Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-09-11 / 37. szám
A lkonyaikor Florenclo leballagott a kislánnyal a házhoz, azon a gödrös és kavicsos ösvényen, amelyen csak Mariano és Zulma mert végighajtani a dzsippel. Zulma nyitott nekik ajtót, és Florenciónak úgy tetszett, hogy olyan a szeme, mintha éppen hagymát tisztított volna. Mariano kijött a másik szobából, mondta, hogy kerüljenek beljebb, de Florencio csak meg akarta kérni őket, hogy vigyázzanak a kislányra másnap reggelig, mert egy sürgős ügy miatt le kell mennie a tengerpartra, és nincs senki a faluban, akit megkérhetne erre a szívességre. Természetesen, mondta Zulma, hagyja csak itt a gyereket, majd idelent felállítunk neki egy ágyat. Jöjjön be egy pohár italra, makacskodott Mariano, öt perc az egész, de Florencio otthagyta a kocsit a falu főterén, és azonnal tovább kellett utaznia; megköszönte nekik, megcsókolta a kislányát, aki már felfedezte a zsámolyon a képesújság- oszlopot; amikor becsukódott az ajtó, Zulma és Mariano szinte kérdőn nézett egymásra, mintha minden túlságosan gyorsan történt volna. Mariano megvonta a vállát, és visszament a műhelyébe, ahol éppen egy öreg karosszéket enyvezett; Zulma megkérdezte a kislányt, hogy éhes-e, biztatta, hogy csak játsszon az újságokkal, a kamrában van egy labda és egy lepkeháló is; a kislány megköszönte, és nézegetni kezdte az újságokat; Zulma figyelte egy pillanatig, miközben az articsókát készítette estére, és úgy gondolta, hogy magára hagyhatja játszani. Már korán alkonyodott Délen, alig egy hónapjuk maradt, mielőtt visszatérnek a fővárosba, berendezkednek a másik, téli életbe, ami végül is ugyanaz a tétlenkedő életforma, az, hogy egymástól távol, együtt élnek, mint kedves barátok, végigjátszva a házaspárok változatos, túlzottan tapintatos, megszokott szertartásait, mint most is, amikor Marianónak szüksége volt az egyik főzőlapra, hogy felmelegítse a lábasnyí enyvet, és Zulma leveszi a tűzről a krumplis serpenyőt, azt mondja, hogy majd azután kisüti a krumplit, és Mariano megköszöni, mert a karosszék már majdnem készen van, és jobb egyszerre felkenni az enyvet: de hát persze, melegítsd csak meg. A kislány az újságokat lapozgatta a nagy helyiség végében, mely konyha is meg ebédlő is volt egyben, Mariano cukrot keresett neki a kamrában; eljött az ideje, hogy kimenjenek a kertbe, és megigyanak egy pohár italt, elnézve közben, hogy alkonyodik a dombokon; soha senki sem járt az ösvényen, a falu első háza éppen csak kirajzolódott a legmagasabb csúcson; előttük a hegyhát tovább ereszkedett lefelé a már homályban levő völgy aljáig. Tölts csak, rögtön megyek, mondta Zulma. Mindent sorjában végeztek, minden dolgot a maga idejében, és mindenre volt egy időpont, a kislány kivételével, aki egy kissé felborította a rendet; egy kispadot és egy pohár tejet kell adni neki, megci- rógatni'a haját és megdicsérni, hogy milyen rendesen viselkedik. A cigaretták, a házon fürtökben gyülekező fecskék; minden megismétlődik, beilleszkedik, a karosszék már biztos majdnem száraz, miután megenyvezte, mint ez az új nap, amelyben semmi újdonság sincsen. Aznap délután a kislány volt a