Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-03 / 27. szám
A ZÁSZLÓNK VÖRÖS, MINT A LÁNG A Labore partjáról nézve olyan a helmed hegy, mint kétpúpú teve háta. A Bodrogköz kellős közepén emelkedik kéklőn a magasba. Van ebben valami jelképes is. A Nagyhegyről tiszta időben látni valamennyi bodrogközi falu tornyát. Harangjuk hangja elhallat- szik ide. Vagyis, ha az ember leül a Nugyhegy oldalában levő Csonkavár gyepére, úgy tűnik, mintha hallaná Bodrogköz szíve dobbanását. Az egykori járási székhely patinás, szűk, macskaköves utcái mennyi történelmi emléket őriznek. Őrzik a húszasharmincas évek munkás-paraszt tüntetéseit, a nagy május elsejei felvonulásokat. Az 1938-asra még én is jól emlékszem. Édesapám elvitt magával biciklin. Itt hallottam először több száz torokból felzengeni a szívet szorító szép proletárdalokat, majd délután a Csonkavárnál a munkásdalárda nagy hatású fellépését. Különösen megkapott, s ma is meghatódva dúdolgatom magamban a: Kölyköd ordít szüntelen, Mert nincs otthon kenyér, Nézd csak' ott a nagy urakat, Hogy él és henyél, Ropogjon puskapor, Ha nem enyhül a nyomor, Seperd el őt mind egy szálig, S nem lesz többé prulnár vér, Nem lesz többé proletár vér. Negyven év távolából, amikor felcseng bennem újra e dal, s kutatok az egykori munkásdalárda még élő tagjai után, mint némafilm pereg le előttem életem első, s talán legmeghatározóbb május elsejéje. Péter Imre nyugalmazott tanítóval beszélgetek, akinek édesapja a munkásdalárda egyik alapító tagja volt. — Susztersegéd volt az édesapám, így félig iparos, félig proletár, de a szíve az egészen proli volt, a gondolkodása is. A becsület, az élet kérdése volt akkoriban a munkásmozgalom mellett elkötelezni magát a hozzánk hasonló embereknek — vallja Imre bácsi. Tőle tudom meg azt is, hogy Király- helmecen 1923. augusztus 8-án alakult meg a kommunista párt helyi szervezete 18 taggal. Egy Túrák György nevezetű pártvezető jött le Ungvárról az alapító gyűlésre. — A nagy gazdasági válság éveiben már 60 tagja volt a pártnak, így a kommunista párt lett a legerősebb és a legbefolyásosabb párt Helmecen, mely 1938 után is folytatta illegális tevékenységét. Utcai sejtek alakultak. Az egyik sejt nem tudott a másikról, erre azért volt szükség, hogy el ne árulhas sák a párt munkáját. Igaz, szegény Le- co Miskát >végül mégis elárulták, s a hitleri fasiszták helyben kivégezték. Ma márványtábla őrzi emlékét a hajdani kis szabóműhely falán — emlékezik vissza Imre bácsi. — Hogyan született meg a munkásdalárda létrehozásának gondolata, tudnál-e erről bővebben is valami lényegeset mondani? A szívek legmélyéről fakadtak a dalok — Helmecen is, mint sok Bodrogközi faluban, nemcsak a napszámos emberek száma volt nagy, hanem az iparosféléké is. A suszter-, szabó-, asztalos-, szobafestő-, kárpitos-, kőműves- és ácsmesterség nagyon felkapott szakma volt akkoriban. Ezeket még nem a szakszervezet, hanem az Ipartestület tömörítette egybe. A testületnek külön székháza is volt. A társulat tagjai szombat és vasárnap esténként jöttek össze, s az egyik ilyen összejövetelen vetődött fel a dalárda megszervezésének gondolata. Volt Helmecen egy nagyon becsületes, a munkásokkal együtt érző népiskolai tanító, Jákób István, aki még engemet is tanított, és egy ugyancsak lelkes zenebarát, Huba jó- zsej nevű tisztségviselő, ők ketten vállalták a dalárda vezetését. — Mikor alakult meg véglegesen a dalárda, és hogy kapta a nevét? — A dalárda 1925-ben alakult meg, négy szólamra 32 taggal. A dalárdának nőtagjai is voltak. A névadás körül azonban vita volt, végül is az Iparos- Munkás Dalárda név mellett döntöttek, mert a dalárda többsége iparos volt, akik ha nem is voltak mind a kommunista párt tagjai, de szimpatizáltak a párttal. A választásokon mindig a kommunisták jelöltjeire adták le