Új Szó - Vasárnap, 1977. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-17 / 29. szám
ÚJ szó VI I. 17. itára bizonyára nem ad okot a megállapítás: érzékszerveinket mind léltve őrizzük, de legértékesebbnek a szemünket, a látást tekintjük. Nem véletlen tehát a szólásmondás: „Úgy őrzj, mint a szeme világát“. Igen, csak néhány pillanatra vagy percre hunyjuk be a szemünket, tegyünk meg néhány lépést, egy-két egyszerű műveletet, és gondoljunk arra, mi lenne, ha ..., s tüstént valami riadalmat kelt bennünk, és valamilyen ellenállhatatlan tudat alatti kényszer szinte feltépi rángatózó szemhéjunkat. Ott jártam, ahol száznál több gyerek és fiatal felnyíló szemhéja nem a világosság kapuja, nem jelent ragyogást, vagy akár szürkén gomolygó felhőket, sok színben pompázó virágokat, fény és árnyék csodás játékát és mindazt, amit a szemünk körülöttünk néz, lát, néha felfedez, és ami fölött oly gyakran érdektelenül elsiklik. Azok közé látogattam, akik számára többnyire csak egy szín maradt: a fekete, esetleg annak árnyalatai. S éppen azt kutattam Levocában, a vakok bennlakásos kilencéves alapiskolájában — vajon tényleg csak ez a mindent elnyelő szürkeség, sötétség, feketeség maradt-e meg? De arról is képet akartam nyerni és szándékoztam azt magamból kivetíteni, hogy mások is látva lássák, milyen azoknak kemény és nemes munkája, akik a pedagógia s annak exponált területe — a gyógypedagógia — egyik legnehezebb front: ján állják meg a helyüket. Szlovákiában ez az egyetlen Ily jellegű tanintézmény. Ötvenöt esztendős múltra tekint vissza. Alapítói főleg csehek, hivatás- és emberszerető pedagógusok voltak, Adolf Fryc, a lelkes és hozzáértő szakember vezetésével, aki az iskola első igazgatója lett. Szerény és nehéz volt a kezdet, de a folytatás is. Tulajdonképpen egészen addig, amíg szocialista társadalmunk a világtalanok oktatásáért és neveléséért maradéktalanul vállalt minden gondot és felelősséget. Csaknem húsz évvel ezelőtt az iskola óvodával, valamint a látási, s egyben szellemi fogyatékosok számára két további osztállyal egészült ki. — Tizenhét tanítónk és huszonkét nevelőnk foglalkozik jelenleg 113 diákunkkal — tájékoztat furaj Mráz, a város szülöttje, aki itt már jő három évtizede tanít, és 1961 óta az iskola igaz gatója. — A tanítók közül négyen In tézetünk volt tanulói, vagyis szintén világtalanok. Különben a gyerekek, az óvodát is beleértve, 3—15 évesek, hozzávetőleg az egyharmaduk nem teljesen vak, döntő többségük születése óta nem lát, a többi pedig később vesztette el a látását. Firtató kérdéseimre válaszolva elmondja még, hogy az utóbbiakkal pe dagógiai szempontból könnyebb a foglalkozás, hiszen elképzeléseikben még él a való élet, a környező világ. Azonban a Braille-rendszerű írást és olvasást nehezebben sajátítják el. — S mi a helyzet a szomorú, megmásíthatatlan tényhez való alkalmazkodást illetően? Az ilyen tragikus kimé netelü balesetek nem váltanak ki depresszió hangulatokat? Bevallom, meglep a válasz, amely túlságosan rózsásnak tűnik: — Nem, ilyesmi nem fordult elő, legalábbis tartósan nem. A gyerekek a kollektívában, a foglalkozás során gyorsan adaptálódnak ... Lám, talán mégsem látnak ezek a gyerekek mindent olyan egyszínű sötéten — merem remélni e szavak hallatán, de még mindig kissé kételkedve csóválom a fejemet, miközben a tárt ablakon rám zúdul a nyárelő fényzu- hataga. S közben záporoznak rám a további tények. Ötvenöt év leforgása alatt ezt az iskolát nem kevesebb mint 1030 tanuló végezte el. Diákjainak döntő többsége eredményesen megbirkózott a tananyaggal. Ez elsősorban a már említett Louis Braille-nak, a párizsi vakok intézete múlt század első felében éli világtalan tanára pontszerű írása világhírű megalakítójának az érdeme. Meg aztán annak is, hogy az iskola tanárai gondos pedagógiai tevékenységük mellett — a