Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)
1978-01-02 / 2. szám, hétfő
N em, Sólymocska nem madárfióka, hanem egy fürge lábú, örökké maszatos, lágy lenhajú jptbiiú, olyan, mint a többi, vele egykorú gyermek. Tavasszal töltötte be az öt évet, és ez már tiszteletre méltó kor. Az igazat megvallva, nem is Sólymocskának, hanem Janitisnak hívják — Sólymocskának csak az édesapja szólította. Apja, ahogy hazajött a tengerről, lehúzta nagy nehéz csizmáját, s minden alkalommal ölébe vette kisfiát. Keze és ruhája friss hal és tengeri füvek szagáról árulkodott. A hálók, a fekete halászcsónak és a szoba is ezt a szagot árasztotta. — Hé, Sólymocska, ma mit csinálsz? — faggatta'apja, miközben térdén hin- táztatta. Máskor meg arról érdeklődött, hogy miféle Sólymocska ő — amelyik tetűt vagy egereket fogdos? Sólymocska szégyenében apja keblére rejtette arcát és halk hangon válaszolta:- — Apuka sólymocskája vagyok ... S erre mindketten elnevették magukat. Majd az apa nagy vöröses kezével megsimogatta Sólymocska fejét, s mosolyogva tette le a földre. S kész csoda, hogy mekkora gyöngédséggel cirógatta meg fiát durva, a tenger sós vizétől kimart kezével. Néha, amikor Sólymocska hajában valami gazt látott, oly könnyedén kivette bütykös és dagadt ujjaival, hogy annak fel sem tűnt, semmi fájdalmat nem érzett. Alapjában véve jól megértették egymást — de ebben nincs semmi meglepő, hisz csak ketten éldegéltek a kis partmenti kunyhóban, a homokbuckák szomszédságában, sokkal közelebb a tengerhez, mint a többi házak. Ezelőtt, valamikor hárman laktak itt. Apja jól emlékezett erre az időre, Sólymocska kevésbé. Csupán annyit tudott, hogy az a harmadik édesanyja volt — szakasztott olyan asszony, mint a többiek, kendőt hordanak a fejükön, ölükben tartják vagy kézéi fogva vezetik kicsiny fiukat vagy lányukat. Abban a halászfaluban minden fiúnak és minden kislánynak élt az anyja, aki letörölte maszatos arcát, és sétálni vitte. Csupán neki nem. Szegény Sólymocska nem tudta, hogy ez jó-e vagy rossz. Neki csak az apja volt nagyon jó barátja, aki térdén hintáztatta, és olykor az öböltől egész hazáig vitte a vállán. Apja semmivel sem volt rosszabb, mint azok az asszonyok, akik fejükre kendőt kötöttek. Épp ellenkezőleg: magasabb és erősebb volt, mint azok — hányszor látta Sólymocska, hogy édesapja egyedül tolja a tengerre a nagy halászcsónakot, nem mint a többiek. Amikor apja messzire, a nyílt tengerre ment halászni (ez leginkább tavasszal fordult előj, Sólymocskát a faluba vitte, Anna néniéhez, s otthagyta nála éjszakára is. Voltak ott más fiúk és leánykák is, de Sólymocskának úgy réralett, hogy mind közül Anna nénje szerette őt a legjobban. Együtt játszadozott velük, szaladgáltak az udvaron, este pedig közösen vacsoráztak, de Sólymocska mégis csak otthon érezte magát a legjobban, bár ott csupán egyetlen játszótársa akadt, akivel nem sokat tudott beszélgetni — a hamuszürke Min- ka. Mennyi tréfát űzött vele: zsineg végére dugót kötött, maga után húzta, körben a kunyhóban. S hogy ugrándozott utána Miiikal Behúzódott a sarokba, s kileste az alkalmas pillanatot, amikor rászökhetett a dugóra. Zöld szeme villogott, farkával haragosan csapkodta