szavazataikat. — Emlékszel-e még néhány fellépésükre? — Először is meg kel! jegyeznem, hogy én nagy sajnálatomra nem lehettem tagja a dalárdának, mert a tanítói oklevelem megszerzése után elkerültem szülővárosomból. Szentes községben tanítottam, de kapcsolatom apám és nővéreim révén megvolt a dalárdával, s minden nagyobb fellépésükön jelen voltam. — Milyen alkalmakkor és hol lépett fel a dalárda? — A fellépésekre az Ipartestület helyiségében, a Rigó nevű vigadóban, a Csonkavárnál vagy a futballpályán került sor, no meg a május elsejéken. Ekkor a több száz főnyi felvonuló együtt énekelte a proletárdalokat az együttes tagjaival, akik elvegyültek a tömegben, hogy segítsenek az éneklésben. Felemelő érzés volt ezt hallani, hiszen a szívek legmélyéről fakadtak ezek a dalok. Amíg beszélgetünk és kortyolgatjuk az aranysárga rizlinget, Imre bátyám az emlékeiből felbukkanó neveket jegyezi egy papírra és azon tűnődik, ki él még közülük, kit vallathatnék még meg. Tucatnyi név hangzik el, akik sajnos már nem élnek. Végül a két nővérén kívül akad két férfi is, aki még él. Megyek az ismerős szűk. macskaköves utcákon a tegnapi csodálkozó gyermek tekintetével nézelődve, s szinte látom, hogy lépdelek kipirult, boldog arccal apám mellett a nagy tömegben a Csonkavár felé, mely ma is oly szelíden, kedvesen emelkedik a városka fölé. Észre se veszem s már a Kisköz- ben járok, a megváltozott arcú városnegyedben, ahol már csak néhány Barna Mihály földszintes . ház őrzi a múltat a 6—7 emeletes korszerű lakótömbök árnyékában. Egy ilyen, jellegzetesen helme- ci, apró, de takaros házacskában lakik Barna Mihály is, az egykori munkásdalárda legidősebb élő férfi tagja, aki mintha közeli rokona lennék, oly kedves szívélyességgel fogad. Mosolygós, derűs, barna, arca inkább 59 s nem 79 évet sejtet. Az életnek érdekes para- doxona, hogy ezen az annyi mindent megélt emberi arcon nyomp sincs a fáradtságnak, kiábrándulásnak, csalódásnak. Pedig, ahogyan élete történetét elmeséli, sok oka lehetne rá. Sárospatakon tanulta ki az asztalosszakmát. Ott ismerte fel még inas korában, hogy hol a helye. Már fiatalon az élet egészéből kiemelhető, jól vizsgálható jelenségeket, értékeket kereste. Szívesen fordult az új, a haladó dolgok felé. Mi tanította erre? — Maga az élet, meg a háború — vallja. — Még 18 éves se voltam, amikor kikerültem a frontra, ahol megsebesültem és légnyofnást kaptam, azóta se hallok jól. 1919-ben már Tiszaagárd- nál és Rakamaznál védtem a Tanács- köztársaságot. Ahol mi voltunk, ott a románok nem tudtak áttörni. Az ötvenes években' kitüntetést is kaptam a Magyar Népköztársaság kormányától — mondja ezt is egyszerű tömörséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. — Aztán, hogy történt tovább? — Hát, ahogy történnie kellett. Amikor 1923-ban megalakult nálunk is a kommunista párt helyi szervezete, én is beléptem. Aztán meg, már nem tudom melyik évben, erre már nem emlékszem pontosan, sokat felejtek már én is, a két háború, meg az a sok minden, amin én átmentem. De azért inkább a légnyomás, az az oka mindennek — mondja csak inkább magának megnyugtatásul. Aztán a díványon ülő feleségéhez fordul: — Mondd már, anyjuk, na, mikor is volt? — Nem tudom, mit akarsz kérdezni? — Hát a munkásdalárdát, melyben én is énekeltem. — Az 1925-ben alakult meg — segítem ki a két kedves kis öreget. — Úgy van, akkoriban lehetett, a Já- kőb tanító szervezte. Jó ember volt, mindig velünk érzett. Szép volt az nagyon. Sok ünnepnapon és névnapon léptünk fel. Legtöbbet a Rigóban, az volt a legnagyobb vendéglő akkor. Felléptünk még a református iskolában is. Május elsejéken is sokat énekeltünk. Voltunk mi Csapon, meg Kapóson is. Szekérrel mentünk meg biciklin, akkor még busz nemj volt. Ma már könnyebb, kár, hogy megöregedtem, de hát ez is az élethez tartozik. Ebből