Új Szó, 1978. január (31. évfolyam, 2-31. szám)

1978-01-23 / 23. szám, hétfő

Krúdy Gyula A zsoké és az ördög Akkoriban történt ez, mikor minden emberi számítás: keresztülhúzva: har­madszor nyerte meg Pipik, a hírneves zsoké a Royal-díjat — háromszor, mindig ugyanazzal a versenylóval, hogy az embereknek kidagadt a sze­mük a csodálkozástól. (Az „ember“ alatt e beszély folyamán mindig a ló­val, a lóversenyekkel foglalkozó ura­kat, lovasokat, pincéreket és cigányo­kat kell érteni.} Pipik a győzelem után való estén jelentkezett a szürkeszakállú grófnál, a ló gazdájánál, a Casino előcsarno­kában. A hidegvérű gróf annyira bizo­nyos volt lova győzelmében, hogy ezen a délután még a versenytérre se ment ki, hogy megmutassa nagy sza- kállát az embereknek. — Jól viselted magad, Pipik, — mond a gróf, és kezet nyújtott a zso­kénak, harmadszor életében a harma­dik Royal-díj alkalmából. Pipik tudta, hogy ezzel vége van a kihallgatásnak, a győzelem anyagi ré­szét majd elintézi az istállóvezető. Ko­moly, konok, zárkózott, hallgatag em­ber volt Pipik. Nem sokat felelgetett tehát a pincéreknek, akik körülötte jártak—keltek, mert éppen ebédhez te­rítettek. Vállat vonva felelt a cigá­nyoknak, akik hangszereikkel már megérkeztek, és az esti muzsikáláshoz készülődtek. Csupán a piros nadrágos hajdúval állott szóba a Casino kapu­jában. — Megnyertem a versenyt, mert amúgy is az a szándékom, hogy elköl­tözöm Magyarországból, mielőtt a cim­borák bosszúból a korláthoz szoríta­nának. Pipik elvégezvén dolgát a Casinóban: szokásos kis korcsmájába ment, amely korcsmát azért kedvelte, mert nem jár­tak bele olyan emberek, akik a lóver­senyhez konyítottak volna. Budán volt ez a korcsma, polgári bormérés, ahol voltaképpen azt sem tudták, hogy ki az a borotváltképű ember, aki hében- korban a korcsmában megfordul. (A zsoké ugyanis azt hitte, hogy nem is­merik.) Pipik itt megitta szokásos bor­porcióját, zártan, lekonyított fejjel, néha csaknem egy liternyi bort, amelyet elegendőnek tartott szervezete karban­tartásához. Senkivel se váltott szót. A szomszéd asztalnál arról beszélget­tek, hogy maholnap eltűnik Budának ez a része, lebontják a házakat. Külön­ben egy vörös orrú ember aki gyakran volt részeg: panaszkodott, hogy ml lesz a világból, ha már ezek a régi házak is eltűnnek, amelyek annyi nem­zedéket láttak felnövekedni. Ez a vö­rös orrú mindig csak szavalt, mintha a városrész minden grundja az ő fe­jét búsítaná. És mikor a vörös orrú mellől elszökdösött a társasága (per­sze ez nem ment simán, mert sok ké­rés, könyörgés hangzott el, hogy ma­radjanak még együtt], a vörös orrú egy bátor gesztussal áttelepedett a zsoké asztalőhoz. „Átment“ poharával, mint olyan ember, akit szemtelenné tesz a bor. Pipik csak pislogott a ka­lapja karimája alól. Vajon mit akar ez a vörös orrú? Az pedig úgy tett, mint­ha észre sem venné Pipiket, hanem hátat fordított neki, és egy másik asztalhoz beszélt, ahol még ült néhány vendég. Ide küldte szónoklatait a vá­rosnegyed pusztulásáról. — Mi az, uracskám, nem tetszik? — kérdezte a vörös orrú hirtelen, Pipik felé fordulva, mintha az mondott volna valamit. A zsoké vállat vont, nem szerette a kötekedést. Felállott az asztaltól, fizetett, megjegyzést nem tett. A vörös orrút ez még jobban bőszítette, és olyan lármát csapott. mintha Pipik után akarna rohanni. Egy másik korcsmába ment be a zsoké, miután ott előbb óvatosan kö­rülnézett. Falból kinőtt polgárok ül­dögéltek ott. akik talán évek óta nem jártak Pesten. De egy házmester kül­sejű ember, aki csak amúgy papucs­ban jött elő valahonnan a környékről, belépett az ajtón, és Pipikre mutatott: — Itt van az a fickó aki a Békában megsértette az egész társaságot! Pipiknek megint csak tovább kellett menni, mert most már többen is fi­gyelni kezdték Mind mordabbul mind kókadtabban. hogy