Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-12-25 / 52. szám
mm TM-tMwum Boráros Imre és Peírécs Anni tíz éve házasok. Volt úgy, hogy hetekig, hónapokig nem látták egymást. Imre Kassára jKoSice) ment, a Tháliában játszott, Anni Komáromban (Komárno) maradt. Csak később követhette a jérjét, mert „egyik napról <2 másikra nem lehetett kilépni a darabokból“. Anni aztán visz- szatért, fiút szült, aki most hároméves, és nagy, okos szemekkel jár az örsújfalusi Petrécs-porta világában, amelyet „remek parasztemberek teremtettek — talán még a sírban is ásni jognak, vagy kapálni“. Májustól újra együtt a család, Imre is visszajött Komáromba. — Tudod mit?! Nem messzire innen dolgozik a feleségem, elszaladok, megkérdezem, van-e most ideje — válaszolja első kérdésemre a színház megöregedett épületének előcsarnokában; és már indulna is az ajtó felé — olyan lendülettel, hogy a kabátja magasba lebbenne —, ha nem tartaná vissza csodálkozó tekintetem. — Mert van még valaki, aki legalább annyit jelent nekem, mint a színház: a gyerek. Az-anyaság vállalása. Persze, van egy másik oka is távozásomnak: úgy éreztem, kicsúszott lábam alól a talaj. Két évig voltam szülési szabadságon, amikor visszajöttem, szerettem volna még többet dolgozni, mint azelőtt, de nem ment. Értelmetlen várakozással telt az idő. Kon- rád József megkérdezte: — Mennyi időre mégy el, két hétre, két évre? — Aztán hozzátette: — Úgyse bírod ki sokáig. — Én most jó talajt érzek magam alatt — mondja Imre. — Játszok, jól érzem magam az Ady-műsorban, örökifjú kollégáim, Turner Zsigmond, Bugár Béla, Dráfi Mátyás és a fiatalabbak társaságában. Igazgatónk támogatja törekvésünket, örül az én pódiumműsoromnak is, amelyet hazai magyar költők verseiből állítottam össze. Tíz éve szeretnék egy önálló műsort készíteni sanzonokból, sanzonesteket rendezni, de nem találok zenészeket. Ez a műfaj is érdekel. lőtt. Bori másról sem akar beszélni, csak a színházról. Könyörgök neki, hagyjuk már abba. Hiába. Így aztán másról nem Is igen beszélgetünk. — Imre, mivel tud a feleséged örömet szerezni neked? — Nehéz erre konkrétan válaszolni __ — A lényemmel, azzal, hogy asszony vagyok — mondja Anni, hogy mindnyájan jót derülünk, különösen Imre. — Az, az, a lényed! De ha belegondolok, valóban így van. Nélküled rideg volt a lakás. — Hogy nekem mikor szerzi Bori a legnagyobb örömet? Amikor jókedvű. Ha úgy jön haza, hogy sikerült az előadás, egyáltalán, a napja. Nagyon elkedvetlenít, ha rossz kritikát írnak alakításáról. Boldog vagyok, amikor látom őt játszani a gyerekkel, aki minden éjjel egy órakor fölébred és megkérdezi: Itthon van-e már apci? — Szereti hallgatni a népdalokat! A műsoromból énekelek neki — jegyzi meg Imre. — Imádja a könyveket, a verseket, minden nap meglep valami új dologgal, olykor maga is költ verseket. El kell mondanom, milyen párbeszédet folytattunk a minap. Szóltam hozzá, és ő erre: — Mi, hm, mi, hm? — Mondom neki, okos gyerek így nem beszél, ne csinálj magadból hülyegyereket. Néhány órával később ő szólt hozzám, és éh hümmögtem. Erre azt mondja nekem: — Anyu, te hülyegyerek vagy. — Van-e közös, nagy vágyatok? — Lakást szeretnénk, elég szűkösen vagyunk Örs- újfalun. Jó, ha van hová visszahúzódni, erőt gyűjteni, hogy lendületben maradhasson az ember. Fél életünket elveszi a tájolás, nem ritkán hideg öltözőkkel