendített meg annyira, mint ahogy állítom — vetik szememre —, hiszen 1941-ben is szerettem sétálni; bizonyára azt is mondják majd, hogy az algériai háborúval sem törődtem, hiszen Róma, ,a muzsika s némely könyv akkor is tudott tetszeni. De mindenki tapasztalta: gyászba borult szívvel* is lehet szórakozni. A leghevesebb, legőszintébb emóció sem tart örökké: néha tettre késztet, néha rögeszméket szül, de mindenképp elmúlik; ezzel szemben a gond, ha ideiglenesen félretolom is, nem szűnik meg létezni, jelen van még abban is, ahogy kerülgetem. A szó gyakran csak hallgatás, és a hallgatásnak is van hangja. SZÖLLÖSY KLÁRA fordítása Könözsi István felvétele 1978. I. 9. Csontos Vilmos Születésemtől küzd velem A vasgerincü küzdelem. Próbára teszi erőmet: Ő, vagy én vagyok erősebb? Megtanít visszaütésre; Öklöm az öklét kivédje. Minden idegszál — itt, belül, Hogy győzni tudjak — ügy íeszüh Naponként újra küzd velem, Fortélyát míg kiismerem.' Tudom, erősebb én leszek, — Ha közben el is vérezek — Mert ez a küzdelem adott Célt, emberi jeladatot, S ez a megoldása annak: Győztesként, szírire állhassak. Komlósi Lajos Nélküled Egyedül maradtam: jó vásznon jelejtett skicc-vonal melléütött hang a zongorán A szél lett a barátom az őszi nap a társam a temetőket járom Ha jövök nem jön senki Az eső néha bekopog a postás telefonszámlát hoz körbeüli ágyam a magány Unottan lapozgat bennem az élet szívem rutinnal kalapálja ki naponta a reggelt ANGELA DAVIS Élete ttt (RÉSZLET) J Figyelmem újra Fay Etender szavaira terelődött. A sole dadi rabok dacos tettéről beszélt, amellyel válaszolni pro bálkoztak a rasszista gyilkosság törvényes jóváhagyására. A fekete rabok a láncra vert ember elkeseredett dühével döngették cellájuk rácsát, és megvalósíthatatlan fenyegető seket szórtak az orvgyilkos O. G. Miller fejére. A Soledad- börtön falai reszkettek az ellenállás hevétől. Egy fegyői vigyázatlanul beleártotta magát a testvérek heves, de kaotikus zendülésébe, és a kollektív bosszúvágy áldozata lett. Nem lehet tudni, ki dobta át a korláton. így kezdődött George Jackson, Jonh Clutchette és Fleeta Drumga története. Nem volt rá bizonyíték, hogy ők ölték meg a fegyőrt. Az viszont bizonyságot nyert, hogy „harciasak“: sokszor beszélgettek rabtársaikkal a felszabadítási harc elméletéről és gyakorlatáról. A börtönbürokrácia jelképesen őket tette felelőssé a rabok spontán zendüléséért, vád alá helyezték mindhármukat a fegyőr meggyilkolásáért. A börtönvezetőség S,an Quentin halálkamrájába taszította volna őket, hogy aztán az elgázosított testekkel hivalkodjék a kaliforniai rabok ezrei előtt: íme: így bánik el a börtön és az Állam azokkal, akik nem hajlandók némán fejet hajtani. Szótlanul hallgattuk Fay Stender jogi elemzését; mindenki a saját érzelmeivel volt elfoglalva. De amikor Georgia Jackson kezdett beszélni, rögtön áthangolódott a gyűlés légköre; szavai híven közvetítették kendőzetlen anyai fájdalmát. Georgia Jackson, nő, anya, fekete: fiáról ejtett panaszos szavait elemi erő fűtötte át. Döbbent csend ülte meg a termet, amikor George-ról kezdett beszélni: — Tizennyolc éves volt George, amikor elvették tőlünk, és ennek már tíz esztendeje. — Érzelmektől remegő hangon számolt be a közjátékról, mely a felnőtté válással küszködő fiatal fiút megfosztotta attól a kevés szabadságtól is, ami osztályrészéül jutott. Egy távoli ismerőssel autózott, amikor az ismerős — a kocsi tulajdonosa elemeit hetven dollárt egy szervizállomásról. George-nak fogalma sem volt barátja tervéről, erősítgette Mrs. Jackson. Azonban egy tehetségtelen, tutyimutyi, hivatalból kirendelt védőnek, meg a rendszernek, amely réges-rég összeesküdött az ilyen George-féle ifjú fekete vádlottak ellen, őt is vétkesnek találták a rablásban. Az ügyet ítélethozatalra rutinszerűen áttették a fiatalkorúak bíróságára. Ökölbe szorult a kezem, amikor meghallottam, milyen ítéletet szabtak ki rá: egy évtől életfogytiglanig terjedő Mr- tönbüntetés. Egy évtől életfogytiglanig! És máris a minimum 'tízszeresét ülte le! Szinte megbénított ennek a tíz évnek az abszolút jóvátehetetlensége. Nem mertem belegondolni ennek a tíz évi börtönnek a félelmetes részleteibe. Erős elhatározás ébredt bennem: megteszek mindent, hogy megmentsem George-ot a gázkamrától. Fleeta Drumgo egyetlen fia volt anyjának. Az anya halkan, megindítóan beszélt fájdalmáról; hozzánk fordult, mentsük ki a az ellenség kezéből. John Clutchette anyja elmondta, hogy üzenetet kapott fiától, egyetlen szót: „Segítsetek!