csekélyke különbség, mint ahogy a postás rázta fel őket néha délben a magányból, egy levelet hozva Marianónak vagy Zulmának, amit a címzett átvett, és szó nélkül elrakott. Még egyhónapnyi, mintegy ■elpróbált, előre látható ismétlődés van hátra, és a dugig pakolt dzsip visszaviszi őket a fővárosi lakásba, abba az életbe, amely csak külsőségeiben más, Zulma társasága vagy Mariano festőművész barátai, az asz- szony számára a délutáni üzletjárás, Mariano számára meg a kávéházi esték, a külön-külön járkálás, jóllehet állandóan találkoznak az ajtónyitáscsukás, a reggeli csók alkalmával és az alapszertartásokon, mint most is, hogy Mariano kitölt egy pohárral, és Zulma átveszi, közben a szemei elré- vednek a már mélylila színű messzi ■dombokon. Mit szeretnél vacsorázni, kicsim. Nekem jó, amit a néni akar. Hátha nem szereti az articsókát, mondta Mariano. De igen, szeretem, mondta a kislány, olajjal meg ecettel, de kevés sóval, mert az csíp. Nevettek, majd külön salátalevet készítettek neki. Hát a lágy tojáshoz mit szólsz. Kiskanállal kérem, mondta a kislány. ' Mai argentin elbeszélő. És kevés sóval, mert az csíp, tréfálkozott Mariano. A só nagyon-nagyon csíp, mondta a kislány, a babámnak sótlanul adom a pürét, őt ma nem hoztam el, mert a papám sietett, és nem engedte. Szép esténk lesz, gondolkozott fennhangon Zulma, nézd, milyen áttetsző a levegő észak felé. Igen, nem lesz túl nagy meleg, mondta Mariano, és bevitte a karosszéket a földszinti szobába, és meggyújtotta a lámpákat a völgyre néző nagy ablak mellett. Gépiesen bekapcsolta a rádiót is. Nixon Pekingbe utazik, ne beszélj, mondta Mariano. Világ vége, mondta Zulma, és egyszerre kacagtak fel. A kislány az újságokkal foglalatoskodott, és a tréfás feliratú lapokat megjelölte, mintha kétszer akarná elolvasni őket. Az este akkor érkezett, amikor Mariano a rovarirtó szert permeztezte szét az emeleti hálószobában, és a hagyma szaga terjengett, amit Zulma szeletelt, a rádióban hallott poprít- must dúdolva. A vacsora felénél a kislány szenderegni kezdett a lágytojás fölött; tréfálkoztak vele, nógatták, hogy egye meg; Mariano már elkészítette neki a kempingágyat egy gumimatraccal a konyha legtávolabbi zugában, úgy, hogy ne zavarják, ha még egy kicsit lent maradnak a földszinti helyiségben, lemezeket hallgatva vagy olvasgatva. A kislány megette a barackját, és azt mondta, hogy álmos. Feküdj le, édesem, mondta Zulma, tudod, ha pisilni kell, csak felmégy, majd égve hagyjuk a villanyt a lépcsőn. A kislány arcon csókolta őket, már félálomban, de lefekA széles ablakhoz egy hatalmas fehér folt csattant, Zulma fojtottan felsikol- tott, Mariano, aki háttal állt, túlságosan későn fordult meg, az üvegtábla csak a szobában levő képeket és bútorokat tükrözte vissza. Nem volt ideje megkérdezni, a horkanás az észak felé néző fal közelében hangzott, egy elfojtott nyerítés, mint Zulma kiáltása, aki a kezét a szájára tapasztotta, és a hátsó falhoz húzódott, mereven nézve a nagy ablakot. Egy ló, mondta Mariano hihetetlenül, olyan a hangja, mint egy lónak, hallottam a dobogást, és vágtázik a kertben. A sörénye, a pofája, mely mintha véres lett volna, hatalmas