Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1977-12-11 / 50. szám

Sikerének titka a munkaszeretet Négyszemközt a járás legjobb fejőjével Még csak délután öt felé jár az idő, de az ilyenkor télen késő esté­nek számít. Amíg a gyalogosoknak szolgáló betonúton haladunk, a sötét­ben is tartani tudom a vezetőm dik­tálta iramot, de miután letérünk a gyalogjáróról, hogy rövidítsük a já­rást, bizonytalanná válnak lépteim, s megnövekszik közöttünk a távolság. — Csak engem kövessen, rövidesen odaérünk,— biztat Bozsik Sándor, a Zselizi (Zeliezovce) Állami Gazdaság lontói telepének zootechnikusa, a tá­volabb világító lámpára mutatva. Pár perc és a lámpa fényében va­lóban kirajzolódnak egy tehénistálló bejárati részének körvonalai. — Megérkeztünk — mondja a zoo- technikus, miközben kinyitja az is­tálló ajtaját. Odabent javában folyik a munka, mindaz, ami egy ilyen — közismert nevén Százas — istállóban a fejést megelőző teendők része. Függesztett vassínen futó csillével kihordják a trágyát, targoncával hozzák a szal­mát, és vállra vett zsákból vagy kéz­ben tartott vödörből öntik a tehenek vályújába a koncentrált takarmányt. A tömegtakarmányt sem szállítja fu­tószalag, a fejőgépektől pedig kan­nába gyűjtik a tejet. Itt, a nem ódon, de ugyanakkor korszerűnek sem mondható istállóban dolgozik Racskó László, a gazdaság legjobb állatgondozóinak egyike. Az év első kilenc hónapjában a gond­jaira bízott 18 tehénnél közel 15 li­teres fejésl átlagot ért el, és ezzel a járás valamennyi fejőjét megelőzte. — Sikerem titka? — Ismétli meg kérdésemet, majd kis szünetet tart. Láthatóan zavarban van, nem tudja hirtelen, mivel kezdje. A mai har- mincegynéhány éves fiatalember még gyerek volt — a 15. életévét sem töltötte be —, amikor az első tehe­neket a gondjaira bízták. Azóta végzi ezt a munkát, és az utóbbi 10—15 évben csak elvétve fordult elő, hogy kollégái közül valaki nálánál jobb fejési átlagot ért el. — Ibolya! Nyughass! — szól rá hirtelen az egyik közeli tehénre, amikor az jobbra-balra rángatja lán­cát. — Türelmetlenek, már várják az eledelt — mondja, megszakítva em­lékezését, mielőtt sikereinek titkához ért volna. — Ez a legkedvesebb, hogy a ne­vén szólítja? — Ez és a többi mind egyformán. Valamennyinek van neve. — A sok között megismeri, hogy melyiket hogy hívják? — De meg ám! És nemcsak itt az istállóban, hanem kinn a legelőn is, akár ezer között megtalálom az én teheneimet. Az, hogy nevén szó­lítom a tehenet, nem véletlen. Része annak a gondoskodásnak, amit az állatok tőlem kapnak. A goromba gondozótól fél a tehén, fejőskor ide­gesen elhúzódik tőle, aminek az eredmény látja kárát. Elnézést kér, rövid időre magamra hagy. Közeledik a fejés ideje, a te­heneknek oda kell adni a koncent­rált takarmányt. Addig nézzek kicsit körül. Amikor visszajön, ott folytatja, ahol abbahagyta. — Például legelőre járnak a tehe­nek, és előfordul, hogy az elletőből visszakerült állat két-három napig az istállóba jövet nem találja meg a helyét. Ütlegelés nélkül odavezetem, közben elismételgetem a nevét, és talán még a hátát is megpaskolom. — Már hallottam — mondom a tá­volabb álló zootechnlkusra nézve —, hogy a keze