világtalanok feltételeinek és megismerési képességeinek megfelelően — módszertanilag módosítják a kilencéves iskola tananyagát. Az igazgató jogos büszkeséggel mondja, hogy eddig 39 ilyen tankönyvet készítettek el. Különben — és ez fontos megállapítás — kisebb eltérésektől eltekintve, a 9. osztály elvégzése után nincs lényegesebb Braille-írás olvasása a 9. osztályban A „fekete" városban különbség az itteni tanulók és a többiek tudásszintje között. Hogy hová kerülnek az iskolából? Nos, tovább tanulnak — ez a következő meglepő válasz. A tények önmagukért beszélnek. Jelenleg egy diákjuk tanulmányait a bra- tislavai Komensk^ Egyetem Bölcsészeti Karán, három pedig gimnáziumban folytatja. A konzervatóriumot húszán választották, hárman Prágában gépírást és a vakok gyorsírását tanulják. További négyen masszőrök lesznek, és az alapiskolához simuló korszerű ipariskolában húszán tanulnak. Hogy mit? Kefekötést, kosárfonást, kárpitosságot, könyvkötést, fémmegmunkálást. S nemcsak tanulnak és kitanulnak ezek a gyerekek, hanem az iskola elvégzése után hozzávetőleg teljes kilencven százalékuk el is helyezkedik a munkafolyamatban. Az esetek zömében a rokkantak ' szövetkezeteiben, de egyes üzemekben is. Az utóbbiak több százan vannak, de Mráz elvtárs nem feledkezik meg annak felsorolásáról sem, hogy volt tanulóik közül ketten főiskolai asszisztensek, heten pedagógusok, több mint negyven zenetanár, és akad jó néhányszor masszőr és telefon- kezelő is köztük. Én ezeket az embereket, s közülük különösen azokat, akik nevelő és oktató munkát végeznek, a Nagy Honvédő Háború legendás hírű repülőtisztjéhez, Alekszej Petrovics Mareszjevhez hasonlítanám, aki műlábakkal ismét elsajátította a repülést és tovább harcolt. Mert mennyivel kevesebb látás nélkül tanulni és tanítani? Egyikük közülük, a Caftában 1935-ben született Frantisek Balog, az iskola tanára, itt ül velem szemben. — Tízéves koromban történt... A háború éppen csak hogy véget ért... néhány gyermektársammal robbanógyutacsot találtunk. Játszottunk vele — és felrobbant. A szemem világát és a jobb kézfejemet vesztettem el. Több eredménytelen műtét és gyógykezelés után 1946-ban kerültem tanulóként ebbe az iskolába. Elvégeztem, majd a gimnáziumi tananyaggal is megbirkóztam. Az érettségi után Bratislavában a Pedagógiai Főiskolán az 1956—1960-as években tanultam történelem- és földrajzszakon. Igen jó évfolyamtársaim voltak, például Széles fani és Palló Banskíj, akik szívesen segítettek. Felolvasták nekem a főiskolai jegyzeteket vagy az anyagot magnószalagra játszották, s én onnan lehallgattam. Avatás után ide, a régi ismerősök közé kerültem. Tanítani kezdtem. Nagyobb pedagógiai problémáim tulajdonképpen nem is voltak. Most már matematikát és vegytant is tanítok. Legnagyobb segítségemre a feleségem van — már tizenöt éve. No, meg a két fiam, az egyik kilenc-, 'a másik tizenhárom éves. Tanulóimmal elégedett vagyok. Úgy hiszem, fegyelmezettebbek másoknál. Higgye el, számomra a legnagyobb öröm, ha látom, munkámnak van foganatja, a gyerekek jól tanulnak. Mi mást mondjak? Hálás vagyok ennek az iskolának, hogy lehetővé tette számomra a továbbtanulást és azt, hogy eljuthattam erre a pályára ... Másoknak hálás, másoknak mond köszönetét. Pedig, hogy eddig eljutott, az elsősorban neki, csodálatos akaratának és nem mindennapi képességeinek köszönhető. Betűvetés, olvasás, számtan, alapismeretek oktatása — van-e ennél szebb és nehezebb küldetés tanító számára? S itt, ebben az iskolában — különösképpen. Irena RepaSská ezt teszi csaknem húsz esztendeje. Nagy szeretettel, tudással, sok tapasztalattal és ezért kitűnő eredményekkel. Tíz gyerek van az első osztályban. Sorra bemutatják, hogyan tudják olvasni a pontrendszerű írást, milyen gyorsan és hibátlanul szurkálják ki árszerű kis szerszámukkal a különleges papírba a