várnak, hideg termekben lépünk föl. Szeretnénk aztán utazni, látni sokat, sok színházi előadást külföldön, hogy feltöltődjünk, gazdagodjunk. — Ezek szerint, Anni, továbbra is szereti a színházat, s remélem nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a Magyar Területi Színházat is. — Ha valaki rosszat mond róla, a bicska kinyílik a zsebemben — mondja kislányos hetykeséggel, majd hozzáteszi: — Mert szeretem a színházat. XXX — Gondoltatok-e már arra, hogy elváltok? — Közvetlenül az esküvő után — válaszolják egyszerre, majd Anni folytatja: — Fáradt voltam, legyengültem az egész napos hajszában, és elaludtam. A menyasszony átaludta a nászéjszakát. Ezt nem lehetett megbocsátani. Legalábbis nem mindjárt... Azóta tíz esztendő telt el. Volt úgy, hogy hetekig, hónapokig nem látták egymást, mégis mindig közel voltak egymáshoz. Es közös szerelmükhöz: a színházhoz. felen időben is. bodnár gyula KULCSÁR TIBOR Zsoltár Zsuzsannának nem maradt nekem más mikor messze voltál csak a neved zsongott bennem mint o zsoltár drága játékkal a gyermek: önfeledten játszottam vele mig darabokra szedtem ízeire bontom most újra betűzöm mindegyik betűjét koszorúba fűzöm neved első ZS-je kék vagy lila zsálya ezeregyéjszakák legszebb muzsikája keresem a rímet nevedben az U ra ne fordítsa sorsom soha szomorúra úttalan utakon térdig sárban járva útra kelnék újra meg újra utána az a második ZS távoli zsolozsma mintha csak az első nyomába osonna neved két A hangja hamvas aranyalma halkan pengő lantok húrjának visszhangja az a két N régi nagyasszonyok árnya alkonyi harangok kongó mély búgása nevedben a két A a két néma N-et úgy öleli körül ahogy én ölellek az a két A kettényíló szárnyasablak ha benézek ra|ta csak téged kutatlak most hogy rád találtam játékom ne vedd el hagyd hogy mindhalálig játsszak a neveddel mert mór halálosan komoly ez a játék el ne törjön ilyet sehol sem találnék bennem zsongó zsoltár suhanó varázslat testemet-lelkemet betöltő valóság vagy nyugalmat nélküled sehol sem találok bennem-égó tűzzé lett a lobogásod s míg e tűzben égve tüzet gyújtok másnak írom e sorokat neked vallomásnak életem értelmét tebenned találva most már együtt játsszunk életre halálra .Hajtani szeretek . ... ünnepek voltak (Gyökeres György felvétele) — Nincs már itt Panni, három hónapja. Munka- és bérelőadó a mezőgazdasági felvásárló központban. Remélem elengedi a főnöke. SőtI Még én is kapok tőle üzenetet, derűbe csomagolva: írjam meg, hogy a művésznő, társadalmi szempontból hasznosabb munkát végez jelenleg. Íme, teljesítettem a kérést, itt áll az üzenet, amelyhez szívesen hozzátoldanám a magamét, de most más, belsőbb tájakra szeretnék ablakot nyitni. — Imre, amikor elhatároztad, hogy Kassára mégy, mit szólt a feleséged? — Megértett, mert ismer engem. Tudja, hogy nem szeretek lazsálni. Hajtani szeretek, és mindig többet tenni, vállalni annál, ami kötelességem. Ügy gondoltam, Kassán több tervemet megvalósíthatom. Sajnos, nem sikerült, bekerültem én is a forgatagba, és képtelen voltam bármit is csinálni. Igaz, készítettem négy összeállítást versekből, a műsort Tamás Jolánnal meg Kövesdi Szabó Marival sok iskolában előadtuk. Tudod, Borárosék számára egyetlen nagy dolog létezik: a színház. — Még a szerelemnél is nagyobb — szól közbe Anni. — Ha így van, miért hagyta ott a színházat? — Anni, hogyan