a padlót, végül összehúzta magát, ugrásra készen állt. Az ostoba Minka bizonyára azt gondolta, hogy a dugó élőlény. Máskülönben rendes kandúr volt — jókedvű és türelmes. Ahogy ráunt a játékra, hízelgően dorombolt Sólymocska lábánál, és időnként csak nézett nagy ravasz szemeivel, mintha mondani akarta volna: mára elég volt, hagyjunk holnapra is. Igen, Minka okos volt, értelmes, majdnem mint egy ember. Este, mikor az apának haza kellett térnie a nyílt tengerről, Sólymocskával a partra szaladt, hogy fogadják a halászokat. Míg a csónakokat a megszokott helyre tették, türelmesen várakozott, csak nézte a tengert, s ahogy a halászok kiléptek a partra, a macska csendesen nyávogni kezdett, forgolódott a gazda körül, dorombolt, és farkát magasra Vilis Lacis Rácz Olivér Az ablakom Az ablakomnak nincsen üv«ge; ha kinyújtom rajta a kezem, megérintem vele az eget, a Fiastyúkot, Nagymedvét s fiát s a virágporzó álmatag szelet. Az ablakomnak nincsen üvege. Benézhet rajta az egész világ; ha véletlenül utad erre visz, ugye, benézel egyszer majd te is? SÓLYMOCSKA tartotta. Minka tudta, hogy ez az ember soha nem jön üres kézzel, s biztosan félretett neki egy-két halat. Ez volt ám a jó élet. Űjra eljött a nyár, s a verőfényes napokon rendbe szedték a szétszakadt hálókat. Akkorjában Sólymocska egész nap az öböl mellett játszadozott. Minka feltartotta az orrát, szimatolni kezdett, forgolódott a csónak körül, míg végül talált egy biztos helyet, felmászott a padra, és mély álomba merült. Sólymocska homokvárat épített a parton, miközben az apja gyorsan, nagy hozzáértéssel helyrehozta a hálókat. Időnként abbahagyta a munkát, odament a fiához, s leült melléje a homokba. — Na, mit építesz. Sólymocska? — érdeklődött az apja. Sólymocska elmagyarázta. hogy az a kicsi építmény az ő házuk, a nagyobbik pedig a boltjuk. Most azonban szeretne egy kis kuckót építeni Minkának is. Máskor az apa gondolatokba merülve nézte a tengert, és arra a helyre mutatott, ahol a láthatár és a tenger egy- l)eolvadt. — Tudod-e, Sólymocska, hogy mi van ott? Nem, Sólymocska nem tudta, de nagyon szerelte volna tudni. Majd apja a mellére szorította, mondván: — Egyszer az én Sólymocskámnak kinő a szárnya, felrepül és megnézi, mi van ott. Talán visszatér és elmeséli apjának, mit látott, de az is meglehet... hangja egyre halkult, és furcsán elmosolyodott — megeshet, nem tér vissza sohasem. így telt az életük. Lehet, hogy mások boldogabbak voltak, lehet, hogy nem — de Sólymocska mit sem tudott erről. Látszólag apja és Minka is, a kandúr, mindhárman jól érezték magukat. — Megjött az ősz. A tenger vize már nem volt olyan meleg, s feltűrt nadrágban a homokon nem sétálhatott. Néha- néha metsző szél kerekedett, a hullámok a partra csaptak, s a csónakokat a homokbuckához húzták, egyre távolabb a tengertől. Sólymocska nem szaladgálhatott többé a parton, nem gyűjt- hette többé a kagylókat, de Minka, a piperkőc, mint a többi kandúr, aki csak ad magára valamicskét félt. nehogy összevizezze fehér lábát, és nem közelített a tengerhez, félve lopózkodott a homokbuckák irányába. Mikor kitört a vihar, apja sohase ment halászni, és nekik kettőjüknek, Sólymocskának és Minkának nem volt