fehér feje az ablakot súrolta, a ló alig nézett rájuk, a fehér folt elmosódott jobbra, megint hallották a dobogást, hirtelen csönd támadt a kőlépcső felől, a nyerítés, a vágta. De hát errefelé nincsenek lovak, mondta Mariano, megmarkolva a pálinkás üveg nyakát, mielőtt észrevette és visszatette az üveget a párkányra. Be akar jönni, mondta Zulma, a hátsó falhoz tapadva. Dehogyis, micsoda hülyeség, tán elszökött a völgy valamelyik tanyájáról, és ide jött a fényre. Mondom, hogy be akar jönni, megveszett, és be akar jönni. A lovak nem vesznek meg, tudomásom szerint, mondta Mariano, úgy rémlik, hogy lement, mindjárt megnézem a fenti ablakból. Ne, ne, maradj itt, még hallom, a terasz lépcsőjén van, összetapossa a növényeket, vissza fog jönni, ős ha betöri az üveget, bejön. Ne légy ostoba, minek törné be, mondta Mariano kishitűen, talán ha eloltjuk a lámpát, elmegy. Nem tudom, mondta JULIO CORTÁZAR * vés előtt kiválasztott egy újságot, és betette a párnája alá. Hihetetlenek ezek a gyerekek, mondta Mariano, milyen elérhetetlen világ, pedig a mi világunk is ez volt, mindannyiunk világa. Talán nem is olyan más, mondta Zulma, aki leszedte az asztalt, neked is megvannak a magad mániái, a kölnis üveg balra, a zsilett meg jobbra, rólam meg ne is beszéljünk. De ezek nem mániák, gondolta Mariano, inkább valami felelet a halálnak és a semminek, hogy lerögzítjük a dolgokat és az időpontokat, szertartásokat és átjárókat létesítünk a lyukakkal és foltokkal teli rendetlenség ellen. Csakhogy ezt már nem mondta hangosan, úgy tetszett, hogy egyre kevésbé van rá szüksége, hogy beszélgessen Zulmával, és Zulma sem szólt semmit, amiből eszmecsere lehetett volna. Vidd be a kávéskannát, a csészéket már kiraktam a kandalló- párkányra. Nézd meg, maradt-e cukor a tartóban, a kamrában van egy új zacskóval. Nem találom a dugóhúzót, jól néz ki ez az üveg pálinka, mit szólsz hozzá. Igen, szép színe van. Ha már felmégy, hozd le a cigarettát, amit a komódon hagytam. Komolyan jó ez a pálinka. Meleg van, nem gondolod? Igen, kibírhatatlan, jobb, ha nem nyitjuk ki az ablakot, tele lesz a ház lepkével meg szúnyoggal. Amikor Zulma az első neszt meghallotta, Mariano éppen egy Beetho- ven-szonátát keresgélt az oszlopba rakott lemezek közt, amit még nem hallgatott meg ezen a nyáron. A keze megállt a levegőben, Zulmára nézett. A nesz mintha a kerti kőlépcső felől hallatszott volna, de ilyenkor senki sem jött a házba soha, senki se járt oda éjszaka. A konyhából meggyújtotta a lámpát, ami a kert közelebbi részét világítja meg, nem látott semmit, és eloltotta a fényt. Valami kutya, ennivalót keres, mondta Zulma. Különösen hangzott, majdnem úgy, mint egy horkanás, mondta Mariano. Zulma támolyogva, míg leült a zsámolyra, hallottam, hogy nyerít, ott van fent. Hallották, ahogy a paták ledobognak a lépcsőn, a dühödt fúj- tatást az ajtónál. Marianónak úgy rémlett, mintha érezné a nyomást az ajtón, a megismétlődő súrlódást, és Zulma hisztérikusan sikoltozva odaszaladt hozzá. Szelíden eltolta az asz- szonyt, kinyújtotta a kezét a villany- kapcsoló felé; a félhomályban (a konyhai villany égve maradt, ahol a kislány aludt J a nyerítés