emlékszik vissza azokra az esztendőkre, amikor egymástól távol éltek? — Őszintén szólva: vannak a különélésnek jó oldalai. Nem láttuk egymást dühösnek, haragosnak, nem vagdostunk naponta mérges szavakat egymáshoz, rövid találkozásaink ünnepek voltak. Megtörtént, hogy hosszabb ideig nem láttuk egymást. Olyankor elő kellett venni a fényképet, hogy megismerjem Borit. Az biztos, hogy jobb így, együtt, végül is: rettenetes valami a magány. — Hát bizony, voltak hosszabb szünetek is — bólogat mosolyogva Imre. És hangosan fölnevet, amikor megkérdezem, milyen gyakran jutott eszébe a felesége. — Egyszer eszembe jutott __ — Amikor mosni kellett — súgja Anni, de úgy, hogy a férje is hallja. — Egy Cselényi-verset mondtam, és közben Panni- ra gondoltam. Könnyeztem. Gál Sanyi költőbarátom meg is jegyezte, látják, ez az a pillanat, amikor az előadó találkozik a költővel. — Ha vitatkoztatok egymással, miről a leggyakrabban? — A színházról. Mostanában még többet, mint azéAzok a szombat délutánok és példaképek Sose láttam nagymamát me- sekútra járni, ma sem tudom, honnan volt minden estére meséje az unokáknak, akik nem aludtak el addig, amíg nem hallották meg, hogy győzött az igazság, rossz fölött a jó, gonosz erős fölött a kedves gyönge. Később már nem tudta befejezni a mesét nagymamánk, előbb aludt el, mint mi. Ültünk az ágyon és megpróbáltuk ösz- szeragasztani az elszakadt filmet, amelynek másik része föl- ajzott képzeletünkben volt. Tovább szőttük a történetet, úgy, hogy a nagymama alkotta szegény vagy sokat próbált hősök végül is győzzenek és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Aztán kinőttünk az élőben előadott mesékből, pedig nem akartunk. Szerencsénkre, jöttek a könyvek, amelyek nem haqy- ták aludni, sem visszaszorítani a képzeletet, sőt mind erőteljesebben lendítették szülőföldünk becsavargott tájain túlra, távoli földekre, vizekre. Szárnyalt, miközben lassan összefonódott bennünk a valósággal. Es akkor jött a mozi! Életem egyik legnagyobb élményei Minden szombat délután három órakor a moziban ültünk. Amikor véget ért a film, órákig tudtunk lelkesedni, vitatkozni vagy veszekedni, még ölre is mentünk, ha valamelyik cinikus sértegetni merte igaznak hitt és nagyszerűnek látott hősünket. Általában a „fiút“. Amikor a fiú, ahogy a fiú, de a fiú, és akkor a fiú. Olyan fiúk lférfiak] szerettünk volna lenni mi is, amilyeneket a vásznon láttunk. Valahogy megsejtettük bennük a jót, az igazat, el tudtuk választani őket azoktól, akikben hamis vagy aljas szándékok munkáltak. Megsejtettük bennük a győzhetetlen erőt is. És amikor róluk beszélgettünk, egy kicsit önmagunkról is. Gondolkodtunk, épültünk — észrevétlenül. Mint sok millió gyermek, szerte a világon. Mennyi példakép sorakozik emlékezetemben, és most, hogy újra látom őket, egyebek között eszembe jut az is. hoou mind békét akart. És nemcsak akart, tett is érte. Hogy béke legyen az országban, a világban, az emberi lélekben. Ma már biztosan állíthatom, ezek a hősök is meghatározták sokunk gyermek- és kamaszkorát, mi több, magatartását, és valahol bennünk élnek és cselekednek ma is. Bennünk, felnőttekben. Akik viszontláthatjuk magunkat a nekünk készülő filmekben, és, sajnos, sokszor még csak nem is hasonlítunk filmemlékeink hőseire, egykori példaképeinkre. Pedig hogy szurkoltunk nekik! B. Gy. XII. 25. 9 IO