kit várniuk a parton. De egyik nap valami különös történt. Délelőtt szépen sütött a nap, csupán a távolban úszott egy kis felhő. Dél felé odajött az apja barátja, és azt ajánlotta, nem volna rossz, ha elmennének halászni. Biztosak voltak benne, hogy gazdag zsákmánnyal térnek haza. Előző éjszaka a halászok sok halat fogtak. A két halász összehajtogatta a hálókat, és felszedte a horgonyt. Indulás előtt Sólymocska apja hazajött, szelt egy darab kenyeret, megkente vajjal, és a konyhában álló szekrénybe tette: — Ha megéhezel, nyisd ki a szekrényt, és vedd ki a kenyeret... — mondta. — látsszatok Minkával, ne jöjjetek a partra. Hamar hazajövök. Ezzel elment. Sólymocska az ablakhoz lépett, nézte a távolodó, egyre zsugorodó csónakot, míg el nem nyelte a messzeség. Sólymocska megkereste a kötőt, és játszani kezdett Minkával: M. Vodéra felvétele — Fogd meg, Minka, fogd megr később aztán kimegyünk a partra, hogy fogadjuk apukát... Úgy belejöttek a játékba, hogy nem hagyták félbe, míg mindketten el nem fáradtak. Sólymocska felállt a székre, kibámult az ablakon, nézte a tengert: lehet, az apja már partra lépett. Sehol egy csónak, a tenger ólomszürkévé változott, hatalmas hullámok csapkodták a partot. Üvöltött, süvített a szél, szétszórta a homokot, az alacsony és vihartól megtépázott fenyők úgy hajladoztak, mintha láthatatlan kéz ringatta volna őket. Sólymocska tudta — nem jó jel, ha a fák hajladoznak, ha a szél erősödik, mondta az apja, jobb a parton maradni. De Sólymocska még tudott valamit: hogy a viharba került halászok a part felé igyekeznek. Apjának hamar haza kell térnie. De hiába. Künn már alkonyodon, és nem lehetett kivenni, hol ér véget a tenger, hol kezdődik az ég. A szél kegyetlenül tombolt, tépte a háztetőt. Apja már haza kellett volna, hogy jöjjön. Vajon hol késik? Sólymocska fejébe húzta sapkáját és egy szál ingben kilépett az udvarra. Minka kelletlenül követte. Tudta ő is, már ideje volna, hogy a gazda hazatérjen. Jaj, de erősen tombolt a szél, alig lehetett járni. Hiába, az apja csónakja nem látszik a parton, s a nyílt tengeren sincs. A fékevesztett víztömeg sötét volt, majdnem fekete. Mégis apu bármelyik percben be kell hogy toppanjon. Vajon hol késik ilyen sokáig? Ha nagyon messzire ment volna halászni, biztosan Anna nénjéhez vitte volna. De apja nem ezt tette. Haza kell jönnie ... Még ma este. Sólymocska leült a padra és várt. A Nap lehanyatlott, és helyenként, a felhők közt kigyúltak a sápadt csillagok. Leszállt a kora őszi éj, de Sólymocska a pádon maradt, nézte a tengert, olyan sötét volt, akár a kátrány. Csupa fül volt, figyelt, hátha meghallja a csónak vidám csobbanását, de hogy tudta volna kivenni, mikor a szél olyan hangosan tombolt. Nem akart hazamenni, otthon sötét van, s nincs ki meleggel várja. S ő túl kicsi ahhoz, hogy lámpát gyújtson. Minka halkan nyávogott, és Sólymocska lábához simult. Még egyet nyávogott, de látta, hogy senki sem figyel rá, szép lassan elindult hazafelé. Megunta a várakozást. Hadd menjen, ma nem kap halat a lusta. Majd ő egyedül várja meg az apját. Apja aztán ölébe kapja, és úgy viszi haza. De vajon miért nem jön? Talán messzire ment, ahol az ég a földet érinti, hogy