“ Ez volt az első jele annak, hogy a börtönbürokrácia a három testvéren akar példát statuálni. Egymaga semmit nem tehet Johnért, Fleetáért, George-ért, mondta az anya. Csak mi, a nép akadályozhatjuk meg a tervbe vett legális lincselést. Gyűlésünk idején az ügyészség már elkészült a testvérek ellen szőtt összeesküvés részletes kidolgozásával — megtámadta személyüket, politikai nézeteiket, elveiket, elkötelezettségüket. Egyetlen kérdés maradt számunkra: mit tegyünk, hogy megakadályozzuk tervük megvalósítását? Elhatároztuk, hogy tömegmozgalmat szervezünk testvéreink kiszabadításáért. Az elnök önkéntes jelentkezőket kért a felállítandó albizottságokba — az anyagi alapot előteremtő, a propaganda-, a kutatócsoportba stb. Bár máris szívvel-lélekkel George, John és Fleet.a mellett voltam, tudtam, hogy sok egyéb kötelezettségem lévén, nem vállalhatok nagyobb szerepet a védelmi bizottságban. Hiszen teljes erővel zajlott már az állásomért folyó harc; széltében-hosszában beutaztam a kaliforniai partvidéket; mindenütt Ronald Reagant támadtam, s igyekeztem a mi oldalunkra állítani az embereket. Mint politikai nevelőnek, sok dolgom volt a Che-Lumumba Klubban is. S mindezek mellett természetesen készülnöm kellett előadásaimra, két kurzust tartottam a Los Angeles-i egyetemen. Már így is kezem-lábam törtem, hogy eleget tegyek ennek a sok kötelezettségnek. Hogyan is tudnék időt szakítani rá, hogy nap mint nap a Soledad-fivérek Védelmi Bizottságában is tevékenykedjem? Ezen rágódtam, míg az albizottságokat szervezték, s mégis magasba lendült a kezem, amikor jelentkezőket kértek az egyetemi albizottságba. Valami kényszer kerített hatalmába, erősebb, mint minden időbeosztás, mint minden korábban vállalt kötelezettség. Vállaltam, hogy koordinálom a bizottság munkáját a helyi főiskolai és egyetemi szervezetek tevékenységével. Megtörtént hát a nagy elhatározás. Más kérdés volt, hogyan tudok majd időt szakítani. Első ösztönös reakciómra gondoltam, arra, hogy mennyire húzódtam a jelentősebb szerep vállalásától. Micsoda önteltség volt tőlem, szembeállítani az állásomért folyó küzdelmet ezzel a másikkal, .amelyben három ember élete a tét! Én az egyetemen mint fekete nő, mint kommunista, mint forradalmár harcolok az állásomhoz való jogomért. George Jackson, John Clutchette és Fleeta Drumgo a Soledad-börtönben mint fekete férfiak, mint forradalmárok harcolnak az élethez való jagukért. Közös a harcunk. Közös az ellenség. * A hallgatók és professzorok többsége — egy-két szélsőségesen reakciós kollégiumi embert kivéve — egyetértett abban, hogy —elvben legalábbis —jogom van a katedrához, függetlenül attól, hogy kommunista vagyok-e vagy sem. Az ügyben támadt széles körű érdeklődést, meg az emberek természetes kíváncsiságát egy „magát nyíltan kommunistának valló, eleven, hús-vér ember“ iránt kiválóan hasznosíthatom arra, hogy az egyetemeken, főiskolákon támogatókat toborozzak a Soledad-fivérek ügyének. A Victoria Hallban tartott gyűlés után elhatároztuk az egyetemi albizottság tagjaival, hogy a következő héten megtartjuk első gyűlésünket. Színhelynek Kendra és Franklin lakását javasoltam az Ötvenedik utcában. A közbeeső időben rokonszenvező hallgatókat és előadókat próbálunk toborozni a környező iskolákból, és javaslatokat dolgozunk ki a Los Angeles-i egyetemi világ megszervezésére. Más emberként távoztam a gyűlésről; gondolataim szüntelenül George, John és Fleeta körül keringtek. Valami módon tudomásukra kell hoznunk, hogy nincsenek egyedül. Nemsokára ezrek és ezrek ajkán kel a jelszó: „Szabadságot a Soledad-fivéreknek!“; nemsokára ezrek sorakoznak csatarendbe értük. FALVAY MIHÁLY fordítása