hátlapján kis dudorokat képező pontokat, amelyek azután a két kezük mutatóujjai alatt beszédes betűk ké válnak. Most éppen a szöszke, szemüveges Iveta Anderovská van soron. Ujjai fürgén futnak a papíron és folyékonyan olvas fel. Februárban kezdte jneg a tanulást. A topofőanyi hétéves Michaila Sefcí- ková az osztály legjobbja. Túlzás nélkül jobban olvas, mint a teljesen ép, egészséges gyerekek jelentős hányada a második, sőt a harmadik osztályban. És hogy szeret olvasni! Később a könyvtárban tudtam meg, hogy ebben az évben eddig 18 könyvet kölcsönzött ki. — Persze vannak, sajnos, olyan gyerekek is — tízből általában egy-kettő —, akik képtelenek elsajátítani a Braille-írást, mint ahogy tapasztalataim szerint erre képtelenek azok is, akik jól látnak — magyarázza nekem a tanító néni. Ezután még Jankó PÍadar, egy zöld- szvetteres, szőke hajú kisfiú számtan- példákat fejt meg, majd szavalatot hallok, Eubomír Feldek egy szép -versét, és arról is meggyőződöm, hogy ez hamisítatlan iskola — az egyik kisdiáknak felelés közben súgnak is. Fogalmazáskor dz egyik elsős leírja azt a mondatot, amely felolvasva a legszebben cseng: „Szeretem a tanító elvtársnőt ...“ Itt már az írásnál egy különleges szerkezetű írógépet is használnak, amely a billentyűk akkordszerű leütésével körülbelül olyan gyorsaság elérését teszi lehetővé, mint amilyennel egy kiírt kézirású ember rója papírra a gondolatokat. Az 5. osztálytól kezdve írnak ezen a gépen. Mindezt Kiss József magyarázza nekem, aki 1945 óta tanít itt matematikát és fizikát. Közben a kilencedikesek a tudásukat is bemutatják ezen a szerkezeten. A billentyűk fürge ujjaik alatt gépfegyverként kopognak. A tizenhat éves . komáromi Lakatos Tamás kilenc éve van itt. Ez a nyurga fiú hangszerhangoló akar lenni. Nagyon szereti a zenét, a zeneszerzők közül főleg Bachot. Kedvtelése, hogy magnószalagról zenét hallgat. Zongorához ül, és mivel valahogy borúsabb a hangulata, a könnyűzenét választja — a Keresztapa című film nagy slágerét játssza el. Majd improvizál, mert — ezt nagyon szereti. A szabad idő felhasználásáról beszélünk, mert arról már meggyőződtem, hogy ezek a kilencedikesek nagy vonalakban megbirkóznak az egységesen előírt tananyaggal. Szabad idő? — Jaj, abból több lehetne, főleg ilyenkor — mondja a nagykéri Kántor Gita, aki — hadd áruljam el — zenetanárnő szeretne lenni, s kitűnően zongorázik, illetve klarinéton játszik. Tudom, hogy az iskola tanulói sportolnak, zenét tanulnak és hallgatnak. Nagyszerű énekkaruk van, amelynek eddig mintegy 300 fellépése volt, s nem utolsósorban aktív tevékenységet fejtenek ki a Pionírszervezetben is. Sokan közülük igen szeretnek sakkozni. A vranovi Anton Sluka már ki is húzza a padbóFa táblát és a figurákat. Sajnos, a parti lejátszására nincs időnk. A nagysallói Nagy Lajost is meg kell hallgatnom, aki még csak negyedik osztályos és a kilencedikesek közé csak „bekukkantott“. Bevallja nekem, már nagyon örül a szünidőnek, amelyet odahaza fog eltölteni. “"t — Egy szóval — nem unatkoztok. Csak azért mondom, mert az én gyerekeim bizony néha unatkoznak... — Jöjjenek csak ide, köztünk jól fognak szórakozni — Gita mosollyal az arcán nem késik a válasszal, amelyre — mi tagadás — összerezzenek. Az iskola kapuján túl ismét az ősrégi, patinás város fogad. Ha visszagondolok az előbb látottakra és hallottakra, valahogy már hinni kezdem, hogy ott az iskolában a társadalmi háttér tudata, a kollektíva összetartása, a közösségi érzés, a tanítói kar szaktudása és szeretete, a tanulás lehetősége, a közös szórakozás, és főleg a munka kilátása feloldja a fekete színt, nem engedi, hogy mindent elnyeljen, nem engedi, hogy ezek a gyerekek a várost, Jókai Mór fekete városát és az egész életet feketén lássák. GÁLY IVÁN Stefan Nehyla a 60 méteres síkfutásra készül (Az iskola archívfelvételei)