megtudja, mi van ott? Ha ez így áll, hej, mennyi szépet fog mesélni! Sólymocska is szerette volna tudni, hogy mi van ott, a tengei' szélén. Be kár, hogy olyan kicsi, s csak később nő ki majd a szárnya. A szél vadul üvöltött, nyögött a tenger, és túl a homokbuckákon áll sötét és fűtetlen házikójuk. Senki sem jön, hogy Sólymocskát hazahívja. Csak ül, üldögél, vár, nézi a háborgó tengert. De sehol senki. A felhőrongyok közt elővillan az ezüstös hold, s ahogy sugara megérinti a vizet, a tenger még sötétebbnek tűnik, mint valaha. A parton kisfiú várakozik. Egyedül van, ül a pádon, lába dermedt a hidegtől. Csak ül és vár a koromsötét éjszakában. Egyre csak vár a kis sólyom .... Apuka Sólymocskája ... Leltből fordította: BÁN PÉTER Fülöp Antal A kiállított papagáj Csicsergés, csivitelés, fütty szállt és vegyült össze a madárkiállítás csarnokában, ahogy Rondó Félix, az elhivatott újságíró betoppant. Izgalomtól fűtve kapcsolta be a magnót, s a szakmában eltöltött tíz év után, most is. akár az első alkalommal, megpróbált a mindenkori újságíróhoz hasonlítani. Hajviseletét és tartását már kimunkálta: könnyed, hanyag és sportos volt; orrán fekete keretben ült a pápaszem, amely mögött a fürge szemgolyók gyors, leleplező híreket üzentek a világról: a szellem mélységeinek .,. A lapjánál tekintélyszámba ment. Maga választotta ’ meg témáit, ragyogó cikkeket írt fajkutyákról és aranyhalakról; a tudomány oltárán elhalt fehéregerekről; bélyeg-, pipa- és lepke- gyűjtőkről, de így át meg átszondázva is a való életet, legfőbb álma volt, hogy egyszer beszélő papagájt „írhasson meg“. Mint a természet kegyét és szenzációját csodálta, hogy madáragy velőt rejtő fejek emberként szólhatnak — minlha gondolkodnának. De a lexikonok és madárkutatók egybehangzó állítása szerint nem gondolkodnak. Viszont kitűnően rögzítenek beléjük diktált szövegeket, s hamar fölismerik, hogy a jutalom és a kielégített idomár óhaja között, összefüggés van. A föld mely táján honos ez a madárfaj la, s milyen égöv alatt fejlődött ki elképesztő adottsága — Félix könyvekből tudta. A valóságban — fájdalom! — még nem sikerült találkoznia vele... A csarnokba lépve tűzvö- rös lórik, kék-sárga-zöld arák s a vágyálom fehér, bóbitás kakadu ködképe úszott előtte — már szinte hallotta rikácsolásukat. Még a sasok acélkalitja előtt is vakon sietve haladt el, akik komoran figyelték, hogy kutat s néz át rajtuk a lázba jött Félix. Itt volt hát a nagy alkalom! S mire másodszor kerülte meg a helyiségei, a csalódástól magánemberré változott. Csak a megszokás adta kezébe a mikrofont, amiről kérdőre vonta a kiállításért felelős személyt: — Nem látni papagájokat! Miért. ..? A felelős egyén így válaszolt: — Mindent elkövettünk, hogy e bájos madár, amely távoli tájak egzotikumát hozza el otthonunkba, és színpompás tollazata derűt varázsol körénk — méltó helyet kapjon a kiállításon. S elmondhatom, hogy ez a legnagyobb mértékben sikerült. — Majd köszönetét mondott, s a fejét félrehajtva, mint egy madár nézte a mikrofont. Rondó Félix ezt már mint újságíró hallgatta. Megköszönte a beszélgetést, s a csarnokból kilépve zavarban volt. Nem tudta eldönteni, látott-e beszélő papagájt. 1978. 1. 2.