sehol se engedik meginni a maga borát Kegyetlen arc­cal nyitott be tehát egy korcsmába, ahol körül sem nézve a mérőasztalnál meeállott, és bort kért. — ftt nem lehet ám verekedni — mondta most valaki a háta mögött, flki valamiképpen valahogyan idáig kö­vette és a zsoké kalapjára ütött. Pipik hátranézett. Egy csúnya kis suszter- forma állott a háta mögött Még a sze­me is csirizes volt. — Ez a híres ló-csaló És mindenfelől dühös kaján, irigy arcok fordultak Pipik felé aznap este, amikor a Roval-díjat harmadszor is megnyerte Pipik nyelt egyet, és hamarosan el­távozott. Egy jámbor korcsmácskába ment be, ahol legfeljebb a makk disz­nót ismerik a nagyvilág látványossá­gaiból. Kis zug volt ez a korcsmácska a hegyoldalban. No, ide ugyan éppen jókor érkezett meg Pipik, a győzedel­mes zsoké. A korcsmárosné éppen az urát verte, mert az délután kiszökött a lóversenyre. —■ Itt van az a híres, aki miatt a pénzemet elvesztettem — ordított a nyúzott korcsmáros, amikor Pipiket megpillantotta. És ezzel asszonyostól együtt Pipiknek fordult. A zsoké csak nagy üggyel-bajjal menekedett a fel­dühödött házaspár elől. Egy széket do­bott a háta mögé. De most már valóban menekülnie kellett ebből az álmodozónak látszó városrészből. Siető, kopogó léptekkel fordult be mindenféle kis utcákba, ahol az ablakok és ajtók holtaknak látszottak mindaddig, amíg Pipik be nem tette a lábát az utcába. De egy­szerre megelevenedtek még a kamrák és egyébb helyiségek ablakocskái is, amint mindenféle szemetet szórtak ki a menekedő zsoké nyakába. A néma ajtók felpattantak és átkokat kiáltot­tak. A pinceműhelyekből iparosok fu- tamodtak elő, akik abbahagyták kala­pálásaikat, amikor a híres zsokét fu- tamodni látták. Minden és mindenki őt, a Royal-díj nyerőjét, szidta itt, mintha az egész városrészt boldogta­lanná tette volna. — A legnagyobb csaló Magyarorszá­gon — üvöltött Pipik nyomában egy hentesmester, aki boltjából futamodott ki. Ó, bár elvinne az ördög! — sóhaj­totta futamodás közben Pipik. Az ördögöt éppen jókor hívta. Ott állott az egy kerítésnek vetve hátát, mintha részegségében nem tudna to­vább menni. Hirtelen megkapta a zso­ké gallérját, és a földhöz vágta. — Te mertél túljárni az én esze­men? — toporzékolt az ördög. Mert hiszen ő is lóversenyjátékos. Cső tó László rajza rohanás órájában, mikor a bé­lyegzőóráktól utcára szabadul a tömeg, elszánt siheder bukkan föl az úttesten. A megtorpanó kocsik sikoltása pillanatok alatt poronddá he­víti körötte az aszfaltot. A dudára csapnak a sofőrök, de a iülebotját se mozdítja; akár egy park ölén, szinte már andalog. Egy hajfürt dacos hom­lokába hull, inge övig kigombolva, a szemében sötét szenvedély. Van benne valami a bűnügyi filmek ,,Most meg­halsz!“ pisztolyos végzetéből, amint az ajkát világot gyűlölőén lebiggyeszti. — Kérvényt ne nyújtsak bel? — ki­áltanak rá egyik kocsiból. Erre már hatólag mindketten fonnyadt aktákon élnek már régóta, nagy szürkeségben. — Tévedés! — mondja, az ujját föl­tartva hatásszünetet tart. — Itt nagy baj van, kérem, Mondhatnám úgy is..., de egyszerű leszek. Egy ficsúr szenved a szürkeségben. És előbb- utóbb valamit elkövet! ... Ha senki se mozdul, majd én kihívom a csendő­röket. S nagy sebbel-lobbal, a döbbenet fagyos szelét fölkavarva, szinte beront a kávéházija, s jön ki onnan lánggal égő izgalomban. — Jönnekl — kiáltja, s cézári dia­dallal tekint szét vagy tíz lépcső ma­Fiilöp Antal Hmm, anyám!... lassít is léptein, s amikor egy ragyogó zöld Fiat előtt megáll, felhúzza a nad­rágja szárát. Derült hangok csapnak föl a járdán. — Vérzik?... Na és! — mondja ön­magával társalogva. — Ha egyszer rá­dőlt a keverőgép. Öt mázsa az öt má­zsa... Izgat is engem. Én csak egy koszos kis melós vagyok. Ezalatt kis tömeggé gyűlnek a nézők és várják a „mutatványt“. Ezt meg is érzi. Cigarettát