az utolsó mondatból is az egyszerű, de nagy akarású, sokat tapasztalt ember életbölcsessége cseng ki tanulságosan, pontos határt szabva a gondolatnak, a csapongó képzeletnek. Búcsúzom tőlük is, s tovább megyek, hogy beszéltessem a dalárda két élő női tagját is, a 82 éves özvegy SzánSzántó Sándorné (Molnár János felvételei) tónét, Péter Máriát és a 78 éves Lé- nártné Péter Erzsébetet. Erzsébet néni Ungváron lakik, már egy hete, hogy itt van látogatóban a nővérénél, így együtt találom a két testvért. Amikor elmondom, miért kerestem fel őket, kezüket összecsapják s vidáman felkacagnak. — Jaj, a dalárda! Hát az igazán régen volt, én még fiatalasszony voltam — mondja Mária néni. — Én meg még lány — feleli a galambősz hajú fiatalabb testvér. — Nagyon szerettünk oda járni — folytatják —. szopránt énekeltünk mind a ketten. Énekeltünk mi nemcsak mozgalmi, de népdalokat is, Bartók és Kodály feldolgozásában. Mi szólóban is énekeltünk, Jákób tanító úr kísért minket hegedűn, igen szépen hegedült. Színdarabot is játszottunk, meg szavaltunk is ünnepélyeken meg munkásgyűléseken. Préró Margit, a költőnő tanított minket szavalni. Petőfitől meg Majakovszkijtól is szavaltunk. Akkoriban ez még nagy dolog volt Helmecen. Hiszen Majakovszkij nevét itt senki se ismerte csak a Préró Margit. Ö Kassáról, a Kassai Munkás szerkesztőségéből hozta a Majakovszkij- verseket. — Kinek a nevére emlékeznek még vissza az énekkarból? — Majdnem mindenkiére, de már nagyon kevesen élnek közülük. Volt köztünk egy stramm cseh fiatal munkásfiú is. Srámek Jandának hívták, 38-óta nem hallottunk felőle semmit.-— A legszebb élmény? — Szép volt az mipd, mert még fiatalok voltunk és vidámak. — A vidámságuk úgy látom, ma is megmaradt. — Az meg, csak a fiatalságunk hagyott el. Vidámságunknak köszönhetjük hosszú életünket is. Az életet nem szabad tragikusan venni. Dalolni, nevetni, viccelni kell. Ezért' is szerettünk mi nemcsak a dalárdába, de más körökbe is eljárni, mert ott mindig jól és vidáman éreztük magunkat. A Kishegy felé, a Géresi útra indulok. Itt lakik Pikor István, aki az Iparos-Munkás Dalárda legifjabb tagia volt, ma 62 éves, nyugdíjas, de még folytatja borbélyszakmáját. Ö 16 éves inasként lépett a dalárdába, mint ifjú komszomolista. Játszott ő is színdarabot és szavalt is a Préró Margit vezette irodalmi körben. — A mesterem nem jó szemmel nézte, hogy én a munkásdalárdába és más munkáskörökbe járok. Egyszer Kassára készültünk fellépni, s azt mondta: „Pista, ha elmégy Kassára, be se gyere többet a műhelybe. Jó, be se jövök, mester úr.“ Ennyit válaszoltam, és elmentem én is Kassára. Valami munkásmozgalmi kiállítás volt 38-ban, hogy milyen, már nem emlékszem rá pontosan, s mi ezen a kiállításon egy magyar népi tánccal léptünk fel, a népdalokat is mi énekeltük hozzá, s igen nagy sikert arattunk. Amikor hazajöttünk, én ígéretemhez híven nem mentem be a műhelybe. Már ekkor segéd voltam. Két nap múlva üzent a mesterem, hogy menjek be, mert szüksége van rám. Én bementem, de a dalárdába és a körökbe is eljártam egészen 1938-ig, a Horthy-megszállásig. Aztán abbamaradt minden, akkor már nem lehetett ilyesmit csinálni. A kakastollasok szeme mindig rajtunk volt. Pedig milyen lelkesen és szívből csináltunk mindent. Persze, veszélyes volt az első republikában is, de mi csináltuk, énekeltünk, szavaltunk, táncoltunk, még színdarabot is játszottunk. Szép és jó most minderre visszaemlékezni. De jó azt is tudni, hogy a fiatalok is tesznek valamit a régi szép hagyományok ápolásáért. Igen, ez így igaz. Ezt példázza a Bodrogközi Népi Együttes, melynek tagjai többnyire helmed fiatalok. Az Iparos-Munkás Dalárdának is van méltó utódja, a Bodrogközi Magyar Tanítók Énekkara, melyben a volt munkás- dalárda nagy öregjeinek nem egy unokája énekel. TÖRÖK ELEMÉR Lénárt Dénesné