alá kerülő, 15 „literes“ tehenet rövidesen 16—18 „literessé“ varázsolja. — Ez egy további kérdés. Minden­ki tudja, hogy ha ma két deci tejet hagy a tehénben, holnap esetleg már négyet tart vissza. Ezért fejem ki teljesen a tehenet a gép után még kétszer kézzel is. — Vannak, akik ezt fárasztónak tartják... — Inkább nem kifizetődőnek. Ugyanis a kézzel kifejt tej után is azt fizetik, amit a géppel kifejt te­jért. De az, aki igazán szereti mun­káját, ennyire nem egyszerűsítheti le a dolgot. — Délután vagy estefelé általában már összejön a család. Maguknál ez másként van. A fejés reggeli és esti műszak, így este hét, fél nyolc is van, amikor az apu hazakerül. — Nemcsak az apu, az anyu is, hiszen a feleségem a tejház vezetője. A gyerekekkel délután vagyunk, ami­kor megjöttek az iskolából. Laci fiam már tizenkét éves, Ivetta pedig tíz, így már egyedül is elvannak. Ha megtanulták a leckét, rádiót, hangle­mezeket hallgatnak, esetleg magnóz­nak, vagy nézik a tévét. — A felsorolásból ítélve már csak az autó hiányzik. Vagy talán az sem? — Az még igen. Szép családi há­zat építettünk, majd berendeztük, így volt hová tenni a pénzt. No meg egyelőre nem is akarunk autót. Majd ha tizennyolc éves lesz a fiam. Elbúcsúzunk, hiszen jócskán eltelt az idő, kezdeni kell a fejést. A zoo- technikussal elindulunk, hogy az iro­dában megkeressük a részleg veze­tőjét. Hideg szél fúj, nyakunkat ka­bátunk felhajtott gallérjába húzzuk. Ügy feleúton egy közeledő alakot fe­dezünk fel, pár lépés után pedig már szemben állunk Milan Vrazbával. Mintha csak tudta volna, hogy hozzá indultunk. — Megnézem a munkát — mondja, majd miután röviden összefoglalom a korábbi találkozást, hozzá teszi: — Nem véletlenül kapta meg „A reszort kiváló dolgozója“ kitüntetést. Többet is elfogadnánk belőle. Ezzel, persze, véletlenül sem akarom azt mondani, hogy a többi fejő esetleg kerüli a munkát. Ha nem igyekeznének, no­vemberben aligha teljesíthettük vol­na évi tejeladási, december derekán pedig termelési tervünket. Racskó elvtárs kimagaslik a mezőnyből. Messzemenően tudatosítja, hogy mun­kájának minőségéért egyénileg fele­lős. Amellett, hogy igyekszik, nyitott szemmel jár, és az esetleges hibákra is figyelmeztet. Ez adja azt a pluszt, ami a kimagasló eredmények eléré­séhez szükséges. EGRI FERENC MEGBECSÜLÉST Érdemel a gép Senki sem ismerheti úgy a gépet, mint az a szakmunkás, aki évek óta naponta nyolc, vagy még több órát dol­gozik vele. Szinte együtt él a géppel. Ismeri a túlterhelt motor panaszos hangját, és tudja, hogy ilyenkor — ha sürgetik is — csökkenteni kell a tem­pót. Tudja, milyen a gép teljesítőképes­sége forró nyárban és dermesztőén hi­deg télben. Kíméletlenül letorkolja azo­kat, akik lelkiisnygretlenül bánnak a géppel és így vélekednek: se apám, se anyám, ha elromlik, majd megjavítják! Igaza van a gépet védelmező mun­kásnak! Nem kis összegbe kerül egy esztergapad, egy prés- vagy fúrógép. Jelentős anyagi ráfordítással szerzett termelőeszköz, és ha meghibásodik, ha­sonlít a beteg emberhez: lehet, hogy tel­jesen „felépül“, de előfordulhat az is, hogy soha nem nyeri vissza régi telje­sítőképességét. Sokan sírják vissza az alkatrészhiány