vesz elő, s az ellobba­nó gyufát, mintha neki akarná frics- kázni a Fiat ablakának, egy pillanatra szembe fordítja a sofőrrel, de aztán csak a földre ejti, s elindul. Gyorsuló lába már-már elragadja. Majd eltűnik a kávéház üvegajtaja mögött. — Be van rúgva — állapítja meg valaki. — Tévedés! — lép most a színre egy férfi. Pápaszemes; kalapja szürke, arca szürke, kabátja szürke, szürke a nad­rágja meg a cipője is. Az aktatáskája szinte csörög a kezében, oly sovány és kiszikkadt, és... az is szürke! Lát­gaságból, mikor a rendőrautó felsziré­názik. Ketten ülnek benne, két sporttal ed­zett, ifjú rendőr. Majdhogy'nem szá­guldásból fékeznek; megfaroltatva a kocsit a járda széléhez simul a ke­rék. Ennek megvan a hatása. Egy ka­maszból feltör a sóhaj: „Hmm, anyáml...“ Amint a kocsiból kiszáll­nak, utánuk egy kutya is a járdára ugrik. Szembefordul a tömeggel és ki­rályin leül. A rendőrök halk szavakat váltanak egymással, megigazítják a derékszíj alatt a blúzt. Egyikük kemé­nyet pisszent, a kutya felpattan, s mellé áll. Mind e mögött a titkos és szigorú rendszabályzat érződik, és bámulatot kelt. Megindul a suttogás. — Ki telefonált? — kérdi egyikük. Pápaszemes cézár meghajtja magát a lépcsőn. — Vezessen! — mondja a rendőr. Keze próbaként a pisztolyához kap, és elszánt arcot vág. „Istenem, milyen fiatal még!“ — si­ránkozik egy vénasszony. Tengercsepp A sebes víz is partot mos. Sokkal ha­marabb. Veszedelmes tévedés, hogy a harc­nak mindig a győzelem a célja. Elég sokszor ez: menteni a menthetőt, ne­tán jövendő, jobb esélyekkel kivívha­tó győzelmek lehetőségét. Nincs az a jogrend, nincs az az er­kölcs, amely magára a győzelemre kö­telezne. Még a szolgálati szabályzat­ban sincs olyan passzus, hogy köte­les győzni a katona. Hogyan mérheti föl a vakond, mi­lyen magasra szállt a sas? Tisztesség, becsület, emberség a szö­gesdrótok bozótjában, az akasztófák erdejében aligha téveszt utat. Hamarabb utat téveszt kitüntetések záporában. Nem a számon tartható évekért élünk, hanem a számon tartható per­cekért. A pedagógiában a szeretet a legerő­sebb katalizátor. # » » Taktika? — Egyszerre a ló sem rúq kétfelé. Egy ember előtt fölkel a fűszál is - milliók előtt ledűl az ég. Szapora tünet: kedvtelen, fásult, életunt. Szapora oka: nem eshet igazán jól semmi az embernek, ha még semmi sem esett neki igazán rosszul. Az Elet csak nekünk olyan nagy do­log: a Természet elemi erői teljesig- gél közönyösek iránta. Az élőket és a halottakat pontosan egyforma erővel vonzza a föld. A perc —• míg el nem telt — sem> miben sem különbözik az örökkévaló­ságtól. FEKETE GYULA Szitási Ferenc Üdvözletem Dúdol a sohasem-volt dajka haja országom betakarja Dúdol a hon teremtő jó mátka megremeg fodros karja egyik gyermekét pelenkázza másikat hóval takargatja jó a hideg magyarázza jó angyalok röpködnek az utcán mellük kemény fagyos hordó négyszázért kabát csizma százért nekem csak nyakkendőre maradt üdvözletem a télnek küldje a nyarat Falu Égsz, mint a fa, kezed mosóvíz habjából kimozdult, galléros ingeket tereget a Duna-kötélre; teknőd elkopik, nem ad ujjaidnak otthont, kitölti medrét a zene. Nagy üst hold-tó felette kutyák szájából lóg az este rotyog fő az utca Füled telepöfögi a traktor füst-ökleit mutogatja széttöri a házak tüdejét s átgázol rajta Dénes György Hol az a nép? Hol az o nép? A tudat visszafelé tágul s fölcsipeget abból a világból, amely széthullt. A képzelet ráhajlik árnyékára: itt gürcölt a nép, az árva s megtiport, melyért égett a lélek s verték álmok, kétségbeesések. Hol oz c nép? Az esendő? A vak szegénységben hányódó áradat, melyért ma is 9zót emelne a dac, a szeretet s szánalom - így igaz. De hol van már a nép, a szétmállott akol? Még béget egy-egy emlék a süket föld alól. Ľ 1978. I. 23. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom