Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-24 / 30. szám

fehér-kék-plros lobogóval ellátott hajó kora hajnalban hagyta el a. kikötőt. A konzuláris kirendeltségen megszerzett papír utat nyitott, megóvott minden vallató kérdéstől, csomagkutatástól. Útipoggyászom oly kevés volt, hogy ügyet sem vetettek rá. Soványra lappadt hátizsákomban néhány fehérneműdarab, egy pár használható szöges bakancs, három Ady- kötet, az Új versek, az Illés szekerén és a Szeretném, ha szeretnének. Józsi bátyám ritka betűtípussal szedett, nyomdailag tökéletes, díszkötéses új kiadványokat gyűjtött, s hogy megismerte Ady- rajongásomat, s búcsúnál megajándékozott a három verseskötettel.

A folyam felett fátyolos pára lebegett, ám amint túljutottunk a Margitsziget északi csücskén, s a nap feljebb hágott, mintha hatalmas vasfésű szántott volna a ködfátyolba, percek alatt szétszaggatta. Túl a főváros északi ipartelepein, az ártér száléin sárguló fűzfák felől a szél átható iszapszagot sodort a fedélzetre.

Bár az őszi hűvösség borzongtatott, kint maradtam a hajó orrában. Először tárult fel előttem a Dunakanyar teljes őszi szépségében. A fedélzetről kétfelé tekinthettem, az őszi ruhájukat öltő börzsönyi és pilisi erdőkre, a part menti falvakra, melyeknek piros- és barnacserepes apró házai mintha odalent délen, a Wippach partja mentén sorakoztak volna.

Két esztendő morzsolódott le azóta, hogy a Karszt sziklái közt elvesztettem legjobb barátaimat, Jakad Zsigát, Lehotay papát, Anda Gyurit és a bosnyák Nylki- tát. Nem tudok megbékélni a halálukkal, mert éppen őket nem akartam elveszteni. Ott lent a déli fronton oly közel kerültek hozzám, mintha vérbeli testvéreim lettek volna, s létezésük az életemnek tartalmat adott.

Örült szerencsejáték volt az olasz harctér, és én abban a hazárd kockázatban kopárrá szegényedtem, hogy elvesztettem őket. Nincs semimi, amivel vigasztalhatnám magám. Legkevésbé azzal, hogy valami fennkölt eszméért, a megtámadott és védekezésre kényszerített szülőföldért áldozták fel életüket. Az elmúlt háborúnak szememben az 6 haláluk a legnagyobb, semmivel sem menthető bűne.

Van-e bennem valami, amiről elmondhatnám, hogy a tegnappal szemben változást vagy többletet hozott? Talán az, hogy az átélt szenvedés gyűlöletre, a megaláztatás büszkeségre fordult bennem. Ám ezt megcáfolhatatlanul érzem, hogy tőlük, elesett társaimtól tanultam meg: ne holt értékeket becsüljek, hanem a tiszta, jóakaratú embereket szeressem, a bajkeverőket gyűlöljem.

Csak később, évek múlva, amikor már én is belekóstoltam az írás gyötrelmeibe, ébredtem rá, az én versfaragó Zsiga barátomnak köszönhetem, hogy megláttam: a legmindennapibb esemény is az élet teljességét tükrözi. Lehotay papának, hogy súlyos helyzetekben is a szív frisseségével keressem a tisztaságot, meglássam a természetben a mindig megújuló szüzességet, az ébredés gyöngédségét, a természettől megszabott elmúlásban a fenséget. Anda Gyuri halála pedig intés volt, hogy sohase rettentsen a halál, szembe tudjak nézni vele.

Ma azt is tudom, a könyvek mellett ők értették meg velem, hogy az írásnak csak akkor van becse, ha a papírra vetett élmény, a felötlő gondolat megmutatja annak a földnek életét, amelynek porát a lábam felveri. Töviről hegyire ismernem kell az általam becserkészett világot, színeit és rejtelmeit, s úgy kell barátkoznom embereivel, hogy gondjaik mellett meglássam mindazt, ami körülveszi őket, ismernem az erdők, a mezők, a hegyek mítoszát, a füvek selymét, a gyümölcsök ízét, a tüskék sajgását, a kövek nyomasztó terhét, a vizek, patakok és csermelyek csobogását, ahogy a múlt mondáit mesélik. Azt kell írnom, amit megélek és igaznak érzek. A lényeg mindenképpen az, hogy igaz legyen, amit kimondok, és ha nem fűti belső hit a mondandót, az olvasó, akihez szólnom kell, elfordul tőlem.

Igen, szólnom kell Itt a hitről is, a földi valóságokhoz tapadó hitről, amely távol van minden idealista és irracionális eszménytől. Jakab Zsiga példaképe Ady volt, akinek világértésében tagadás és igenlés, volt, proféciás erő.

Zsiga egyszer egy pihenőnkön az írástudó felelősségéről beszélt. Az ember esendő és gyönge, mondta fájdalmasan kurtára szabott életének mindenfajta pa' Részlet az író új regényéből

pos, prédikációs hajlamtól oly távol álló hitével. Az élet tele van zavarral, ellentmondással, elfogult nézetekkel, s ha úgy érzed, hogy beszélned kell róluk, csak akkor tedd, ha a belső hang feltör benned és sugallja: próbáld meg okosan és józanul eloszlatni a zavarokat és elfogultságokat.

Az ember nem élhet eszmények, célok nélkül. Nélkülük meddő és értelmetlen a lét. Elszomorító, hogy ezt éppen ő mondotta, akinek nem adatott meg, hogy példát mutasson, akinek bele kellett zuhannia a háború fekete szakadékéba! •

A Dunát eddig tempósan szelő gőzös hirtelen nagy rázkódással megállt. Zátonyra futottunk. Azt hittem eddig, hogy ilyen baleset csak tengeren érheti a hajót.

A hosszan tartó szárazság következménye, az alacsony vízállás okozta a bajt. Ijedt hangzavar támadt körülöttem. Vajon miféle segítséggel számolhatunk? Talán egy alacsony merülésű vontatógőzös segítségünkre siet.

— Mi történik, ha vontatás közben felszakad a hajófenék? kérdezte az egyik Ijedt utas.

— Akkor csónakokon el kell hagynunk a hajót — világosította fel a matEGRI VIKTOR*

róz. Egy termetes asszonyság páni rettegésbe esett, hogy mentés közben a vízbe pottyan, s mielőtt segíthetnének rajta, az ár elragadja.

A tiszteket és matrózokat annyira elfoglalták a hajó kiszabadításának gondjai, hogy nem értek rá törődni az utasokkal. Hirtelenében én vettem át a szerepüket, nekem inkább elhltték, hogy bár bosszantó ez a zátonyra futás, veszélyt nem hozhat ránk.

Aztán váratlanul, oly hirtelenséggel, ahogy megfeneklettünk, a motor újból feldübörgött, -és pár pillanat múlva a hajó lassan, de már feltartóztathatatlanul haladt előre a tajtékos vízben.

Két matróz jelent meg a hajó orrában, és hosszú póznát merítve a hullámokba, mérni kezdte a víz mélységét. Ez a biztonsági intézkedés teljesen elűzte az utasok félelmét.

A folyam jobb partján feltűnt az esztergomi bazilika impozáns kupolája. A prímási székvárost Párkánnyal összekötő híd alatt elhaladva, álmosító lassúsággal úsztak el mellettünk a partok.

Késő este kötöttünk ki Pozsonyban. A hajóra szálláskor tervbe vettem, hogy megérkezésünk után felkeresem Frigyes fivéremet. A hajó megfeneklése, a hosz- szú veszteglés keresztülhúzta számításomat. Ha éjszaka előtt a szülőknél akarok lenni, el kell érnem a nyolc után induló vonatot.

Hamarosan egy éve lesz, hogy a nyugati frontról, Verdun mellől hazatérve, utoljára láttam őket. Akkor csak néhány órát tölthettem körükben, már kezemben volt a parancs, amely a Lajta melletti Császárkőbányára vezényelt. Kllenchó- napi katonáskodás, a Tanácsköztársaság bukása után Pesten végre levetettem az angyalbőrt, búcsút vehettem a reguláktól, a katonai parancsnok kényszerítő hatalmától, három és fél évi szolgálat után végre a magam ura lehetek.

Vajon valóban olyan független és szabad vagyok-e, ahogy a hajón elképzeltem? Az az álmom, hogy Pesten a Keleti Akadémián folytathatom tanulmányaimat, köddé lett, szertefoszlott. Elutazásom

előtt Józsi bátyám megismételte ajánlatát: náluk lakhatok, és Teréz néni, édesapám testvérhúga a támogatásáról biztosított. Ö, a drága Teréz néni! Katonaéveim alatt havonta egy százassal enyhítette koplalásomat. Bizonyosra vettem, hogy most sem hagyna cserben.

De nem maradtam. Nem csupán azért, mert abban az ellenforradalmi világban, a Prónayak, Francia Kiss Mihályok, Os- tenburgok véres kezű, bandita világában kétséges volt, vajon idegen állampolgár lévén, s minden pártfogás nélkül felvesznek-e az Akadémiára, hanem mert számomra megszűnt a varázsa, merőben más vonzások hatása alá kerültem.

Mögöttem hosszú, elvetélt évek, szo- rongattatások, szenvedések és tragédiák évei. Egyéni és az egész világot lángba borító tragédiák évei. Vajon teljesen meddőnek mondjam-e ezt a viharos, vér- zivataros időt? Hiszen nem három esztendővel, de jóval többel, évtizedekkel tett öregebbé — így hittem, s hittem azt is, hogy arra az útra terel, amelyen ezentúl járnom kell.

A szocializmushoz aránylag későn jutottam el, ám ettől függetlenül megóvott az eszmei zavaroktól és tévelygésektől, kétszeres kisebbségi sorsomban érlelődő felelősségérzésem.

Nem voltam kivétel. Valamennyiünkbe, akik kisebbségi sorsba kényszerültünk, belérögződött valamiféle misszós- tudat: úgy kell élned, s azt cselekedned, ami nem csupán a magad hasznára, hanem egy nagyobb közösség javára is válik. Mindenért, ami körülötted történik, neked is felelned kell.

Csaknem két évtizeddel hazatérésem után, 1938 karácsonyán közülünk Győri Dezső fogalmazta meg a legtömörebben ezt a közösségi küldetéstudatot, amelyben az ember lelkiismeretének erkölcsi teljessége kiszélesedik, túlnő önmagán, Ady háborús helytállásához, az embertelenséggel szembeszálló emberségéhez mérhető:

„Sosem magunkért, mindig másokért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni össztönünknél s másnál s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk.

Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk.“

Az emlékek felelevenednek, vad csikóként elragadnának, ha nem fékezném meg őket, nem próbálnék rendet teremteni köztük. Semmi sem veszhet el, amiről úgy érzem, hogy értéke van, szellemi világomat tágabbá tette. Nem írok regényt, melyben a képzelet szabadon csa- ponghat, bejárhat ismeretlen, sohase látott tájakat, és embereket tesz élővé, akik sohasem éltek. A megtörténtekhez ragaszkodom, s mert nem szépítgethetek, sokszor fájdalmas a vallomás, őriznem kell az igazságot akkor is, ha a valóság ostorként csattan rajtam.

A földszintes ház rozsdavörős kapuja fölött egy vasból kovácsolt szarvas ugrott ki a falból. Ha az utca túlsó oldaláról megpillantottam, az az érzésem támadt, hogy azért bámul rám olyan tágra nyílt szemmel, mert tomporával beleragadt a téglákba, és az üldöző falka elől nem menekülhet tovább. Erről a rőt színű, büszkén falszegett fejű agancsos- ról nevezték Szarvasudvarnak a házat, ahol születtem.

Valamikor régen, talán még a múlt

század elején, a város bástyáin kív épült a ház. Hatalmas gyümölcsöskert — a kertek egyik legszebbike — a v rost körülölelő patak sekélyes ágáig h zódott. Az agancsost alighanem a há nak vadászatot kedvelő gazdája rakat a kapu fölé. Később, az ország ipar sítása idején, a ház közvetlen szomszé ságában a bécsi Stummer nevű iparbárí felépítették a monarchia legnagyobb c korgyárát, s ugyanakkor megszűnt Szarvasudvar kúria jellege, az egyke istállók, magtárak helyén és végig a jo! oldalán egy malátagyár árpatisztítója csíráztató pincéje kapott helyet. A k< emeletes aszaló már összeépült a fror jával utcára néző lakóházzal.

Születésen idején a Szarvasudvar és hozzá tartozó malátagyár inkább a ba kok tulajdona volt, mint az apámé. Ne a könnyelmű gazdálkodás vagy a hozz értés hiánya ütötte ki kezéből a hozom nyúl kapott szép vagyont, hanem valai merőben más, amit én csak később é tettem meg, amikor a Szarvasudvr gyermekkorom első, kalandos játékaim színtere már csak képzeletemben élt.

A szivárvány hét színéből hiányzik fekete, s ha a gyermekkorom egét me színesítő szivárványt idézem magam el óhatatlanul minden más szín fölé od ugrik a fekete baljós komorsága.

Alig lehettem négyesztendős, amik a ház udvaráról utolsó útjára kísérti egyetlen lánytestvéremet. Látom mag mat ott toporogni a sötét ruhás gyász lók között, árván és védtelenül éde anyám fekete szoknyájába kapaszkodv Csak mi ketten, anyám és én nem lé hettük át a Szarvasudvar kapuját, an kor a fekete lepellel takart koporsót halottas kocsira emelték, és bár a sze tartás tiltotta, virággal borított koc gördült ki az utcára. Anyámon halálé be nem hegedő sebet ütött, hogy Mici 1 nyát az akkoriban semmiféle gyógysze rel, kúrával, magaslati levegővel nem o vosolhatő tüdőbaj oly fiatalon, alig 1 zenhét esztendős korában elragadta tői

Sokszor írtam már anyámról, de mi mindig nem eleget, pihenést nem ismer a házban eszményi rendet teremtő de gos kezéről, s bennünket, halálba kt dött hét katonafiát hazaváró türelmére amely boldogítóan hatalmas volt, s cs> pán Mici nővérem halálangyalával ne tudott megbirkózni.

Ügy emlékszem, hogy ősz elején ke lett elhagynunk a Szarvasudvart, mel nek kertjében négy öreg, sok termé adó diófa állt. A bezárható kertajtőt ej délutánon nyitva találtam, és én valar boldog érzéstől hajtva a keskeny folyi són át besurrantam gyermekéveim par dicsomába. A négy diófa alatti tisztái elborították a földre hullott diók. Lej többjüknek felhasadt a héja, azokbi kaptam fel két marokkal és nadrágo: zsebeit kezdtem telerakni velük. Ne: ismertem finomabb csemegét, mint a vi konyka héjától könnyen megszabadíth. tó, a fogak közt hersegő friss dióbele

Valaki ekkor rám kiáltott:

— Takarodj innen, fiú! Nem tudói hogy a kert a cukorgyáré?

Mintha vékony nádpálcával csapta volna rám. Tudtam, hogy néhány na múlva el kell hagynunk a Szarvasudvar anyám már kezdte ládákba és kosarakb rakni a törékeny porcelán- és üvegho mit, az éléskamra rengeteg befőttjét é lekvárját.

(Nyaranta a befőttek és gyümölcsíze édes illata átjárta az egész házat, kir az udvaron fekete vaskondérban rotye gott a szilva, a cselédlány hatalmas f£ kanállal állandóan kavargatta, hogy od n© égjen, töménnyé sűrűsödjön.)

Nyiladozó értelmemmel nem tudtál felfogni, hogy a földre hullott dió egye! len szeme sem lehet már az enyén Ádáz ellenségem lett a kert, a diófái új tulajdonosa. Gyűlöletes lett, nem lehe megbarátkozni vele, örökre megfosztott nyár ízeitől, nem szemelgethetek több ribizlit, nem téphetek egrest, sárgul kajszibarackot, ősszel a szőlőluga egyetlen gerezdje sem lehet az enyém.

Vajon fivéreim hasonlóan megszenved ték-e gyermekkorom édenkertjének el vesztését, mint én? űk a kárminpirosr festett, repkénnyel befuttatott filagóriá ban készültek érettségijükre, él a diófái alatt, ahol én „hol az ollót?“ játszottál pajtásaimmal, a bőrlabdát rúgták bará taikkal.

(A családi hagyomány szerint Józs bátyám iskolatársai, a két évtized múlvi már országos hírű Kodály Zoltán é Schneider Miklós, a későbbi Mikulás Schneider-Trnavsky, a dóm zene- é énekkarának dirigense, a neves szlovál zeneszerző, sokszor megfordultak a kéri ben.)

TWMM

mmm