és a patkó- csattogás erősebben hallatszott, de a Jló már nem állt az ajtó előtt, hallatszott, ahogy a 'kertben járkál, Mariano szaladt eloltani a konyhai villanyt, oda se pillantva a sarokba, ahová lefektették a kislányt; visszament, hogy átölelje a zokogó Zulmát, a haját és az arcát simogatta, kérlelve közben, hogy hallgasson, hogy jobban hallgatózhassanak. A széles ablakban a ló feje a nagy üvegtáblához dörzsölődött, nem tűi nagy erővel, a fehér folt áttetszőnek hatott a sötétben; érezték, hogy a ló befelé bámul, mintegy keresve valamit, de már nem láthatta őket, és mégis ott nyerített és fújtatott továbbra is, vadul meg-megrázva magát. Zulma teste megcsúszott Mariano karjában, aki segített nekj visszaülni a zsámolyra, a falhoz támasztva az asszonyt. Ne mozdulj, ne szólj semmit, most majd élmegy, meglátod. Be akar jönni, mondta félénken Zulma, tudom, hogy be akar jönni, és ha betöri az ablakot, mi lesz, ha berúgja az ablakot. Pszt, mondta Mariano, hallgass, el, kérlek. Be fog jönni, suttogta Zulma. És még egy puskám sincs, mondta Marino, beleeresztenék öt golyót a fejébe, rohadt dög. Már nincs itt, mondta Zulma, és hirtelen felállt, odafentről hallom, ha meglátja a terasz ajtaját, képes bejönni. Jól be van zárva, ne félj, gondold csak meg, hogy sötétben nem fog bemenni egy házba, ahol még csak mozdulni sem tud, nem olyan ostoba. De igen, mondta Zulma, be akar jönni, a falhoz fog szorítani bennünket, tudom, hogy be akar jönni. Pszt, ismételte Mariano, aki szintén arra gondolt, hogy nem tehet mást, csak várakozik, hideg verejtéktől csuromvizes háttal. A paták megint a lépcsőkön dobogtak, és hirtelen csönd támadt, távoli tücsökzene hallatszott, egy madár kiáltása a domb tetején álló diófán. Lámpát se gyújtva, most, hogy az ablakon beszűrődött az éjszaka halvány világossága, Mariano kitöltött egy pohár pálinkát, és Zulma ajkához emelte, kényszerítve, hogy igyék, bár az asszony foga nekikoccant a pohárnak, és a szesz kiömlött a blúzára; aztán egy nagyot kortyolt az üvegből, és kiment a konyhába, hogy megnézze a kislányt. Az, a kezét a párna alá dugva, mintha az értékes újságot fogná — hihetetlen — csak aludt, semmit sem hallott, alig lehetett észrevenni, hogy ott van, pedig a szobában Zulma sírását időként egy-egy elfojtott csuklás, szinte sikoly szakította félbe. Már elmúlt, már elmúlt, mondta Mariano, és leült mellé és gyöngéden rázogatta, csak egy kis ijedelem volt. Visszajön, mondta Zulma, az ablakra meredve. Dehogy jön, már messze járhat, biztos, hogy valamelyik lenti ménestől szökött el. Egyetlen ló se csinálja ezt, mondta Zulma, egyetlen ló se akar így bemenni a házba. Elismerem, hogy különös, mondta Mariano, az lesz a legjobb, ha szétnézünk odalent, itt van nálam a lámpa. Zulma azonban már a falhoz tapadt attól az ötlettől, hogy kinyissák az ajtót, hogy kimenjenek a fehér árny felé, amely a közelben lehet, és a fák alatt várakozik, támadásra készen. Nézd, ha nem bizonyosodunk meg róla, hogy elment, egyikünk sem fog aludni ma éjjel, mondta Mariano. Adjunk neki még egy kis időt, addig te lefekszel, és adok neked egy nyugtatót; extra adagot, szegénykém, bőven