vagy más ok miatt kiselejtezett gépet. Évek múlva is keseregnek: kitűnő jó­szág volt, soha nem hagyott cserben, sötétben is megtaláltam az indító- és szabályozókarokat. Mindent tudott, ép­pen csak nem beszélt. Igen, a gép az üzemben munkatárs és egy kicsit családtag is.. A fejlődés azonban könyörtelen, és sok, viszonylag jó karban levő, de a teljesítményét te­kintve meghaladott gép felett kongatja meg az idő a vészharangot. Egy napon eljön a búcsú órája. Emelőszerkezet mozdítja el talapzatáról és kikerül a gyárudvarra, ahol nikkelezett fogantyúit már nem fényesíti senki se. Aztán te­herautóra rakják és elszállítják. Természetesen nem lenne értelme, ha dramatizálnánk az esetet, hiszen mindössze annyi történt, hogy a régi, az elavult átadta helyét az újnak, a korszerűnek. És ez így van rendjén, mert ma többet kell termelnünk, mint tegnap és holnap, többet, mint ma. S ahogyan tisztességben megőszült ag­gastyánokkal nem lehet csatát nyerni, így a lassú fordulaté, kis teljesítményű gépekkel sem lehet az évről évre igé­nyesebb feladatokat teljesíteni. Kérdés azonban, mi történik a lesze­relt, elszállított géppel? A hulladék­gyűjtő-telepre kerül? Nos, ez az, ami bántja a géppel évekig dolgozó szak­munkást. — Lehetne még ezeket használni — mondotta nemrég egy esztergályos a mechanikusműhelyben, amikor gépcse­rét végeztek a szerelők. Majd így foly­tatta: — Előfordulnak esetek, hogy a szaktanintézetek oktatói panaszkodnak: az ipari tanulók — éppen a gépek hiá­nya miatt — nem részesülhetnek szín­vonalas gyakorlati oktatásban. Satu, fű­rész, fogó, kalapács, reszelő, menetvá­gó, fúró — egyszóval szerszám — van elég, de a gép már ritka madár. Meg kellene kérdezni azt a „szakit“, aki a géppel dolgozott: használható-e még, mit „tud“ a masina, nem balesetveszé­lyes-e? S ha azt mondja: lehet még üzemeltetni, el kellene szállítani egy olyan szaktanintézetbe, ahol hasznát vehetnék. Az ötlet nem rossz. Persze lehet, hogy most olvasóink közül többen arra gondolnak: a mai fiatalok — főleg, ha évek múlva megszerzik a segédlevelet — már nem ilyen gépekkel fognak dol­gozni! Ez igaz. Tanulni azonban az öregebb gépen is lehet, mely — mű­ködési elvét tekintve — sok esetben talán nem is nagyon tér el az újtól, csak teljesítményében marad mögötte. És még valamit: a jó szakembernek nemcsak a termelés ismérveit kell el­sajátítania, hanem a gépek karbantar­tásával kapcsolatos feladatokat, sőt a kisebb üzemzavarok megszüntetését is. Arról az ember és a gép közötti ben­sőséges kapcsolatról nem is szólva, melyről a bevezetőben írtunk. Ha ez az ipari tanulók és az öreg gép között ki­alakul, valószínű, hogy folytatódik az üvegkupolás szerelőcsarnokban is, ahol egy két év múlva szakképzett mester­emberként tényleges termelőmunkát végeznek majd a féltő gondosságot mindenkor igénylő korszerű gépekkel. KOMLÖSI LAJOS 1977 XII. 11 CB 03 «* a ~ '03 ® ■* S ►» 2 C ** '03 cm 03 ü « M 2 o 0 = *0 'Cö «'S »•s ■M (0 M «A ^ '» cd « 5 c 1 3 2.2? o s *° 'O g «fi O rj ocp 5 TB Q) 'O rz bo 2 ^ .M W *«§- N < 00 0 0 '0 > aj íO N t-4 0 N CA < 03 *qT <H A •O *3 0 tA 'Cd be jcd (d •a N CA '«d i-9 'O •X CA o re öS

Next

/
Oldalképek
Tartalom