megérdemelted. Zulma végül beadta a derekát; nem gyújtottak lámpát, a lépcsőhöz mentek, és Mariano az alvó kislányra mutatott, Zulma azonban alig nézett rá, botladozva ment fel a lépcsőn. Marianónak meg kellett fognia, amikor beléptek a hálószobába, mert majdnem belebotlott az ajtófélfába. Az ereszre néző ablakból lenéztek a kőlépcsőre, a kert legmagasabb teraszára. Na látod, elment, mondta Mariano, és megigazította Zulma párnáját, látva, ahogy az asszony gépies mozdulatokkal levetkőzik, a tekintetét az ablakra szögezve. Megitatta vele a cseppeket, bekente kölnivel a nyakát meg a kezét, gyengéden felhúzta a takarót Zulma vállára, aki már lehunyta a szemét, és reszketett. Megtörölte az arcát, várt egy kicsit, és lement a lámpáért; az egyik kezében a meg- gyújtatlan lámpát, a másikban meg egy baltát fogva, lassan-lassan kinyitotta a hall ajtaját, és kiment az alsó teraszra, ahonnan át tudta tekinteni a ház egész keletre néző oldalát; az éjszaka ugyanolyan volt, mint a soksok többi nyári éjjel, a távolban tücskök ciripeltek, egy béka hullatott két hangcseppet váltakozva. Nem is volt szüksége a lámpára, Mariano látta a letaposott orgonabokrokat, a hatalmas nyomokat az árvácskák ágyásá- ban, a lépcső végében a felborult virágcserepet; tehát nem látomás volt, és természetesen jobb is, hogy nem az volt; reggel majd elmegy Flo- renciőval, hogy kiderítse a dolgot a völgybéli tanyákon, nem ússzák meg olyan könnyen. Mielőtt bement, felállította a virágcserepet, elballagott az első fákig, és sokáig hallgatta a tücsköket meg a békát; amikor a házra pillantott, Zulma a hálószoba ablakában állt, nesztelenül, mozdulatlanul. A kislány nem mozdult, Mariano nesztelenül felment, és leült Zulma mellé cigarettázni. Látod, elment, nyugodtan alhatunk, holnap majd meglátjuk. Lassan-lassan odavitte az asszonyt az ágyhoz, levetkőzött, elnyúlt Hanyatt fekve, mindvégig cigarettázva. Aludj, minden rendben van, csak egy ostoba ijedség volt. Megsimogatta a haját, az ujjai lecsúsztak a vállához, könnyedén megérintették a mellét. Zulma oldalra fordult, hátat fordított neki, szótlanul; ez is olyan volt, mint megannyi másik nyári éjjel. Ügy nézett ki, hogy nehezen alszanak el, de Mariano hirtelen elaludt, amint eloltotta a cigarettát; az ablak nyitva maradt, és biztosan bejönnek majd a szúnyogok, de az álom előbb érkezett, képek nélkül, a teljes semmi, amelyből egyszer csak valami elmondhatatlan, páni félelem keltette fel, Zulma ujjainak a szorítása a vállán, a nő lihegése. Szinte mielőtt felfogta, már füledt az éjszakába, a tümu CSŐ] be. álm egy bői, hirt is, Zuli ta r sa £ léig tata volt bevi azt mes meg Tud Ián; bizo volt már néz És han beei fog] rá, 1 te i gasi meg ágy ugri lani nézi a P arct dezi han Ián} alva szói az i Pisi tél a fi száj ség< dug ba, a h újsá lánj ját na i ta 1 tént kórt lép Jól vesz ajtó ame már Erei engi keze Azoi elvű kisli cant só ] ki volt, az £ és I mar te a szob tót. ma, ni. 1 dóm mit, akar hog; ma SZÍtE egyt köni moc egyr kéni férfi szav akar akar az e lehe a le nyár vele] kadr felöl lány a h£ igazi tót, ba. ] mikt tára, hacs mán de h ták, óra eljör felé mess leve] ő VE azuti gyen
